„A mai generációra legalább egy hat hónapos katonai szolgálat nagyon-nagyon ráférne. Ezek a gyerekek tanulnának emberséget, bajtársiasságot” – mondta egy március 5-i kiskunhalasi lakossági fórum egyik résztvevője. Nagy tapsot kapott. A középkorú polgár – arca az esemény videófelvételén nem látszik – úgy gondolja, azon túl, hogy több katona lenne szolgálatban, nagyobb biztonságot adna az országnak, a fiúk a honvédségnél keményebbé válnának.
Sorkatonaságot éltető véleményt máshol is lehet hallani. A Facebookon két-háromhavonta szembejön a fotó a katonai kisszéken – stokin – összehajtogatott ruhákkal, és a képaláírással, hogy ezt a mai fiataloknak is át kellene élniük. Azért jellemző mégis, hogy Kiskunhalason hangzott el élő szóban ilyen civil vélemény, mert abban a városban a határőrség mellett páncéltörő tüzérezred is működött. A fórumot pedig, ahol ez szóba került, Bányai Gábor fideszes országgyűlési képviselő meghívására Benkő Tibor honvédelmi miniszter tartotta.
Benkő ismerősök között, kormánypárti szimpatizánsok előtt, saját szakmájáról beszélt. Korrektül elmondta, a kormány most nem tervezi, hogy visszaállítaná a sorkatonaságot, amelyet 2004-ben megszüntettek; a társadalomnak kell eldöntenie, hogy szüksége van-e megint arra a szolgálatra, amelynek volt jó és rossz oldala is.
Egy unalmas, praktikus országban ennél többet harapófogóval sem lehetne kihúzni egy honvédelmi miniszterből, abban a városban sem, ahol ő díszpolgár. Benkő Tibor azonban azt is mondta, megérti a hozzászóló véleményét, mert tényleg olyan fiatalokra van szükség, akik tudják, mi a rend, a fegyelem, az elköteleződés és a helytállás, milyen az, amikor az embernek főnöke van.
Benkő Tibor jóvoltából a hallgatóság szeme előtt gyönyörű, hímzett konyhai falvédőn jelent meg a lányos apa, aki az udvarolni szándékozó fiatalembert kérdőre vonta, volt-e már katona, és elhajtotta, ha még nem volt. Olyat is mondott Benkő, bízik a hölgyekben, hogy visszautasítják azt a fiatalembert, aki még nem tett eleget a honvédelmi kötelezettségének. Ez nyilván vicc volt, a Telex tudósítása szerint a közönség nevetett is.
Nekem ezt olvasva azok a katonatársaim jutottak eszembe, akiknek hiányzott otthon maradt barátnőjük, feleségük, családjuk – mert az idő tájt is akadtak nem eléggé körültekintő lányos apák, és voltak fiúk, akik a katonaság előtt merészeltek nősülni. Ez tényleg nem volt szerencsés, de nem azért, mert előbb bajtársiasságot kellett volna tanulniuk, hanem mert
a több hónapos távollét megviselte a kapcsolatot. Olykor tönkre is tette. Hallottunk tragédiáról.
Létezett olyan szabály, hogy őrségbe indulás előtt nem kaphatja meg a katona az otthonról érkezett levelet, csak utána, ne a toronyban, töltött fegyver mellett kezdje el olvasni.
Ez a falvédő hátulja.
A rendszerváltozás után, 1991 augusztusától 1992 augusztusáig szolgáltam a szegedi Török Ignác laktanyában. Harminc éve történt, de ahogy másoknak, nekem is vannak eleven emlékeim. Jellemző volt, ahogy első este a tisztek hazamentek, a szobaparancsnokok pedig kivezényelték az egész társaságot a folyosóra, kinyitották a vasúti töltés felől az ablakokat. Vártuk a vonatot. Ahogy elcsattogott, az egyik őrvezető azt mondta, jegyezzük meg, ez volt az első vonat – és gondoljunk bele, milyen soká jön még az utolsó, amivel hazamehetünk.
Nem jöttem rá, hogy ez és a többi kollektív szívatás hogyan segített nekünk jobb emberré válni, hogy miért nem lehet ezt tisztességesen csinálni, úgy, hogy ne kelljen gyűlölni. Elvileg azért kellett ott lennünk, hogy megtanuljunk lőni, drótakadályt készíteni, aknát telepíteni géppel és kézzel, robbantani, átmászni falon, bejutni épületbe, őrködni, jobbra-balra fordulni, menetelni, tisztelegni. Ennél sokkal több idő ment el takarítással, a laktanyaudvari fák leveleinek gereblyézésével, mindenféle eszközök cipelésével, rendrakással, olykor életlen kaszák kalapálásával, olajkályhák reparálásával.
A tisztjeink között voltak jó pedagógusok, akiknek sokféle környezetből érkezett embereket kellett irányítaniuk. Ehhez nyilván kellett fegyelem, és láttuk, az első pillanattól figyelték, kire milyen mértékben lehet számítani. Ennél sokkal többre nem futotta. Ami minket illet, látszott, hogy akiben kevesebb a gátlás, az ott is könnyebben boldogul – sokan eleve be sem vonultak, szereztek valamilyen igazolást, elintéztették –, és
volt jó néhány bezárkózott, szorongó társunk, aki nem ezt érdemelte.
Azoknak, akik hat hónappal korábban lettek katonák, mint mi, sokkal nagyobb hatalmuk van fölöttünk, mint a tiszteknek, mert ők voltak velünk folyamatosan. Megtanultuk, mi igazából azért jöttünk, hogy az öregkatonáknak többé ne kelljen megfogni a seprűt, felmosórongyot, bármi munka végét – kivéve, ha a tisztek erre utasították őket. Magától értetődő volt, hogy ha a tiszt ott van, mindenki csinálja a dolgát, de mihelyt elmegy, lehet lazítani, első körben az öregkatonáknak, és aztán azoknak, akik jól dolgoznak. Aki nem akart kilógni a sorból, az élt is ezzel a lehetőséggel. Nyilvánvaló volt, igazán nem az a lényeg, amit csinálunk, hanem hogy mozgásban legyünk, mert az állítólag nem jó, ha fölös energiák vannak. Ebben van igazság, idővel beláttuk.
„A világ legkártékonyabb állata a magyar katona!”
– fakadt ki néha a nyilvánvaló kár láttán az egyik szolgálatvezető. Egyszer két öregkatona a kimaradásról éjjel visszatérve sehogy sem bírt begyújtani. Nem csináltak patáliát, rendes fiúk voltak. Kinyitották az ablakot, ledobták a kályhát az emeletről az árokba.
Ezt a maga módján biztosan hatékony kollektív nevelést írta felül rövid időre a szomszédban kitört délszláv háború. Egy jugoszláv repülőgép már 1991. október 27-én bombázta Barcsot, később Szeged fölé is berepült egy körülnézni. Magyarország pedig elismerte a Jugoszláviából kivált Horvátországot. Meglehet, már csalnak az emlékeim, de úgy rémlik, egyszerre több idő és figyelem jutott arra, amiért valójában ott voltunk, a katonai kiképzésre. 1992 elején egy csapattal elvezényeltek a kiskunhalasi tüzérlaktanyába, és nem volt szabad megírni az otthoniaknak, hol vagyunk. Sok katona gyűlt össze ott az ország minden tájáról, a tornateremben, a tantermekben is katonák aludtak. Ezt megélte Benkő Tibor is, ott akkor ő volt a dandárparancsnok-helyettes. Mindennap gyakorlatoztunk a tüzérekkel közösen. Egy alkalommal a gyakorlóaknák helyett éleseket kellett fölpakolni, és járatni a motorokat jó ideig, mintha tényleg indulni kellene a határra. Aztán mégis le kellett csavarni az aknákról a gyújtókat, visszacsomagolni mindent a dobozba. Egyik társam véletlenül ráejtette az aknagyújtót a doboz vasalására, a gyújtó szétcsattant. Jött a mentő, elvitték a sérülteket, és úgy folytathattuk a munkát, hogy önként jelentkeztünk rá. Már nem emlékszem, hogy két hétig tartott, vagy háromig, de azalatt valahogy minden és mindenki a helyén volt, egyetlen embernek volt hatalma, a parancsnoknak. Néha szóba került a túloldal, ahol szintén ügyelhettek a határon hozzánk hasonló fiatalok. Apámmal régebben kerti munka közben mindig hallgattuk a vajdasági rádióadó Szívküldi-műsorát, ahol minden harmadik-negyedik nótát Pistának vagy Józsinak küldte Csantavérre, Szabadkára „bevonulása alkalmából jó egészséget kívánva” a rokonság. Nekik is megvolt a maguk falvédője.
Aztán hazajöttünk, pár hét múlva mi lettünk az öregkatonák, akiknek előjogaik voltak. Sokan fogcsikorgatva várták ezt a pillanatot, ráöntötték a „kopaszokra” mindazt a gonoszságot, amiben nekik részük volt, mintha valami szent kötelességet teljesítenének. Az újaknak pedig, akik elszenvedték ezt a helyzetet, mindegy volt, hogy közülünk ki él ezzel a jogával, és ki nem. Ez, a találékony aljasság számára otthonos, zárványszerű világ, amely apák és fiúk történeteiben összeér, mert összetartozik, viselte meg az emberek zömét. Nem az, hogy kötelező volt bevonulni. Örülök, hogy a fiaimnak nem volt részük ebben, és nem kívánom senki fiának, hogy megélje.
El tudom képzelni, hogy a szomszédban zajló háború miatt felmerül, a hivatásos és az önkéntes katonákon, a még behívható tartalékosokon fölül a fiatalabb hadköteles korúaknak is érteniük kellene a fegyverekhez. Adódhat olyan helyzet, amikor nem az a szempont, mindez mibe kerül, meg kell tanulni minél több embernek, hogyan tudjuk megvédeni magunkat. És nyilván bebizonyosodhat, hogy lehet ezt jobban csinálni, mint régen.
Ami a békeidőben is hasznos hadi erényeket illeti, rendet, fegyelmet, elköteleződést, kitartást először jó esetben a szüleitől, családban tanul az ember, aztán az iskolában. Ha még mindig neveletlen ezen a téren, nem marad az sokáig, mihelyt elkezd dolgozni, kap igazi főnököt, aki egy pillanatra sem fordít hátat. Megtanulja, melyik kollégájára lehet számítani, melyikre nem. Ha végképp nem bír magával, elszegődhet három műszakba valamelyik multicéghez. Még igazságtalanságban is lesz része bőven – bár nem vagyok pedagógus, úgyhogy nem tudom, hogy ez tényleg okvetlenül szükséges-e a jobb emberré váláshoz.
Jut eszembe: ezzel az erővel mehet tanárnak is.
Kedves Olvasónk!
Elindult hírlevelünk, ha szeretné, hogy önnek is elküldjük heti ajánlónkat, kattintson ide a feliratkozásért.
A Magyar Narancs független, szabad politikai és kulturális hetilap.
Jöjjön el mindennap: fontos napi híreink ingyenesen hozzáférhetők. De a nyomtatott Narancs is zsákszám tartalmaz fontos, remek cikkeket, s ezek digitálisan is előfizethetők itt.
Fizessen elő, vagy támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
