Lehet, hogy május 14-én Recep Tayyip Erdogan elveszíti a török elnökválasztást. Korántsem biztos, de elképzelhető, csakúgy, mint hogy Vlagyimir Putyint is eltávolíthatják, ha az ukrán erők maholnap fontos pozíciókat szereznek a háborúban. Lehet, hogy nagy felfordulások küszöbén állunk – de vajon eléggé felkészültünk-e rájuk, és egyáltalán, felmérjük-e a jelentőségüket?
A válasz mindkét kérdésre: nem. Egy Erdogan nélküli Törökország és egy Putyin nélküli Oroszország annyira elképzelhetetlen, hogy már a felvetés is szédítő. A Kemal Kilicdaroglu vezette török ellenzéki koalíció győzelme első ránézésre rémálom lenne a Kreml számára, és áldás az ukránoknak, az Európai Uniónak és az Egyesült Államoknak. Az Atlanti Szövetség tagjaként Törökország közelebb kerülne nyugati szövetségeseihez, és eltávolodna Moszkvától. Ez nagyjából biztos, de miután szabadon engedték a török politikai foglyokat és Ankarában helyreállt a jogállamiság, mitévő legyen az Európai Unió? Amikor szembesül a demokratizálódott Törökország elkerülhetetlen kérésével, miszerint indítsák újra a csatlakozási tárgyalásokat?
Az európaiak rendkívül zavarban lennének, mert már most sem tudják, hogyan járjanak el Ukrajna, a Nyugat-Balkán, Grúzia és Moldova esetében, az európai jobboldal és szélsőjobb kommunikációja számára pedig lottóötössel ér fel annak a lehetősége, hogy az Unió egy nap megnyithatja a kapuit egy muszlim ország előtt. Erdogan Törökországa igazán sok fejfájást okoz a nyugati kormányoknak, de ez semmi ahhoz a kínzó migrénhez képest, amit egy demokratikus Törökország jelentene. Egy ilyen állam joggal várhatná el, hogy új, kedvezőbb vámmegállapodást köthessen a 27-ekkel, hogy tárgyalásokat kezdhessen Ciprus török részének kérdéséről, valamint a területi vizek méltányosabb megosztásáról Görögországgal.
Ha a Nyugat és az európaiak nem akarják, hogy egy kedvező fordulat rémálommá váljon, akkor fel kell készülniük arra, hogy visszautasíthatatlan ajánlatokat tegyenek Erdogan utódjának. És ugyanez vonatkozik Oroszországra is.
Ma még senki sem tudja, ki és milyen körülmények között követheti Vlagyimir Putyint, de ha az egyre súlyosbodó ukrajnai katonai kudarc után leváltanák, megnyílna a lehetőség egy igazságos és tartós békeszerződésre. Ukrajnának, az EU-nak és 27 tagállamának annál is inkább készen kellene állnia arra, hogy javaslatot tegyen egy ilyen szerződés feltételeire, mivel az Egyesült Államok nagy kísértést érezne arra, hogy megkerülje az EU-t, és közvetlenül Moszkvával állapodjon meg.
Semmi sem lenne egyszerű ezeken a tárgyalásokon: a Krím és különösen Szevasztopol státuszától kezdve a kijevi orosz ortodox egyház helyének és az orosz nyelv donbaszi státuszának ügyéig. A sorsdöntő kérdés azonban az lenne, hogy milyen biztonsági garanciákat kellene nyújtani Ukrajnának és Oroszországnak. Egyrészt Ukrajnának minden joga és oka meglenne arra, hogy úgy döntsön, csatlakozik az Atlanti Szövetséghez. Másrészt egy legyőzött Oroszország mindig is igényt tartana arra, hogy erős védelmi képességeket tarthasson fenn, mivel keleti határainál sem lennének többé szövetségesei, és belső széttöredeződés is fenyegetné.
A győztes Ukrajna és nyugati támogatói természetesen azt kényszeríthetnének rá egy legyőzött Oroszországra, amit csak akarnak, de ezzel könnyen lehet, hogy csak újabb összetűzések alapjait teremtenék meg. Ha viszont az a céljuk, hogy stabilizálják az egész földrészt, meghatározzák az Európai Unió és az Oroszországi Föderáció közötti „modus vivendit”, megszervezzék a gazdasági együttműködést, és meggyőzzék az orosz elitet arról, hogy a rendszerváltással nincs vesztenivalója, viszont annál többet nyerhet vele, akkor Ukrajnának és a 27-eknek el kellene kezdeniük kidolgozni a kölcsönös biztonsági garanciákra vonatkozó javaslatokat.
Ez magában foglalhatná a támadó fegyverkezés csökkentését, demilitarizált övezetek létrehozását, ahol tilos lenne katonai manővereket végrehajtani, és olyan megállapodások megkötését, amelyek Oroszországot az Európai Unióhoz és az Atlanti Szövetséghez kötik. Olyan szervezetekhez, amelyeknek Ukrajna is tagja lenne. Meg kell hazudtolni Marxot, aki azt mondta, hogy „az emberiség mindig csak olyan feladatokat tűz maga elé, amelyeket meg is tud oldani”. Az EU-nak proaktívnak kell lennie, és fel kell készülnie például arra, hogy közös projekteket javasoljon az új Törökországnak a polgári és a hadiipar területén, valamint közös kezdeményezéseket a Földközi-tenger térségében és mindenekelőtt Libanonban. Egyszóval a lépcsőzetes csatlakozás új modelljét, amely a fokozatos politikai közeledésen alapul, és más tagjelölt országokra is érvényes.
(Bernard Guetta francia európai parlamenti képviselő, a centrista-liberális Renew Europe frakció tagja 2019 óta. Franciaországban újságíróként ismert: a nyolcvanas években a Le Monde kelet-európai tudósítója, majd közel harminc évig a France Inter közszolgálati rádió külpolitikai kommentátora volt.)
