Június 13-án, délután 4-kor rekordmeleg volt, amikor a szokásos tömeg összeverődött a Vörösmarty téren a könyvheti megnyitóra. A hőfok tovább emelkedett, amikor a Kossuth-díjas költő köszöntőjében megmondta az őszintét: évek óta nem vesz könyvet. Anyagi ínség okán. Oravecz Imre kemény szavakkal szögezte le, hogy a legtöbb magyar írónak rosszul megy a sora, és a könyvvásárlást nemigen engedheti meg magának. Ezzel új topikot nyitott a hazai közbeszédben, a rá következő hetekben számos fórum taglalta, hogy miért nincs jól megfizetve a magyar író. (Hasonló hatást váltott ki a Narancs cikke arról, hogy miért nincs megfizetve a magyar fordító - Halasi Zoltán: Se tisztelet, se díj; A műfordítás helyzetéről, 2003. május 1.)
Tényleg nincs, de mi a teendő? Nem árt, ha némi távolságot tartva nézünk szembe a problémával. Annál is célszerűbb ez, mert a megoldások többsége olyan természetű (adózás, másféle törvényi szabályozás), melyekben már nem teljesen szabad a magyar kéz: igazodni kénytelen a különféle uniós előírásokhoz, s ahol csonkítatlan a szabadságunk (ilyen a kulturális politika is), ott sem árt ismerni a többi uniós társ gyakorlatát.
A ma költőjének folyvást küszködni kell: nem jön ki a teljesítményéért kapott pénzből. A kört tágítva: így él az alkotó- és előadóművészek zöme. Igaz persze, hogy szép számmal akad, akit a piac az átlagos életvitel fölé emel, sőt a gazdagok között mindig és mindenütt vannak művészek is. Az európai művészek többsége - a továbbiakban a művészekbe szószaporítás nélkül beleértjük az írókat is - azonban csak úgy maradhat pályán, ha ehhez a társadalom korrekciós és rásegítő mechanizmusokat kínál.
A művésznek atipikus, vagyis sajátságos a státusa a munkaerőpiacon és a termelésben. (Bár: van olyan, hogy tipikus?) Jóllehet a különféle hivatások garmadája lép föl a kivételes elbánás igényével, a legtöbb szakma művelője abból él, amire a piac (beleértve a munkaerőpiacot) a munkáját értékeli. Létszámban kisebbség, de nyomasztó súlyú atipikus piaci szereplő az európai mezőgazda. Az agráriumnak juttatott irdatlan támogatásban - sokszor úgy tűnik, az unió másról se szól - a szociális béke megőrzése mellett némi szerep jut olyasféle indítéknak, ahogy a társadalom a művészre tekint: a gazda transzcendens értékek letéteményese, kicsit az emberi törzsfejlődés génbankja. A társadalom a művészben is többet lát, mint árutermelőt: alkotásával az egész piaci és termelési nyüzsgésnek ad értelmet és távlatot.
Művész és paraszt
Az európai művész és gazda helyzete annyiban hasonló, hogy szociális biztonságuk külön korrekciót igényel. Nemcsak arról van szó, hogy a piac a kelleténél kevesebb bevételt juttat nekik, amit ki kell pótolni, hanem mindkettőjük munkájára jellemző a sokszor kiszámíthatatlan ciklikusság, a túltermelési válságok, valamint a hosszú ciklusok: évekbe telik, amíg egy-egy kósza mag szárba szökken.
A párhuzam itt megszakad, mivel a művészek szociális kérdése csak mostanában kezd olyan közös és egységben kezelt európai üggyé válni, mint az agráriumé. A művészeken és a politikusokon egyaránt múlott, hogy ez a kérdéskör korábban nem nyert jogot közös intézésre. A művészek nemzetközi civil önszerveződése mostanra jutott odáig, hogy áttöri a hanghatárt. Szerepet játszik az is, hogy a gond súlyosbodik, a művészek létbizonytalansága nő. (Vagy csak az iránta érzett felelősség? Végül is egyre megy.)
Globális tökéletesedés - művészi szaporodás
Sok oka van annak, hogy tágul az olló a művész piaci bevétele és az alkotáshoz, polgári méltósághoz igényelt anyagiak között. A jövedelmek stagnálásának egyik oka a kommersz globális tökéletesedése; a szórakoztatóipar egyre profibb módon fedi le a piacot, egyre kijjebb szorítva a tömegízléstől eltérő egyedit, az útkeresőt. A sztárképzés mind hatékonyabb, egyre jobban polarizálja a mezőnyt. A csúcson lévő mindent tetézve kap, elszívja az érdeklődést a gúla alján állóktól, s így - Máté szavával - akinek van, annak adatik, akinek nincs, attól elvétetik. Nem tisztünk ítélkezni a piac tökéletesedésének győzteseiről. Kétség nem fér ahhoz, hogy tobzódik a talmi, de kvalitás is akad a nyertesek között.
A piac (kontra?)szelekciós igyekezetét büszke daccal tetézi a művészeti öntörvényűség folytatódó kiteljesedése. Nagyok az eltérések művészeti ágak között: a képzőművészeti seregszemlékről szinte teljesen kiszorultak a megvásárolható, a közönség szemében piaci értékkel bíró művek, és helyüket installációk, performanszok és videoalkotások foglalják el. Az európai filmek jelentős része nem vállalja azokat a kívánalmakat, amelyek teljesítésével bejuthatna a multiplexekbe, a terjesztés fősodrába, helyette külön pályákon halad, olykor fesztiváldíjak tucatjait begyűjtve.
A művészetek olimposzi magábaburkolózása oka is, okozata is annak, hogy a világ más prófétákat alkalmaz. A műalkotás megmarad mint a végső kérdések egyik megválaszolója, de a főváteszi szerepet átveszi a szakértő. Az eladott könyvek körében nyomasztó erővel szorította ki a tényirodalom - ezen belül is a hol földhözragadt, hol ezoterikus útmutatók - a fikciót. (Manapság mintha megtorpanna ez a folyamat, hála Harry Potternek, Bridget Jonesnak és másoknak.)
Ráadásul egyre nő azok száma, akik művészi pályára törnek, s erről papírjuk is van. (Miközben a gazdák száma csökken.) A gyarapodás részben attól van, hogy a tökéletesedő piac láthatóbbá és vonzóvá teszi a művészi sikert. Sokat számít, hogy a technika demokratizálta az alkotást és a terjesztést, ettől is hatványozódik a rögzített zeneszámok és kiadott könyvek, illetve ezek szerzőinek száma. A műkedvelők egyre számosabbak és profibbak, elmosva a határokat "ez művész - ez meg nem művész" között. Bár a földrész a jóléti szabadidős társadalomtól most éppen a rosszkedvű munkanélküli társadalom felé csusszan, a korábbi évtizedek oda vezettek, hogy egyre több európai polgár vállalhatja kedvtelését életpályaként. Az iskolarendszert egyre többen hagyják el művészeti képesítéssel. És akkor, magunk iránti tapintatból is, még nem szóltunk a művészek tömeges exodusáról, amelynek jellemző menetiránya keletről nyugatra mutat. Növeli a bajt, hogy a közpénzek nyirbálása világszerte érinti a kulturális intézményeket, ezért - de szakmai fejlemények miatt is - ritkul a tartós foglalkoztatás, és rövidülnek a szerződések.
Ki mire jutott?
A legtöbb művész korábban is rákényszerült, hogy tehetségét a hivatott alkotások létrehozásán kívül is kamatoztassa. A festő meghívót vagy könyvborítót készít, a filharmonikus zenész kongresszusi fogadáson triózik, a filmművész alkalmi tévés produkciót vállal. Csak mutatóban akad olyan zeneszerző vagy szépíró, aki alaphivatásából megél: a szakmai testületek becslése szerint a nagyobb nemzeti piacokon ez minden huszadik, a kicsiken minden századik írónak sikerül. Mi közepesnek számítunk. Klasszikus megoldás a polgári foglalkozás vállalása. A zenei és irodalmi szerzők jelentős része (becslések szerint negyede) fizetéses alkalmazott: tanár, újságíró, szerkesztő vagy más, egészen távol eső szakmát művel. Ezt eddig is természetesnek tartotta a társadalom (de nem minden érintett), s vélhetőleg ezután is így marad. Sőt, ha a művészi bevételekről föntebb írottak nem puszta huhogást jelentenek, talán nő is a szabadidős művészek aránya.
A műpiaci mizériára adott válaszként értelmezhető a művészeti bevételeken belül lezajló átstrukturálódás jelensége is. A tényleges, elsődleges művészeti produktum mellett egyre többet hoz a konyhára a járulékos. Ugyanarról a folyamatról van szó, ami a sportolók és tévébemondók esetében megfigyelhető: a rajtpénz és alapfizetés összegét sokszorosan meghaladhatja a reklámok és haknik bevétele. Illendőbb a tudományos kutatók analógiáját idézni. Közismert, hogy a tudományos publikációkért kapott jogdíj a kutatók bevételének csak töredékét teszi ki. A publikáció a más téren elnyerhető érvényesülés (és pénz) kivívásának előfeltétele: szakértői felkérés, kutatási megbízás, oktatói állás stb. A művészi teljesítményekért kapott ellenszolgáltatás mellett a művész bevételi oldalán is egyre több a járulékos tétel: a médiaszemélyiség, pódiumszereplő, showman szerepében kapott díjazás gyakran meghaladja az erre följogosító alkotás primer bevételét.
Közösségi rásegítés
Eddig a spontán "megoldások". Innen következik (már ahol) a közösségi rásegítés, amelynek két fő formája a jogszabályi oltalom és a pénzjuttatás.
A műalkotás ára elsődlegesen a piacon alakul ki, ezért, akárhogy is fáj, az árat csak akkor nyomhatja le a vevő (a galériás, a rádióadó, a kiadó), ha más sem ígér magasabbat. Az európai országokban a közhatalom ebbe aligha szól bele. Legföljebb jogszabályba (például a szerzői jogi törvénybe) foglalja a fair díjazás kötelmét, és megtorolja annak kirívó megsértését.
Némileg többet jelent a piac kormányzati befolyásolása. Ha az állam vásárol, ezzel hatékonyan növeli a forgalmat és a művészi bevételt. A képzőművészeti alkotások közvásárlásaira alakult ki a legtöbb minta. Klasszikus előfutár André Malraux rendelete, amellyel a középületek létrehozásakor tervezett kiadások 1 százalékáig műalkotás beszerzését írja elő. (Ennek rokona a nálunk is alkalmazott adókedvezmény, amelyet minden beruházó, tehát a privát vállalkozó is igénybe vehet, ha műalkotást is beépít.) A szokásos múzeumi vásárlásokon túl tízezrével kerülnek művek közhivatalokba, de gyakran közraktárakba is. Szerencsésebb megoldás talán a közkönyvtári beszerzés - az északi országokban ez a könyvkiadás s ezen keresztül a nemzeti irodalom fő támasza. De az államok továbbra is tartózkodnak attól, hogy gyártóként is megjelenjenek a művészeti piacokon. A FEP, az európai kiadói szövetség első számú kérése épp az, hogy ne is tegyék: a könyvkiadás maradjon polgári kezdeményezés, ahol a közpénz megjelenése indokolatlan előnyszerzéshez vezethet.
Az együtt érző kormányok ugyanakkor számos módon nyúlnak a művész hóna alá. Adójogszabállyal különösen. Szívesen idézett példa az íreké, ahol máig szóló érvénnyel mentesítették a jövedelemadó (szja) alól a művészi tevékenységet. Úgy számolják, hogy ezzel a művészek mintegy kétszer annyit nyernek, mint amit még egyéb úton az államtól kapnak: s ugyanennyi elmaradt adót veszít a kincstár. Az EU-hoz csatlakozó országokban akadnak példák jelentős, 40-50 százalékos művészeti adókedvezményre: ebbe a körbe tartozik a jogdíjas jövedelmekre vonatkozó 50 ezer forintos hazai engedmény. Az adófizető művészen sokat segít, ha bevételét széthúzhatja (adószakemberek szép szavával "elhatárolhatja") több évre, ne kelljen egyszerre sápot adnia azért, amit évek alatt hordott ki. Európában erre 2-4 évre adnak módot. Közvetve az alkotókon segít a művészet támogatóinak és vásárlóinak adótámogatása is: minden ország ad adókedvezményt a műalkotást érintő adományokra, gyakran a beszerzésre is. A kedvezmények többségéről elmondható, hogy meglétük vagy kivívásuk inkább erkölcsi elégtétel, mint közgazdasági ösztönző. A nagy pénzek fölött rendelkezőket ritkán lehet könyvelési előnyökkel mecénássá nevelni, azt hatékonyobban teszik más természetű emeltyűk.
Az államok a szerzői joggal is őrködnek a művész anyagi biztonsága fölött. A jog kijátszása, a kalózkodás elsősorban a zeneművészek számára okoz sok keserűséget. Az írott alkotások tömeges másolása klasszikus probléma, de az iparszerű koppintás egyre ritkább. Az unió magas támogatását élvezik azok az intézményes megoldások, amelyek révén az alkotók részben kárpótolhatók az elmaradt bevételért. Minden tagállam köteles működtetni az üres kazetták, a másolóberendezések és a könyvtári kölcsönzések arányában föltöltendő kasszákat, melyekből aztán ilyen-olyan módon jut pénz a művészekhez, de legalábbis a közelükbe.
Nincs párja a készpénznek
Ezzel elérkeztünk a legkézzelfoghatóbb segítséghez, a cashhez. A szűkölködő művésznek többnyire mindegy, hogy a jövedelemkiegészítés köz- vagy magánforrásból érkezik - a pénznek nincs szaga. A kettő között annyiban csökken a különbség, hogy - részben adózási megfontolásból - a magántámogatás növekvő hányada alapítvány közbeiktatásával jut el a kiválasztotthoz. A nagyobb alapítványok a művész számára alig különböztethetők meg az államiaktól: a kérvényezés, az elszámolás itt is, ott is bonyolult és utálatos. A nyugati művész pénzszerző útja is vesszőfutás, de a többség ezt jobban viseli, mint keleti sorstársa. Egyrészt beleszületett, nem volt kárvallottja a pártállam kivonulásának. Ráadásul odaát előrebbre tart a művészet deszakralizálása, a művészek kevésbé érzik méltóságon alulinak az egyezkedést, a feltételekért folytatott alkut, mint nálunk. A legfontosabb különbség, hogy ahol harmincezer a fejenkénti GDP, ott a cég és a magánember is könnyebben hajlik arra, hogy adakozzon. Ez a fő különbség, nem a fölvilágosodottság foka.
Többször és joggal megállapították, hogy valójában a művész fő szponzora ő maga. Minél elhivatottabb, annál inkább. ' szalaszt el másféle jövedelmi lehetőséget, ő költi maga és családja forrásait a műalkotásra, legyen az festészet, regény, színház vagy videó. E tekintetben kevés különbség van a műkedvelő és az elismert alkotó között, egyaránt jellemző életprogram a művet szolgáló "keresztfinanszírozás". Az értékelvű, papíron is vagy csak lelkükben non-profit közösségi vállalkozások: tánccsoportok, alternatív stúdiók, értelmiségi lap- és könyvkiadók jó része is e szerint él. Fő forrásuk az önmegtartóztatás és önkizsákmányolás. A kívülálló gyakran ajánlja, hogy legyenek élelmesebbek és önzőbbek: ehhez a bőrükből kellene kibújniuk.
Adjon az állam
Még sincs párja az állami támogatásnak. E vonatkozásban máig fal emelkedik az angolszász országok és a német-latin gyakorlat között. Angol mintára terjednek a közhatalomtól arm's length távolságot tartó alapok (a Nemzeti Kulturális Alapprogram ennek az egyik tiszteletre méltó példánya, minden bajával egyetemben). A német-osztrák-francia-olasz stb. köztisztviselő a vállát vonogatja, miért kellene civil zsűrikre bízni és elvonni a hozzáértőtől a pénzosztást és annak felelősségét - föltéve, ha a transzparencia és szakmai beleszólás minimumát nyújtja. Annyi különbség azért adódik a kétféle hozzáállásból, hogy az elkülönült alapokat működtető országokban a művész jellemzően könnyebben fér eseti projekttámogatáshoz, mint az intézménytámogatásra összpontosító német-latin tájakon. Illúziókba sehol sem ringatják magukat a művészek: tartósan nem tartják el őket a pályázatok.
Egy ponton viszont mégis egyedi a mi Nemzeti Kulturális Alapprogramunk. Történeti okból (genezise visszavezethető a pártállami giccsadóra) forrása még részben a műalkotásokra kivetett kulturális járulék, bár a pénz nagyobbik része a hirdetések, tévékészülékek, magnók stb. forgalmából ered. Ez a fajta önadózás nem mindenkinek tűnik szakprivilégiumnak: a francia mozijegyek 11 százalékos különadóját Európa-szerte irigylik a filmesek. Máshol is rendre visszatérő igény, hogy a saját szakterületek sikeresei tejeljenek a... hm, reménybeliek javára. Az igény kiterjed a régen holtak sikerére is: visszatérő (de csak elvétve megfogadott) javaslat, hogy azokra a művekre is vessenek ki jogdíjat, amelyek jogvédelme lejárt (a domaine publique payante-be tartoznak), és osszák szét az élő művészek között: hát ez bizony nem 1, hanem 6-10 százalékkal drágítja az érintett könyveket. Célszerűbb ott kereskedni, ahol több van. A művészeten kívül jellemzően több pénz van: például a szerencsejátékokban és a jövedéki termékekben. A legtöbb európai alap ezekből táplálkozik. Ami másféle morális kérdést szül: minél több pénzt költ a proli lottóra és piára, annál pompásabb koncertekre jár az úri közönség. A lázas útkeresők néha zsákutcába futnak. A reformdüh egyik áldozata mi magyarok voltunk, a hajdani Művészeti Alap elmenedzselt tízmillióival. Ennél is több veszett Szlovákiában, ahol a kulturális célokat is szolgáló lottó befuccsolt, vagy Észtországban, ahol a kulturális alap feje eljátszotta a kaszinóban a pénz javát.
Az állam elkötelezettségének legközvetlenebb formája, ha a művészt állami fizetési listára veszi (bár ettől nem lesz közalkalmazottá). A művészek megélhetését szem előtt tartó állami törekvések két célcsoportja a pálya kezdetén és végén álló művész. A fiatalokat szolgáló Derkovits-, Móricz- és további 2-3 éves ösztöndíjak rendszere Európa bármely pontján megállná a helyét. A többtucatnyi írónak tisztes életvitelt nyújtó Digitális Akadémia intézménye pedig éppenséggel utánzásra csábító, egyedi hungarikum, akárcsak a társadalmi szervezeteknek juttatható egy százalék adónk. S aztán ott a Corvin-lánc és a Nemzet Színművészei. Az európai csúcstartó Szlovénia, ahol az a művész, akinek évi 15 ezer euró alatt van a jövedelme, rendszeres juttatásban részesül: legutóbb 1100 fő - kétmillió lakosra! Nekik vélhetően megremegett a kezük, amikor az uniós csatlakozásról népszavaztak, mivel ez a fajta alanyi jogosultság aligha lesz általános európai megoldás. Ahol állami évjáradékot adnak, ott is szűkre szabott a méltányossági (érdemi és rászorultsági) szűrő: Írországban 200, Svédországban 150 művész húz most ilyen állami apanázst. Ezzel együtt Európa-szerte gyors ütemben szaporodnak a hosszabb-rövidebb ideig tartó megélhetést nyújtó állami és magánösztöndíjak. Németországban már több mint 2500-at tartanak számon, ami évente 9000 alkalmat, ugyanennyi kedvezményezett művészt jelent.
A kortárs művészi piac gyöngülő eltartóképességére adott európai válaszban meghatározóbb szerep jut a különféle természetű díjak és ösztöndíjak hálójának, mint a piac manipulálásának. Már ma sem csekély azoknak a száma, akiknek a jövedelmében több év távlatában nagyobb tételt tesz ki a művészeti tevékenységgel összefüggő díj- és ösztöndíjszerű bevétel, mint az ugyanezért kapott piaci ellenszolgáltatás (jogdíj és hasonló). Az európai közvélekedés ezt nem rendellenességnek, legföljebb a rendellenesség korrekciójának tartja, de még inkább a művészet és a társadalom közti viszony új rendjének.
A szerző könyvkiadó.
