Birtalan Balázs: Átvilágított egyház

  • Birtalan Balázs
  • 2005. március 24.

Publicisztika

"Én vagyok a világ világossága" - mondta az emberré lett Isten. Más alkalmakkor pedig így beszélt: "Aki titeket hallgat, engem hallgat", s volt, amikor így fogalmazott: "Ti vagytok a világ világossága."

Az egyház a hitvallásban négy attribútummal határozza meg önmagát: egy, szent, katolikus, apostoli. Én most csak a szentség fogalmára koncentrálnék. A közhiedelemmel ellentétben a "szent" nem tökéleteset jelent, hanem Isten számára elkülönítettet. Olyan valamit (legyen szó helyről, időről, tárgyról vagy személyről), amelyet Isten önmagának kiválaszt, a sajátjának tekint.

Az egyház soha nem tekintette magát tökéletes emberek gyülekezetének. Ellenkezőleg: a magára alkalmazott női képek (anya, tanítónő, Krisztus menyasszonya) között szerepel a teológiai szóhasználatban a casta meretrix ("tiszta szajha") kifejezés is. Az egyház - saját önértelmezése szerint - egyfelől szeplőtelen, mert Krisztus alapította, másfelől bűnös, mert emberekből áll. Ez a kettősség a kezdetektől a világ végéig tart. Az egyház dolga nem az, hogy tökéletes legyen, hanem hogy Krisztusé legyen (ami persze, ha valóban így van, a fokozatos tökéletesedést is maga után vonja).

Az egyház a legnagyobb öngólt akkor rúgja, amikor feddhetetlennek akarja magát eladni a világ szemében. A világ tudniillik legalább annyira nem hülye, amennyire az egyház nem feddhetetlen. Ha egy fülsértő fahangú valaki próbál a színpadon a csalogány szerepében tetszelegni, azt a közönség (legalábbis az a része, amelyik nem rokon, ismerős, atyafi) kiröhögi. Ha az illető folytatja, akkor apránként kiürül a nézőtér.

Az alábbi történet közhelyes a lelkiségi irodalomban. Sajnálatos, hogy az egyház önértelmező pr-jában nemigen emlegetik mostanság. Egy kisfiú elmegy apukájával városnézésre, s ennek során betérnek egy templomba is. A gyerek a nagy, homályos térben felpillantva rácsodálkozik a kintről beáradó napfényben gyönyörűen sziporkázó, színes ablakokra, és ámulva kérdi: "Apu, kik ezek a bácsik meg nénik?" "Ezek a szentek, kisfiam" - magyarázza apu. Hazatérve a sétáról anyuka faggatja a gyereket, hogy mit látott a városban. A kisfiú minden mást feledve, lelkesen meséli: "Láttam a szenteket!" "Nahát! - csodálkozik anyuka. - És mondd csak, kik azok a szentek?" "A szentek azok, akik átengedik a fényt."

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Vezető és Megvezető

Ha valaki megnézi a korabeli filmhíradókat, azt látja, hogy Hitlerért rajongtak a németek. És nem csak a németek. A múlt század harmincas éveinek a gazdasági válságból éppen csak kilábaló Európájában (korántsem csak térségünkben) sokan szerettek volna egy erőt felmutatni képes vezetőt, aki munkát ad, megélhetést, sőt jólétet, nemzeti öntudatot, egységet, nagyságot – és megnevezi azokat, akik miatt mindez hiányzik.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.

Próbaidő

Az eredetileg 2010-es kötet az első, amelyet a szerző halála óta kézbe vehettünk, immár egy lezárt, befejezett életmű felől olvasva. A mű megjelenésével a magyar nyelvű regénysorozat csaknem teljessé vált. Címe, története, egész miliője, bár az újrakezdés, újrakapcsolódás kérdéskörét járja körül, mégis mintha csak a szerzőt, vele együtt az életet, a lehetőségeket búcsúztatná.

Fájni fog

A tengerentúlon immár hivatalos forrásból is áradnak az oltásszkeptikus sugalmazások, amelyeket egy gyanús vizsgálat hivatott alátámasztani. Az ilyesfajta nemzetközi példák itthon is felerősítik az oltáskerülők hangját.

Tudás és hatalom

Második ciklusának elején Donald Trump nekitámadt a legjelesebb amerikai egyetemeknek is. Elnöki hatalmát – amely ezen a területen erősen kérdéses, a végső szót a bíróságok mondják majd ki – immár arra is használja, hogy fél tucat elit magánegyetemet zsaroljon állami források visszatartásával és adószigorítások kilátásba helyezésével: ha nem regulázzák meg palesztinpárti tanáraikat és diákjaikat, és nem számolják fel esélyegyenlőségi programjaikat, oda a washingtoni pénz.