Birtalan Balázs: Átvilágított egyház

  • Birtalan Balázs
  • 2005. március 24.

Publicisztika

"Én vagyok a világ világossága" - mondta az emberré lett Isten. Más alkalmakkor pedig így beszélt: "Aki titeket hallgat, engem hallgat", s volt, amikor így fogalmazott: "Ti vagytok a világ világossága."

Az egyház a hitvallásban négy attribútummal határozza meg önmagát: egy, szent, katolikus, apostoli. Én most csak a szentség fogalmára koncentrálnék. A közhiedelemmel ellentétben a "szent" nem tökéleteset jelent, hanem Isten számára elkülönítettet. Olyan valamit (legyen szó helyről, időről, tárgyról vagy személyről), amelyet Isten önmagának kiválaszt, a sajátjának tekint.

Az egyház soha nem tekintette magát tökéletes emberek gyülekezetének. Ellenkezőleg: a magára alkalmazott női képek (anya, tanítónő, Krisztus menyasszonya) között szerepel a teológiai szóhasználatban a casta meretrix ("tiszta szajha") kifejezés is. Az egyház - saját önértelmezése szerint - egyfelől szeplőtelen, mert Krisztus alapította, másfelől bűnös, mert emberekből áll. Ez a kettősség a kezdetektől a világ végéig tart. Az egyház dolga nem az, hogy tökéletes legyen, hanem hogy Krisztusé legyen (ami persze, ha valóban így van, a fokozatos tökéletesedést is maga után vonja).

Az egyház a legnagyobb öngólt akkor rúgja, amikor feddhetetlennek akarja magát eladni a világ szemében. A világ tudniillik legalább annyira nem hülye, amennyire az egyház nem feddhetetlen. Ha egy fülsértő fahangú valaki próbál a színpadon a csalogány szerepében tetszelegni, azt a közönség (legalábbis az a része, amelyik nem rokon, ismerős, atyafi) kiröhögi. Ha az illető folytatja, akkor apránként kiürül a nézőtér.

Az alábbi történet közhelyes a lelkiségi irodalomban. Sajnálatos, hogy az egyház önértelmező pr-jában nemigen emlegetik mostanság. Egy kisfiú elmegy apukájával városnézésre, s ennek során betérnek egy templomba is. A gyerek a nagy, homályos térben felpillantva rácsodálkozik a kintről beáradó napfényben gyönyörűen sziporkázó, színes ablakokra, és ámulva kérdi: "Apu, kik ezek a bácsik meg nénik?" "Ezek a szentek, kisfiam" - magyarázza apu. Hazatérve a sétáról anyuka faggatja a gyereket, hogy mit látott a városban. A kisfiú minden mást feledve, lelkesen meséli: "Láttam a szenteket!" "Nahát! - csodálkozik anyuka. - És mondd csak, kik azok a szentek?" "A szentek azok, akik átengedik a fényt."

Figyelmébe ajánljuk

Két óra X

Ayn Rand műveiből már több adaptáció is született, de egyik sem mutatta be olyan szemléletesen az oroszországi zsidó származású, ám Amerikában alkotó író-filozófus gondolatait, mint a tőle teljesen független Mountainhead.

Megtörtént események

  • - turcsányi -

A film elején megkapjuk az adekvát tájékoztatást: a mű megtörtént események alapján készült. Első látásra e megtörtént események a 20. század második felének délelőttjén, az ötvenes–hatvanas évek egymásba érő szakaszán játszódnak, a zömmel New York-i illetékességű italoamerikai gengsztervilág nagyra becsült köreiben.

Élet-halál pálinkaágyon

Óvodás korunktól ismerjük a „Hej, Dunáról fúj a szél…” kezdetű népdalt. Az első versszakban mintha a népi meteorológia a nehéz paraszti sors feletti búsongással forrna össze, a második strófája pedig egyfajta könnyed csúfolódásnak tűnik, mintha csak a pajkos leánykák cukkolnák a nyeszlett fiúcskákat.