Dessewffy Tibor: A szó nem száll el

publikálva
2001/51. (12. 20.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Lawrence Lessig, az internettel foglalkozó kiváló jogász elgondolkoztató élményéről számol be Kód című könyvében. Lessig az internet jogi szabályozásával foglalkozó egyetemi kurzusai mellé rendszeresen on-line fórumokat is szervez, ahol a beceneveken belépő hallgatók jegyzeteket cserélhetnek, kötetlenül megbeszélhetik a vitás kérdéseket, barátkozhatnak. Ezek az on-line fórumok remekül kiegészítették az oktatást, és Lessig már épp azon volt, hogy elméletet kovácsoljon az anonimitás jótékony hatásairól. Ám a fórumon egyszer csak megjelent egy új, ismeretlen résztvevő, aki minősíthetetlen, alpári hangnemben kezdte el ócsárolni előbb csak az egyik résztvevőt, majd a tétova reakciók után lényegében a csoport minden tagját.

Lawrence Lessig, az internettel foglalkozó kiváló jogász elgondolkoztató élményéről számol be Kód című könyvében. Lessig az internet jogi szabályozásával foglalkozó egyetemi kurzusai mellé rendszeresen on-line fórumokat is szervez, ahol a beceneveken belépő hallgatók jegyzeteket cserélhetnek, kötetlenül megbeszélhetik a vitás kérdéseket, barátkozhatnak. Ezek az on-line fórumok remekül kiegészítették az oktatást, és Lessig már épp azon volt, hogy elméletet kovácsoljon az anonimitás jótékony hatásairól. Ám a fórumon egyszer csak megjelent egy új, ismeretlen résztvevő, aki minősíthetetlen, alpári hangnemben kezdte el ócsárolni előbb csak az egyik résztvevőt, majd a tétova reakciók után lényegében a csoport minden tagját.

Könnyen kitalálható, s egyszersmind lehangoló, ami ezután következett. Előbb az on-line fórum barátságos hangulata tűnt el, aztán némi vita és ellenállás után az egész, úgy, ahogy volt, lefagyott. A résztvevőknek elment a kedvük a dologtól, úgy érezték, nincs okuk arra, hogy egy mocskolódó alakkal vitatkozva töltsék el drága idejüket. Azonban ez a passzivitás sem hozott megnyugvást: kisvártatva a valódi, hogy ne mondjuk, off-line órák hangulata is végérvényesen megváltozott. Eltűnt az a bizalom, amely az együtt gondolkodás alapfeltételeként korábban jellemezte a csoportot. A diákok gyanakodva szemlélték egymást, és a kurzus pedagógiai csőddel zárult.

H

Ez a történet akkor lesz igazán érdekes, ha felismerjük: a mocskolódás nemcsak valami ízlésbéli deficittel küzdő, személyiségzavaros alak mániákus egyéni vágykiteljesítésére szolgál, hanem jól meghatározható funkciója is van - a közösségen belüli kommunikáció felszámolására irányul.

És sajnos a párhuzam e ponton a magyar közélettel egyáltalán nem erőltetett. Az utóbbi időben egy korábban elképzelhetetlenül közönséges és alpári hangnem uralkodott el, amelynek hatására ma már egyre kevesebbeknek van kedvük vitába szállni azzal, ami mellett pedig aligha mehetnénk el szó nélkül. Bozóki András és Kriza Bori nemrégiben helyesen hangsúlyozta, hogy a szélsőjobboldal elsősorban nem azért veszélyes, mert a választások után kormányzati pozícióba kerülhet - bár ennek szomorú következményeit is nehéz lenne túlhangsúlyozni -, hanem mert szimbolikusan fertőző az a beszédmód, amelyet használnak. Szégyenteljes gondolatok, döbbenetes frázisok, korábban kimondhatatlan mondatok válnak lassacskán teljesen megszokottá és elfogadottá. Ma már egy laza "idegenszívűre" fel sem kapjuk a fejünket, a nyilvánosságban kimondható lehetséges mondatok szemantikai univerzuma együtt tágul a világegyetemmel. Az kétségkívül meglepő adalék, hogy ebben a mocskolódásban a közszolgálati média némely munkatársa jár az élen. Azáltal azonban, hogy a szélsőjobb uralja a közbeszédet, az ország túlnyomó többségét el is fordítja a közélettől. A kihátrálás a közügyekből, a visszavonulás a magánéletbe persze nemzeti tradíció, nem véletlen, hogy már Kádár elvtárs is lehangoló sikerrel kínálta fel ezt a stratégiát az uralma alatt levő társadalomnak. Ez az apolitikus hagyomány és reflex bizonyára nagymértékben felelős azért is, hogy a demagóg senkik fröcsögésére nem egységes tiltakozással, hanem fásult legyintgetéssel reagálunk. Ez az össztársadalmi reakció nagyon nehéz egyéni döntések sokaságából áll össze - és végül is ki róhatná fel bárkinek, hogy inkább a gyerekeivel, a munkájával és a szeretteivel akar foglalkozni, mint megmerítkezni ebben a mocsokban?

H

Mégis, ha valaki azt hiszi, hogy a magánéletbe húzódva megúszhatja az elzüllő közbeszéd következményeit, az téved. Nádas Péter egy évvel ezelőtt - épp a Narancsban - pontosan kalibrált mérőeszközt javasolt a társadalmi változások - vagy inkább a változatlanság - mérésére. Annak, aki a kulturális változások mikéntjéről akar képet alkotni, elég csak a Budapest-Zalaegerszeg gyorsvonat vécéjére pillantania. Mármost csak az a kérdés, hogy az ott tapasztalható szomorú igénytelenség miként kapcsolódik az eldurvult és ostoba nyilvános beszédhez, a fröcsögő és alpári indulatokhoz, illetve az apolitikus apátiához.

Paradox módon helyzetünk és felelősségünk egy példátlanul kedvező lehetőségből fakad. Soha a magyar történelemben ilyen jó esély nem volt arra, hogy megkezdjük a sikeres felzárkózást a centrum országaihoz. Szemben a szittya-hun folytonosságot és hegemóniát hirdető közhivatalnokok és műkedvelő történészek nézeteivel, nem a Kárpát-medencében ringatták az európai kultúra bölcsőjét. És bár valóban felesleges önostorozással tölteni az időnket, nem árt leszögeznünk, hogy az elmúlt ezer év a félperifériáról való kikászálódás reménytelen küzdelmével telt. Ha valaki bizonytalan vonatkozó történelmi tudásában, elég csak a Hitelt elolvasnia, hogy lássa, a mostanában különös célokra használt Legnagyobb Magyar mennyire tisztában volt ezzel az elmaradottsággal és az ebből fakadó felelősséggel - éppenséggel a nevével fémjelzett jelenlegi hurráoptimizmussal szöges ellentétben. A dualizmus kora hozott ugyan némi felemelkedést, de a centrumba éppúgy nem emelte be a nemzetet, mint ahogy a rövid huszadik század zsákutcás fejlődése sem vitt közelebb minket "Európához". Ehhez a sanyarú történelemhez képest a NATO- és EU-tagsággal szimbolizált lehetőségek kora valóban történelmi esélyt kínál. Ám ha a fetisizált EU-tagság lózungja mögé nézünk, a közgondolkodásban zavaró űrt találunk.

Az EU-tagságra és tágabban a globalizációra vonatkozóan is proaktív stratégiákat kell kialakítanunk és követnünk. Magyarán nem érdemes arra várnunk, hogy majd alánk tolják a görgős műbőr fotelt, amelyben végigsuhanhatunk azon a bársonyszőnyegen, ami egy osztrák autósvécéhez vezet (amely, mint azt Esterházy már tíz éve is helyesen látta, az adekvát európai metafora a magyar köztudatban).

Felteszem, ezzel a proaktivitással nagyon merészet nem állítottam - Marxszal szólva csak azt szeretném, hogyha magunk alakíthatnánk történelmünket. A kérdés csak az, hogy mennyiben gátolhat meg minket ebben a közéleti apátia, illetve mitől lesz aggályos ebben a vonatkozásban a burjánzó mocsok.

Analitikusan persze könnyedén megkérdőjelezhető a gazdasági felemelkedés és a demokratikus politikai kultúra közötti szoros kapcsolat: Chile, Dél-Korea és még jó néhány ország példája hozható itt fel, ahol az elmúlt évtizedekben autoriter rezsimek produkáltak komoly gazdasági sikereket. Erre reflexszerűen azt mondanám, hogy a gazdaság nem minden, nem lehet valami felemelő dolog a gazdasági sikereket úgy megélni, hogy az adott rezsim ezreket börtönöz be és gyilkoltat meg.

Természetesen nem azt mondom, hogy itt tartanánk, s még azt sem, hogy a formális demokrácia felrúgása felé haladunk. De valójában az állításom erősebb annál, mintsem hogy csak azt mondanám, hogy az antidemokratikus politikai kultúra és a gazdasági siker között sincs szükségszerű korreláció. Egyrészt az európai kultúrkörben az ilyen autoriter modellek divatja lejárt, másrészt - és ez a fontosabb - az információs korszak sikeres stratégiáinak esetében elengedhetetlen az a közeg, amelyet a szabadság, a kommunikáció, az együttgondolkodás, az állandóan változó feladatok megoldására szerveződő flexibilis formák határoznak meg. Az információs kor elvárásait a kelet-európai posztkommunizmusok esetében csak fokozza az a tény, hogy nincsenek bejáratott modelljeink arra vonatkozóan, hogy milyen stratégiákat kell(ene) követnünk. Hankiss Elemér szép és tanulságos sorsú hajdani ötlete, a "Találjuk ki Magyarországot" is - ha jól értem - erre irányult. Ebben az új kulturális rendszerben a közbeszédet eltérítő és lebénító szélsőjobboldali mocskolódás rövid távon sikeresen szolgálhat politikai célokat, valójában azonban a nemzet felemelkedését veszélyezteti, és egy páratlan esély elpackázását jelentheti. Hiszen egy darabig még lehetséges lesz viszszahúzódni az életvilág különböző intézményeibe, a szakmai és magánéleti kapcsolatok fennmaradhatnak. Csak éppen azokat a kreatív, innovatív energiákat nem találjuk majd, amelyek az információs kor sikeres társadalmává tehetnék a magyart.

publikálva
2001/51. (12. 20.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Narancs

Blog

még több cikk