Bernard Guetta: A Wagner-csoport vezetője már Putyin utódjának tekinti magát?

Publicisztika

Jevgenyij Prigozsin az elmúlt hetekben olyan hangot ütött meg az orosz politikai és katonai vezetéssel szemben, amit egy ereje teljében levő Putyin nem hagyhatott volna szó nélkül. 

Nem akarjuk elhinni. Nem is nagyon tudjuk elképzelni, mégis minden jel arra utal, hogy Vlagyimir Putyin kezéből kicsúszott az irányítás. Még mindig ő az elnök, legalábbis névleg, de egy valódi hatalommal bíró államfő vajon hagyná, hogy sértegessék a védelmi miniszterét és a vezérkari főnököt, akire személyesen bízta rá az ukrajnai hadműveletek vezetését?

A válasz egyértelműen: „nem”. Vlagyimir Putyin csúfot űz magából, amikor még csak el sem határolódik attól, akár csak a szóvivőjén keresztül, ahogyan a Wagner-csoportot vezető Jevgenyij Prigozsin Szergej Sojgut és Valerij Geraszimovot „szemétládáknak” nevezte, mert nem szállítják neki a „rohadt lőszert”, aminek állítólag híján van Bahmutban. Ha ez egy egyszerű dühkitörés lett volna a Putyin pártfogoltjává vált egykori elítélt részéről, az elnök figyelmen kívül hagyhatta volna, de a Wagner-csoport vezetője egymás után háromszor is kikelt a vezetés ellen, egyre gorombábban és egyre hevesebben. Sőt, miután Sojgut és Geraszimovot már rutinszerűen ekézte, Prigozsin egy hónapja vette a bátorságot, hogy, igaz, káromkodások nélkül, de magát az elnököt is kioktassa.

 „A legjobb megoldás a kormány és az orosz nép számára” – üzente neki nyilvánosan – az lenne, ha győzelmet hirdetne, mondván, hogy a kitűzött célokat elértük, és a háborúnak vége. Ezzel nyíltan ellentmondott Putyin narratívájának a Kijevben uralkodó „nácizmusról” és arról az agressziós háborúról, amelyet állítólag a Nyugat az ukránokon keresztül Oroszország ellen folytat.

Ezzel azt állította, hogy az ukrán hatalom megdöntése és az Ukrajna feletti orosz protektorátus visszaállítása már nem lehetséges. Így tulajdonképpen kimondta, hogy Vlagyimir Putyin elvesztette a háborúját,

és mintha ez még nem lenne elég, ez az ember, aki a katonai étkezdék kizárólagos ellátásának megszerzéséből gazdagodott meg, azt is kijelentette, hogy a következő ukrán ellentámadás katasztrofális lesz Oroszországra nézve.

Ez már több volt, mint engedetlenség. Ez egyenesen hazaárulás volt, mert a nemzet színe előtt bejelenteni a hadsereg vereségét elég ahhoz, hogy megtörje a csapatok morálját és megrendítse az országnak az elnökébe vetett bizalmát. Egy ellenzéki hőst, Vlagyimir Kara-Murzát nemrég 25 év börtönre ítélték sokkal kevesebbért, ezzel szemben mit kapott Prigozsin? Egyelőre semmit, se börtönt, se mérget, sőt, megígérték neki a fegyverutánpótlást.

Az a gyakran hangoztatott elképzelés, hogy Prigozsin valójában Vlagyimir Putyin szócsöve, akit arra használ, hogy rajta keresztül tegye felelőssé a vezérkart Oroszország katonai kudarcaiért, nem állja meg a helyét. Ha ez igaz lenne, azzal az elnök elismerné, hogy nem meri közvetlenül támadni a tábornokokat, és ráadásul szándékosan ellenségeskedést szítana a körükben, miközben pozícióban tartja őket. Ez nemcsak a saját gyengeségének beismerése lenne, hanem még jobban aláásná vele a saját hatalmát, növelve annak a kockázatát, hogy katonai puccsal buktatják meg.

Vlagyimir Putyin ennyire nem ostoba, ezért muszáj meglátni a tényszerű valóságot: ezt az elnököt annyira meggyengítette az a politikai zsákutca, amelybe önmagát vezette Ukrajnában, hogy a kalandor Prigozsin már nem ijed meg attól, hogy megelőlegezzen, sőt előidézzen egy hatalmi vákuumot azzal, hogy világossá teszi, melyik oldalon áll. Jevgenyij Prigozsin Putyin utódjának tekinti magát. Azt akarja, hogy elmondhassa Oroszországnak: „Én megmondtam”, és azzal, hogy ezt hagyja, Vlagyimir Putyin megmutatja, hogy milyen szinten tehetetlenné vált.

(Bernard Guetta francia európai parlamenti képviselő, a centrista-liberális Renew Europe frakció tagja 2019 óta. Franciaországban újságíróként ismert: a nyolcvanas években a Le Monde kelet-európai tudósítója, majd közel harminc évig a France Inter közszolgálati rádió külpolitikai kommentátora volt.) 

Maradjanak velünk!


Ez a Narancs-cikk most véget ért – de még oly sok mindent ajánlunk Önnek! Oknyomozást, riportot, interjúkat, elemzést, okosságot – bizonyos valóságot arról, hogy nem, a nem veszett el, még ha komplett hivatalok és testületek meg súlyos tízmilliárdok dolgoznak is az eltüntetésen.

Tesszük a dolgunkat. Újságot írunk, hogy kiderítsük a tényeket. Legyen ebben a társunk, segítse a munkánkat, hogy mi is segíthessünk Önnek. Fizessen elő a Narancs digitális változatára!

Jó emberek írják jó embereknek!

Figyelmébe ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.