Bernard Guetta: A Wagner-csoport vezetője már Putyin utódjának tekinti magát?

Publicisztika

Jevgenyij Prigozsin az elmúlt hetekben olyan hangot ütött meg az orosz politikai és katonai vezetéssel szemben, amit egy ereje teljében levő Putyin nem hagyhatott volna szó nélkül. 

Nem akarjuk elhinni. Nem is nagyon tudjuk elképzelni, mégis minden jel arra utal, hogy Vlagyimir Putyin kezéből kicsúszott az irányítás. Még mindig ő az elnök, legalábbis névleg, de egy valódi hatalommal bíró államfő vajon hagyná, hogy sértegessék a védelmi miniszterét és a vezérkari főnököt, akire személyesen bízta rá az ukrajnai hadműveletek vezetését?

A válasz egyértelműen: „nem”. Vlagyimir Putyin csúfot űz magából, amikor még csak el sem határolódik attól, akár csak a szóvivőjén keresztül, ahogyan a Wagner-csoportot vezető Jevgenyij Prigozsin Szergej Sojgut és Valerij Geraszimovot „szemétládáknak” nevezte, mert nem szállítják neki a „rohadt lőszert”, aminek állítólag híján van Bahmutban. Ha ez egy egyszerű dühkitörés lett volna a Putyin pártfogoltjává vált egykori elítélt részéről, az elnök figyelmen kívül hagyhatta volna, de a Wagner-csoport vezetője egymás után háromszor is kikelt a vezetés ellen, egyre gorombábban és egyre hevesebben. Sőt, miután Sojgut és Geraszimovot már rutinszerűen ekézte, Prigozsin egy hónapja vette a bátorságot, hogy, igaz, káromkodások nélkül, de magát az elnököt is kioktassa.

 „A legjobb megoldás a kormány és az orosz nép számára” – üzente neki nyilvánosan – az lenne, ha győzelmet hirdetne, mondván, hogy a kitűzött célokat elértük, és a háborúnak vége. Ezzel nyíltan ellentmondott Putyin narratívájának a Kijevben uralkodó „nácizmusról” és arról az agressziós háborúról, amelyet állítólag a Nyugat az ukránokon keresztül Oroszország ellen folytat.

Ezzel azt állította, hogy az ukrán hatalom megdöntése és az Ukrajna feletti orosz protektorátus visszaállítása már nem lehetséges. Így tulajdonképpen kimondta, hogy Vlagyimir Putyin elvesztette a háborúját,

és mintha ez még nem lenne elég, ez az ember, aki a katonai étkezdék kizárólagos ellátásának megszerzéséből gazdagodott meg, azt is kijelentette, hogy a következő ukrán ellentámadás katasztrofális lesz Oroszországra nézve.

Ez már több volt, mint engedetlenség. Ez egyenesen hazaárulás volt, mert a nemzet színe előtt bejelenteni a hadsereg vereségét elég ahhoz, hogy megtörje a csapatok morálját és megrendítse az országnak az elnökébe vetett bizalmát. Egy ellenzéki hőst, Vlagyimir Kara-Murzát nemrég 25 év börtönre ítélték sokkal kevesebbért, ezzel szemben mit kapott Prigozsin? Egyelőre semmit, se börtönt, se mérget, sőt, megígérték neki a fegyverutánpótlást.

Az a gyakran hangoztatott elképzelés, hogy Prigozsin valójában Vlagyimir Putyin szócsöve, akit arra használ, hogy rajta keresztül tegye felelőssé a vezérkart Oroszország katonai kudarcaiért, nem állja meg a helyét. Ha ez igaz lenne, azzal az elnök elismerné, hogy nem meri közvetlenül támadni a tábornokokat, és ráadásul szándékosan ellenségeskedést szítana a körükben, miközben pozícióban tartja őket. Ez nemcsak a saját gyengeségének beismerése lenne, hanem még jobban aláásná vele a saját hatalmát, növelve annak a kockázatát, hogy katonai puccsal buktatják meg.

Vlagyimir Putyin ennyire nem ostoba, ezért muszáj meglátni a tényszerű valóságot: ezt az elnököt annyira meggyengítette az a politikai zsákutca, amelybe önmagát vezette Ukrajnában, hogy a kalandor Prigozsin már nem ijed meg attól, hogy megelőlegezzen, sőt előidézzen egy hatalmi vákuumot azzal, hogy világossá teszi, melyik oldalon áll. Jevgenyij Prigozsin Putyin utódjának tekinti magát. Azt akarja, hogy elmondhassa Oroszországnak: „Én megmondtam”, és azzal, hogy ezt hagyja, Vlagyimir Putyin megmutatja, hogy milyen szinten tehetetlenné vált.

(Bernard Guetta francia európai parlamenti képviselő, a centrista-liberális Renew Europe frakció tagja 2019 óta. Franciaországban újságíróként ismert: a nyolcvanas években a Le Monde kelet-európai tudósítója, majd közel harminc évig a France Inter közszolgálati rádió külpolitikai kommentátora volt.) 

Maradjanak velünk!


Ez a Narancs-cikk most véget ért – de még oly sok mindent ajánlunk Önnek! Oknyomozást, riportot, interjúkat, elemzést, okosságot – bizonyosságot arról, hogy nem, a valóság nem veszett el, még ha komplett hivatalok és testületek meg súlyos tízmilliárdok dolgoznak is az eltüntetésén.

Tesszük a dolgunkat. Újságot írunk, hogy kiderítsük a tényeket. Legyen ebben a társunk, segítse a munkánkat, hogy mi is segíthessünk Önnek. Fizessen elő a Narancs digitális változatára!

Jó emberek írják jó embereknek!

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Vezető és Megvezető

Ha valaki megnézi a korabeli filmhíradókat, azt látja, hogy Hitlerért rajongtak a németek. És nem csak a németek. A múlt század harmincas éveinek a gazdasági válságból éppen csak kilábaló Európájában (korántsem csak térségünkben) sokan szerettek volna egy erőt felmutatni képes vezetőt, aki munkát ad, megélhetést, sőt jólétet, nemzeti öntudatot, egységet, nagyságot – és megnevezi azokat, akik miatt mindez hiányzik.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.

Próbaidő

Az eredetileg 2010-es kötet az első, amelyet a szerző halála óta kézbe vehettünk, immár egy lezárt, befejezett életmű felől olvasva. A mű megjelenésével a magyar nyelvű regénysorozat csaknem teljessé vált. Címe, története, egész miliője, bár az újrakezdés, újrakapcsolódás kérdéskörét járja körül, mégis mintha csak a szerzőt, vele együtt az életet, a lehetőségeket búcsúztatná.

Fájni fog

A tengerentúlon immár hivatalos forrásból is áradnak az oltásszkeptikus sugalmazások, amelyeket egy gyanús vizsgálat hivatott alátámasztani. Az ilyesfajta nemzetközi példák itthon is felerősítik az oltáskerülők hangját.

Tudás és hatalom

Második ciklusának elején Donald Trump nekitámadt a legjelesebb amerikai egyetemeknek is. Elnöki hatalmát – amely ezen a területen erősen kérdéses, a végső szót a bíróságok mondják majd ki – immár arra is használja, hogy fél tucat elit magánegyetemet zsaroljon állami források visszatartásával és adószigorítások kilátásba helyezésével: ha nem regulázzák meg palesztinpárti tanáraikat és diákjaikat, és nem számolják fel esélyegyenlőségi programjaikat, oda a washingtoni pénz.