Dobrovits MIhály: Kiöntöm a posztmodern levest

publikálva
2000/31. (07. 27.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

A szerző turkológus, közérző.

A szerző turkológus, közérző.

Egy igazi, nyár közepi publicisztika olyan, mint egy könnyű meggyleves: tejszínes és enyhén savanykás, miközben persze édes is. Jólesik ez ilyenkor, ha már eleink kedvelt szaletlijáról le kell mondanunk. Ez az évszak igazi elégedettséggel tölti el az embert, koldus és királyfi ki sem látszanak az alacsonyan szálló napolajreklámokból, Széphidi Kláráról már nem is szólva. Igazán nem illenék tehát látványosan elégedetlenkednem. Éppen most, ahogy ezt a pár sort körmölöm, egy háromnapos monstre buli után is vagyok, tizenhárom éve nem volt részem ilyesmiben. Örömömbe mégsem csak annak üröme vegyül, hogy csontlevesemben alig feloldott leveskocka volt érzékszervileg degusztálható, holott ez még a szőkített román mosóbenzinnél is rémesebb élmény.

Mélabús vagyok én magamtól is. Tekintve, hogy az emberi lények ötéves korukig általában maradéktalan boldogságban élnek, valahogy ezután állt belém a szomorúság. Magyarázhatnám ezt nem tökéletes kiskamaszkorommal, de nem volt mindenkinek rémséges gyermekkora. A depresszió mégis kézzel fogható, sőt hasítható és metélhető élmény tájainkon. Kundera óta közhely, hogy ez adja meg errefelé a létezés alaphangulatát, soha el nem törölhető élmény, amelyről bízvást felismeri egymást két kis-európai, sőt ezen az úton bátran eljuthatunk a Kaukázusig vagy az orosz Távol-Keletig. Isztambulban kellett megtapasztalnom, hogy vacsoránál egy egykori kelet-berlini professzor, egy orosz és egy azerbajdzsán turkológus mellett ülve, egy közös témánk akadt, melyikünknek volt annak idején rosszabb, és most hol nem jó igazán. E mélabú alapja magától értetődően a reményvesztettség, de ezzel nem mondunk igazán újat. A világ minden országában optimistábbak azok, akik egy szexbomba örökösnő hű kezét nyerték el éppen, mint a hajnali egzekúcióra váró halálraítéltek.

Tájainkat egyébként nem kell katasztrófa sújtotta területként elképzelni, ha nem is minden tökéletes, mégsem igazán lehetetlen itt az élet. Régiónk passzivitásának legfeltűnőbb sajátossága, hogy a történelmét és a földrajzi helyzetét eleve elrendelt sorsként fogja fel. Éppen ezért vált az elmúlt évtized értelmiségi közbeszéde olyanná, amilyennek megtapasztaltuk. Üres és semmitmondó fecsegés, amelyben a megszólalók java része éppen saját véleményével helyettesíthette a tényfeltárást. E hangzavarra egy jelzőt találhatunk csak: posztmodern.

A posztmodern számomra szitokszó. Benne van mindaz, amit utálok. A véleménynek a tények fölé kerekedése, a tetteinkben és szavainkban való felelőtlenség érzése. Ennek alapját pedig a kispolgári félműveltség képezi. Az a hozzáállás, ahogy a kispolgár a mindent megmagyarázó eszme éles kardja után ma éppen annak hiányával helyettesíti műveltségbeli hiányait. Ebben éppen az a hagyományos kánon sérül meg, amely csontvázként és idegrendszerként tartotta össze műveltségünket. A nyertes meg az lesz, aki nem tudván vagy nem akarván felnőni az elődökhöz, a rombolásban találja meg önmagát. Ha mindenki lehet művész, akkor értelemszerűen mi sem különbözteti meg egymástól a szomszédomban lakó özvegyasszonyt és Blaha Lujzát. Mindketten szoktak énekelgetni, sőt Blaha Lujza művészetére ma már aligha emlékezhet élő ember. Milyen korrekt is lenne, ha a hatos ezentúl a szomszédasszonyomról elnevezett téren állna meg! A rádió meg sugározzon tőle félórás blokkokat, kezdetben még kikapcsolhatja, akinek nem tetszik, de hamarosan megtudhatja, hogy elfogult és inkorrekt, mi ugyan nem bántjuk, de azért megjegyezzük, mit csinál. A mondott öregasszonyt már csak ki kell találni, és meg kell csinálni, hogy hamarosan lepipálhassa Széphidi Klárát.

A posztmodernnek nevezett gondolkodás legfőbb veszélye mégis abban áll, hogy a látszólagos szabadság álcájában - elvégre bárki hirdetheti, hogy sajtból van a Hold, legfeljebb népszavazást rendelünk el a kérdésben - vakságot és rabságot épít fel. Az európai gondolkodás nagy előnye az volt, hogy a hagyomány mellett olyan ismereteket is közölt, amelyeket, ha képes volt rá, bárki önállóan felhasználhatott. Nem kis harcunkba került kivívni, hogy bárki megállapíthassa: kétszer kettő négy, és ebből önálló következtetéseket vonhasson le. Ez a szabadság azonban csak a szorzótábla biztos ismeretében élvezhető. Nélküle értelmetlen. Politikai utópiáink éppen arról szólnak, hogy nem bírjuk a kivívott szellemi szabadság súlyát, pláne felelősségét. Úgy teszünk, mintha szavaink egyikéből nem következne a másika. A kilencvenes évek szellemi élete éppen azért kiábrándító számomra, mert a felelőtlenségről szólt. Mindenki úgy tett, mintha a diktatúra puha mentális felelőtlensége teljesedett volna ki 1990 óta. Élveteg hedonizmusban gyártott, legfeljebb féléves szavatosságú elméleteket olvashattunk minden végső kérdésről, de igazából akkor kellett megdöbbennünk, amikor kiderült, hogy alkotóik halálosan komolyan veszik szerepüket. Elbeszélésük valóban meggyőző is volt, csak éppen azt kellett tapasztalnunk, hogy a valósággal, illetve az általuk előre jelzettekkel nem állnak semmiféle korrelációban. Ezt az utóbbit ráadásul fel sem illett emlegetni. Esztéták vitatkoztak közgazdasági kérdésekről, miközben könyvelők dirigáltak az egyetemeken, csődbiztosok a kórházakban. Humoristák foglaltak állást alkotmányjogi kérdésekben. Mindezeket pedig egy végtelennek látszó virtuális dialógus foglalta keretbe, amely mindenről látszólag szólt csak. Hazáról, nemzetről, regionalizmusról, antiszemitizmusról, nem kívánt törlendő, csak éppen mégsem szólt semmi tényszerűről. A nép, az istenadta nép pedig nem röhögte ki őket úgy, ahogy ezt normális emberektől minimumként elvárhatnánk, hanem engedelmesen, mint a birka, tűrte a hülyeség elementáris áradását. Nem nehéz megérteni, miért. Megszokta, hogy mindig máshonnan mondják meg, hogy miről mit kell tartania, és azt is megszokta, hogy az őszinte igazság többnyire instant, azonnal oldódó és emészthető odamondogatásokból áll. Magyarán abból, hogy "megmondjuk az őszintét". A könnyen emészthető látszólagos igazságok pedig éppen az egyéni tapasztalatok kényszere alól mentették fel a dolgozót. Végiggondolni és megérteni azt, ami velünk történik, mindig lényegesen könnyebb volt, mint jelszavakba burkolózni. Ugyanez áll pillanatnyi kudarcainkra is. Sokkalta egyszerűbb Muhit, Mohácsot, Majtényt átkozni, mint önmagunkat helyre tenni.

E kérdés másik fele pedig óhatatlanul az önbecsülésé. Azé, hogy hajlandók vagyunk-e elfogadni azt, hogy tökéletesen normális emberek vagyunk egy tökéletesen normális országban, vállalva e felismerés azon ódiumát, hogy nincs többé lelki felmentésünk, vagy pedig belepistulunk abba a kisebbrendűségi komplexusba, amelyet már vagy egy évszázada sulykolnak belénk. Abba a hitünkbe, hogy ez egy közönséges "ahogy-lehet-ország", ahonnan csak egyéni megalkuvások árán vezethet felfelé út. Nem kívánom persze senkinek, hogy, de ha oda jutnánk, igen keserű tapasztalatunkká válna, hogy erről a hajóról bizony nincsenek egyéni télakok.

Egyébként éppen ez a hozzáállás teszi, hogy Magyarország, amely az évtized elején a régió egyetlen, még működőképes országának bizonyult, lassan, de biztosan sorolódik egyre hátrányosabb pozíciókba. A másokat lebecsülő csodavárás, amely a kijózanodás helyett durcáskodó periódusokkal váltakozik, nem jelent jó óment a jövőre nézve.

Ne csodálkozzunk azon, hogy ezt a játékot olyan emberek kezdték el játszani, akik korábban, egy diktatúra tán túl hamar feledésbe merült éveiben éppen a szellemi éleslátás őrzői voltak. Hosszú szellemi feszültség után oldódtak fel a játékban. Nem is kötelezhetjük őket arra, hogy vállalják továbbra is az értünk való felelősséget. "Nem vagyunk gyerekek!" - üvöltötték a bársonyos forradalom prágai munkásai, és ebből a kijelentésből nemcsak a kamaszkor büszkesége hallandó ki, de a döntéseiben élő ember magányos felelőssége is. Felelősség, magány és döntésképtelenség okozza tehát mélabúnkat ezen az őszies ezredfordulón.

Ijedelemre azonban semmi ok. Állapotunk jelenleg a túlzásba vitt görbe estéket követő lehangoltságra emlékeztet. Tapasztaltuk, hogy a nagy diszkontok megrohamozása csak átmenetileg repített minket a hőn óhajtott fogyasztói paradicsomba. Hasonlóképpen kell eljárnunk szellemi javainkkal is. A tiltott vagy tiltottnak vélt gyümölcsök habzsolása és az ezzel járó szellemi mámor nagy valószínűséggel elkerülhetetlen gyermekbetegsége volt a nagy átalakulásnak, azonban ki kell nőni. Bár egyszerre értünk meg két nagy átalakulást, a Jalta utáninak nevezett világrendét és a posztindusztriális civilizációét, a szellemi ember feladatai nem változtak meg. A realitásról kell számot adnia, a saját megszenvedett tapasztalatai és ismeretei alapján. A posztmodern régiónkbeli megvalósulása nagy valószínűséggel a kelet-európai értelmiség idáig utolsó kísérlete volt arra, hogy a saját önkifejezését és szerepzavarát megkísérelje teljes felelőtlenségben társadalmi programmá alakítani, s kudarcával saját létjogosultságát kérdőjelezze meg. A legendákkal ellentétben a jövő nem az analfabéta hackerek nukleáris kalandjaié, úgyhogy térségünkben, mint másutt is, nagy szükség lesz még mindenféle értelmiségi szakmák képviselőire, feltéve, ha túl az átalakulás fájdalmain ismét hajlandók lesznek lege artis művelni szakmájukat. Ha az eljövendő évtizedben ténylegesen hausse lesz valaminek a piacán, az nem annyira az aszkézis lesz, hanem a művelődés. Ez utóbbi persze elképzelhetetlen némi aszketikus hajlandóság nélkül, de ez általában megéri. Depressziónk elmúlik, még a félig feloldott húsleveskocka sem hoz ki minket derűs nyugalmunkból.

publikálva
2000/31. (07. 27.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Politika

még több Politika...

Narancs

Blog

még több cikk