Valóban minden ok megvan a félelemre. Háborúváró hangulat van a levegőben. Tényleg visszamentünk a harmincas évekbe?
Visszamentünk volna, ha az ukrajnai és gázai háború tetejébe az amerikai választók három évvel ezelőtt nem vonták volna meg a bizalmat egy második ciklusra Donald Trumptól, ha a lengyelek nem éppen most kergették volna el a reakciós jobboldalt a hatalomból, ha a spanyolok a szocialisták helyett átadták volna az irányítást a keményvonalas jobboldalnak, ha Geert Wildersnek parlamenti többsége lenne, és nemcsak a holland képviselők alig negyedére támaszkodhatna, vagy ha Javier Mileinek meglennének az eszközei, hogy végrehajtsa a programját, amelynek lényege az argentin állam szétverése; ebből viszont sem az argentin parlament, sem az ország régiói nem kérnek.
Már önmagában is elég aggasztó, hogy Európa és a világ új szélsőjobboldali mozgalmai milyen magasra kapaszkodtak, nem kell ezt még azzal tetézni, hogy hisszük és mondjuk róluk, hogy feltartóztathatatlanok, miközben nem azok.
Éppen ellenkezőleg: következetlenek és ellentmondásosak. Hol ellenzik a közerkölcs evolúcióját és az abortuszhoz való jogot, hol nem; egyszer libertariánusok, egyszer konzervatívok; a legnagyobb szakadék pedig ott húzódik közöttük, hogy egy részük a teljes piaci szabadság híve, másik részük viszont az állam gazdasági szerepvállalását védelmezi elszántan.
Ezek az új szélsőjobboldaliak még az Európai Parlamentben sem tudtak összefogni, ahol külön képviselőcsoportokat alakítottak: az Identitás és Demokráciát – az olasz Északi Liga és a francia Nemzeti Tömörülés frakcióját –, valamint az Európai Konzervatívok és Reformereket, amelybe a lengyel PiS és az olasz Georgia Meloni pártja tartozik. E két csoport közös jellemzője, hogy gyűlölik az idegeneket, a baloldalt, nem ismerik el az emberi jogokat védő törvényeket és szerződéseket, és ellenségesek az ezek betartásáért felelős alkotmánybíróságokkal. Ez az, ami mindkettőt a szélsőjobboldalhoz sorolja; de míg az előbbi továbbra is mélyen eurofób, és csak nagy nehezen és nagyon halkan vette rá magát, hogy elhatárolódjon Vlagyimir Putyintól, addig az utóbbi atlantista, inkább euroszkeptikus mint eurofób, mindenekelőtt reakciós, és határozottan ellenzi az ukrajnai orosz beavatkozást.
Ez a két pártcsalád még együtt sem képes többséget szerezni az Európai Unióban, és ezért képtelenek közös politikai célokat keresztülvinni.
Ha a jövő júniusi európai parlamenti választásokon nagyon sikeresen szerepelnének, akkor a Néppárt jobboldali áramlatainak támogatását megszerezve akár blokkolhatnák vagy lassíthatnák is az Unió döntéseit. Ebben az esetben Vlagyimir Putyinnak adott lenne a lehetőség, hogy az európaiak feje fölött kiegyezzen egy újra hatalomra kerülő Donald Trumppal vagy akár az európai bonyodalmakat megelégelő szélsőséges politikai erőkkel. A nacionalisták az európai nemzetek legnagyobb ellenségei, de korántsem lehetetlen tenni ellenük.
Vegyük például Marine Le Pent és barátait. Már ők sem arról beszélnek, hogy az Európai Unió a „népek börtöne”, ahonnan minél hamarabb ki kell lépni. Azért nem, mert a nemzetközi bizonytalanság minden korábbinál jobban meggyőzte róla az európai polgárokat, hogy európai egységre van szükség. Ez mégsem akadályozza meg a Le Pen híveit abban, hogy megtapsolják Geert Wilderst, aki ki akarja vezetni az országát az Unióból.
Ezek az emberek vagy hazudnak a valódi szándékaikról, vagy ha nem, akkor egyszerűen csak borzalmas döntéseket hoznak. Nem sokkal azelőtt, hogy Donald Trump vámokat vetett ki az európai iparra és az amerikai védőernyő bezárásával fenyegetőzött, Marine Le Pen hiába zarándokolt el a New York-i Trump-toronyig, hogy az elnök áldását kérje saját magára. Ezután Vlagyimir Putyin elé járult Moszkvába ugyanezzel a céllal, miközben a barátai nemmel szavaztak a világjárvány által megviselt gazdaságaink újjáélesztésére szánt európai hitelfelvételre, nemmel szavaztak 450 millió európai polgár érdekeire.
Három katasztrofális döntés három kulcsfontosságú kérdésben néhány év leforgása alatt – ez a francia Nemzeti Tömörülés mérlege. Ezeknek az inkompetens figuráknak lenne elkerülhetetlen a választási győzelme? Akik megszállottan visszafelé forgatnák az idő kerekét, és „itt a piros, hol a pirost” játszanak a választókkal?
Ugyan már! A szélsőjobboldal elleni harc minden, csak nem reménytelen. Wilders, Salvini és Le Pen még messze vannak attól, hogy átvegyék az Unió irányítását, mert csak arra van szükség, hogy a kereszténydemokraták, a centristák, a zöldek és a szociáldemokraták – az összes demokrata – most azonnal felvegye a kesztyűt, és egységesen lépjen fel velük szemben.
(Bernard Guetta francia európai parlamenti képviselő, a centrista-liberális Renew Europe frakció tagja 2019 óta. Franciaországban újságíróként ismert: a nyolcvanas években a Le Monde kelet-európai tudósítója, majd közel harminc évig a France Inter közszolgálati rádió külpolitikai kommentátora volt.)
(Címlapképünkön: Geert Wilders, a Szabadságpárt vezetője pártja választási győzelmét ünnepli Hágában 2023. november 23-án. Fotó: MTI/EPA/ANP/Sem van der Wal)
