Ég a ház is

  • Besenyei Zsolt, Mészáros Bálint
  • 2003. július 31.

Publicisztika

Hogy egy miniszterelnök egy megnyert háború után is simán megbukhat, Angliában nem újdonság, 1945-ben Atlee leverte Churchillt, biztos felmentek az árak, és azt már nem lehetett a friccekre kenni, de hogy egy miniszterelnök effektíve a győzelembe bicskázzon bele, az tényleg sok lenne egy kicsit.

Hogy egy miniszterelnök egy megnyert háború után is simán megbukhat, Angliában nem újdonság, 1945-ben Atlee leverte Churchillt, biztos felmentek az árak, és azt már nem lehetett a friccekre kenni, de hogy egy miniszterelnök effektíve a győzelembe bicskázzon bele, az tényleg sok lenne egy kicsit.

A BBC és a brit kormány közötti vadulás első ránézésre egyszerű becsületbeli ügy. Ki hazudott: a BBC vagy a kormány? Előbbi Andrew Gilligan nevű védelmi szakújságírója május végén egy magas rangú hírszerzési forrásra hivatkozva egy rádióműsorban azt állította, hogy a Blair-kormány feltupírozta azt a titkosszolgálati jelentést, ami az Irak elleni háború nyilvános indoklásának alapkövéül szolgált, és beletette azt a mondatot, miszerint Szaddám Huszein 45 percen belül képes bevetni a vegyi- és biológiai fegyvereit Nagy-Britannia ellen. Gilligan ezt a tételét két nappal később egy újságcikkben - nyilvánvalóan ugyanerre a névtelen forrásra hivatkozva, sőt, magát a forrást beszéltetve - azzal egészítette ki, hogy a 45 percről szóló állítást a sajtószerte közutálatnak örvendő Alastair Campbell, Blair kommunikációs főstratégája csempészte bele a végső változatba.

Ettől kezdve mindenki futott a pénze után. A kormány, mivel úgy érezte, és joggal, hogy hazugsággal vádolták, a BBC-től a forrás kilétének nyilvánosságra hozatalát követelte, hogy aztán cáfolni tudjon; a BBC ezt megtagadta, és feltakart újságírója mögé. A kormány erre kiderítette, ki beszélt Gilligannel, és kiszivárogtatta az illető nevét - ő volt dr. David Kelly, az ENSZ egyik biológiai- és vegyifegyver-szakértője. Kelly - aki se magas rangú, se hírszerzési forrás nem volt - a parlament külügyi bizottsága előtt azt vallotta, hogy a rádióműsorban és a cikkben tett állítások abban a formában nem tőle származnak: bár beszélt Gilligannal, az újságíró vagy konfabulált, vagy más forrásai is voltak. Kelly két nappal a bizottsági meghallgatása után felvágta az ereit; előtte állítólag arra panaszkodott, hogy "sötét erők játékszerévé" vált. Azt, hogy a bizottság előtt igazat mondott-e, máig nem tudjuk bizonyosan.

E csúnya történet ugyan szolgál néhány helyi érdekű tanulsággal (hirtelen nem jut az eszünkbe olyan brit kormány, amelyik ne akarta volna bedarálni a BBC-t: most éppen egy munkáspárti próbálkozik), és sugall néhány - megválaszolhatatlan - kérdést az újságírás módszertanáról (vajon milyen értéke van annak az információnak, amit egyetlen, név nélkül nyilatkozó forrás állít, és hol van az a pont, ahol a bizonyítatlan állítás a rágalmazás szinonimájává válik), ám igazi tétje mégsem ezekben keresendő.

Még ha az újságíró e konkrét esetben hazudott is, amire jó esély van, egyre nyilvánvalóbbnak tűnik, hogy a háború előtt a brit (és az amerikai) kormány is úgy akarta elhitetni a választóival: Szaddám eltávolítása sürgető nemzetbiztonsági érdek, hogy erre nem volt elég bizonyítéka. Ez kétségkívül ronda dolog, de talán nem kéne szem elől téveszteni, hogy a háború katonai értelemben minden előzetes várakozásnál simábban zajlott; hogy mégiscsak egy véreskezű diktátor rémuralmának vetett véget; és hogy megteremtette az esélyét annak, hogy Irakban valamiféle népképviseleti elvű, legalább féldemokratikus rendszer alakuljon ki. Nem igazolódtak sem az arab világ Nyugat-ellenes felkelését meg a térség általános destabilizálódását vizionáló félelmek, sem pedig azok az állítások, hogy a megszállók csak az olajra utaznak, és "ki akarják fosztani" Irakot.

A Blair-kormány háborús indokai között szerepelt ez a fajta humanitárius, univerzalista érvelés is. Blairt most azzal vádolják, hogy hazudott, és az Irak elleni háború igazából nem is volt brit nemzeti érdek: de vajon épp nekünk, kelet-európaiaknak kellene olyan nagyon aggódnunk a brit (vagy amerikai) nemzeti érdekek miatt? Hisz 1990 és 1995 között az - akkor még konzervatív vezetésű - brit politika épp ezek hiányára hivatkozva (és a francia kormánnyal teljes egyetértésben) feküdt keresztbe a jugoszláviai katonai beavatkozás előtt. Az eredmények közismertek. Ez a politika 1997-ben, Blair választási győzelmével változott meg; 1999-ben azért sikerült a készülő kosovói népirtást megakadályozni, mert Blair lecsatlakozott a humanitárius intervenciót szorgalmazó amerikai kormányhoz. Blair az iraki háború előtt, alatt és után is megpróbálta valahogy kibékíteni egymással Amerikát és az európaiakat: e szerep betöltésére a mostani botrány után aligha lesz képes. Így röhögjünk, ha megbukik.

Neked ajánljuk

A világképlet nyomában

  • Kovács Róbert

Az Ásatás legújabb részében megnézzük, hogy vélekedtünk 2000-ben A tér és az idő természetéről