Eszem ágában sincs vitatni a magyar és az izraeli kormányzat, illetve a közöttük közvetítő Köves Slomó jó szándékát a Duna átfésülésének ügyében, hogy hátha akadnak még benne csontok, amelyeket valahogyan össze lehetne kötni a 74 éve a folyóba lőtt zsidókkal. De ez a közös emlékezésre szánt program – képtelenség. Sőt, káros. Mert azt hihetjük, hogy ezzel meg is oldjuk a közös emlékezés kérdését.
Képtelenség. Nem technikailag – ezt nem tudom megítélni. A modern eszközökkel előkerülhetnek maradványok, amelyeket valamilyen módon azonosítani lehet, és el lehet majd vitatkozni a kérdésen, hogy vajon a mártírhalált halt Salkaházi Sára katolikus csontjait vagy a mártírhalált halt Richter Gedeon zsidó csontjait találták meg. (Bár belegondolni is borzasztó ebbe a fajkutatásba.) És akkor nem beszélek a mintegy 60 német katona testéről, akik véletlenül önmagukkal együtt robbantották fel a Margit hidat, és a több száz ott átsiető polgári lakossal együtt szálltak a hullámsírba.
| ||
Értem azt is, hogy mindennek célja visszaadni valamit a meggyilkoltak méltóságából, hogy legalább el legyenek temetve. Az ebben részt vevő ultraortodox zsidók próbálják a kutatást vallásjogi kötelességként beállítani, annak ellenére, hogy ez távolról sem ilyen egyértelmű – épp az ultraortodoxia vallási szigorúsága miatt. Ám a maradványok kikotrása, az azonosításukról, a temetésük helyéről szóló viták elkerülhetetlensége szükségszerűen rémes morbiditásokhoz vezetne.
Nem szolgálná a halottak méltóságát – bárhová is tartoztak.
Ezzel szemben mindannyian emlékszünk arra, hogy amikor a Margit híd felújításánál előkerültek a maradványok, közösen hajtottunk végre minden kegyeleti aktust. Közösen temettük el a zsidó és feltehetően nem zsidó magyarok csontjait, nyugodjanak békében. A szertartáson ott volt a zsidó vallási élet színe és java – természetesen Köves Slomó és az EMIH is –, a kormány képviselője, a társegyházak papjai, lelkészei. És ugyanígy, ha holnap bárki, bárhol talál csontokat, azokat is közösen kell eltemetni – a magyar zsidó közösség temetőjében.
Lehetnek vallásjogi problémák is az ötlettel, talán technikaiak is, ám nem ezek a legsúlyosabbak. Aki az egészet kitalálta, félreérti a gyász és a holokausztemlékezés természetét és célját. A holokausztra nem lehet előkotort lábszárcsontokkal emlékezni! A holokauszt áldozatai nagy részének teste elégett, hamvaik szétszóródtak a levegőben. Nem lehet „összegyűjteni” őket. Fizikailag nem észlelhetők többé. Belélegezte őket az egész európai civilizáció.
A méltó megemlékezés arról szól, hogy nem elég kimondani, hogy a magyar holokauszt áldozataitól nemcsak a jogaikat, a vagyonukat, végül az életüket vették el, hanem egyetlen otthonukat is ezen a földön: Magyarországot. Nem elég elmondani, hogy kilökték őket sárga csillaggal, tetovált számmal megbélyegzetten a hazából, amelyhez jelentős többségük tartozni vélt, amelyet szolgált, amely körülvette éltető közegként, mint a levegő.
Nem elég elszavalni a meggyilkolt költő sorait: „Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága”. Nem elég… Mert őket már nem tudjuk visszafogadni, csak az emléküket. Éppen ezért nem a Dunában van most keresnivalónk,
hanem a lelkünkben,
a közös és közössé teendő történeti emlékezetben. A meggyilkoltak otthona nem lehet már temető, sem itt, sem pedig Izraelben.
| ||
Az ő otthonuk nem lehet már más, mint a befogadó magyar nemzeti emlékezet. Kornis Mihály híres látomásában, a Dunasiratóban ott úszunk mind, a magyar nemzet nagyjai és kicsinyei, belelőve a „zsidódunába”. Ezt kell együtt megértenünk – a csontbúvárlat, a csonthalászat már nem ad vissza senkit, nem old meg semmit.
Az egyik zsidó lap szerint az egész ötlet célja, hogy Köves Slomóék elvehessék a holokausztemlékezetet a Mazsihisztől, mert eddig, szerintük, az a miénk volt. Ez volt az egyik „témánk”. Ez óriási tévedés. Éppen ellenkezőleg, mi azt akarjuk, hogy a magyar holokauszt emlékezete mindenkié legyen, minden magyar közös gyásza. Ezért mondjuk lépten-nyomon, hogy az állami holokausztmúzeumot ne egy zsidó hitközség üzemeltesse.
Ha a magyar kormány eltökélt abban, hogy szeretne méltón és tiszteletteljesen megemlékezni a meggyilkoltakról, olyan emlékezetpolitikára törekszik, amelyet mindenki magáénak tud elfogadni, akkor annak van olcsóbb, egyszerűbb és az áldozatok emlékét hívebben őrző módja, mint ultraortodox zsidóknak a Duna medrét feltúrni, és az ott talált csontokat faj szerint (sic!) csoportosítani.
Az én tanácsom csak annyi, amennyit maga a kormány is minden létező fórumon elmond: védjék meg a honi zsidóságot.
Kérjék meg például Szakály Sándort, egy hivatalos kormányzati intézmény vezetőjét, hogy
ne mentegesse a numerus clausust,
és ne akarja az antiszemitizmus fogalmát, mint ígéri, úgy újradefiniálni, hogy abba Prohászka Ottokár nyílt és brutális antiszemitizmusa ne férjen bele. Ne minősítse a kamenyec-podolszkiji tömeggyilkosságot egyszerű „idegenrendészeti intézkedésnek” (ami nem tud mást jelenteni, mint hogy az urak csak lelkiismeretesen tették a dolgukat). A kormánypárti képviselők ne méltassanak fehérterrorista, különítményes tömeggyilkosokat, ahogyan Lezsák Sándor tette Héjjas Ivánnal alig negyedéve.
A sor még hosszan folytatható volna. Ettől védjenek meg bennünket! De nem is bennünket, hanem önmagukat, mindenkit. Az egész magyar társadalmat. Mindezt nem váltja ki a csontok búvárlása, ezt a hosszú évekig tartó utat nem lehet egy háromhetes kutatással letudni.
Ha a kormány tisztázná kirekesztett, meggyilkolt honfitársainkhoz fűződő viszonyát, ha nem a politikai igényeihez rendezné a történelmet, akkor sokkal egyszerűbb, ám sokkal fontosabb lépést tennénk a meggyilkoltak emlékének befogadásáért. Mert ez minden, amit 2019-ben tehetünk értük – és még inkább önmagunkért, a befogadó és boldog magyar nemzeti közösségért.
