Ennyit, csak ennyit kellene leírni, meg pár adatnak látszó, összefüggéstelen számsort összelapátolni a magyar falvak és családok történetéből (muníció lenne elég), hogy Jeszenszky és az őt pártolók legalább szikrányit megértsenek abból a kérlelhetetlen dühből és megbántottságból, amit szavai a romákból és minden jóérzésű emberből kiváltanak.
A volt külügyminiszter, az egykori washingtoni és mostani norvégiai és izlandi nagykövet, a Corvinus Egyetem magántanára 2006-ban írott egyetemi jegyzetében azt állítja, hogy 1) sok roma mentális betegségben szenved, 2) mert testvérek és unokatestvérek egymás között házasodnak és élnek nemi életet, mivel 3) ezt a roma kultúra megengedi.
A romákat körülvevő szeretetteljes érdeklődés és humánus megértés miliőjét a Jobbiknak sem sikerült úgy kiteljesítenie, ahogy evvel az állításával Jeszenszkynek. Talán már csak az emberevés vádja maradt, de az avatottabbak biztosan tudják, hogy Dózsa György húsát romák rágták. És miért hagytuk volna abba?
Jeszenszky értetlenkedik, méltatlankodik, megsértődik. Nem érti, vagy úgy tesz, ezért elmondom még egyszer. A vérfertőzés vádja nem azért sértő, mert ne eshetne meg a legjobb családokban is. Az incesztus előfordul, ha bizonyos körülmények, feltételek (például földrajzilag vagy társadalmilag zárt közösségek), hovatovább érdekek (vagyonmegtartás) fennállnak. De tudományos munkaként feltüntetni valamit, ami épp a tudományosság minimális elvárásainak - hogy ti. alátámasztott kutatási eredményeken, statisztikákon alapuljon - sem felel meg, az legalábbis kóklerség, kontármunka. Jeszenszky "tudományos megfigyelései" pedig azért különösen aljasok, mert egy egész népet bélyegeznek meg, annak kulturális hagyományaként tételezve a vérfertőzést.
Jeszenszky nemhogy bocsánatot nem kér, de fel van háborodva. ' nem akart senkit megbántani. Az állítása elleni felzúdulást politikai támadásnak minősíti.
A Roma Sajtóközpont, amely egy Facebook-bejegyzésben elsőként hírt adott a nagykövet kifogásolható mondatairól, nem politikai szervezet. Sem konzervatívok, sem liberálisok, sem baloldaliak nem vagyunk, a romákat igyekszünk képviselni ideológiai megfontolások nélkül, és védeni emberi méltóságukat. Jeszenszkyt sem először vettük elő, de 17 éves működésünk alatt Horn Gyulától Gyurcsányon és Orbánon át Sólyom Lászlóig sok más közszereplő is szégyenfalra került. Most sokan azt követelik: bizonyítsuk be, hogy "a romák nem vérfertőzők". Védekezzünk a közösségünket ért vád ellen, ha tudunk. De ebbe a zsákutcába nem megyünk bele. Nem gondolom, hogy a romák kivételek lennének a rokonházasságok terén. Vagy másban. Ahogy azt sem hiszem, hogy a lányát erőszakoló magyar gárdista magyar minőségében cselekedett. Azt viszont érdemes, sőt kötelező számba venni, hogy milyen bizonyítékokra támaszkodik Jeszenszky, a hályogkovács romológus.
A tudós fantáziál
Jeszenszky maga is elismeri, hogy a téma (a roma kultúra? a rokonházasság? a mentális betegségek?) nem a szakterülete. De akkor miért írt róla könyvet? Egyetemi tananyagot? (Belegondolni is hátborzongató, hogy írását - maga Jeszenszky szerint - "magyar és külföldi diákok százai használták és találták hasznosnak"; azaz a roma kultúrát, a roma embereket, vagy a mentális sérülések okait a professzorukhoz képest is kevésbé ismerő sok száz egyetemista éveken át a katedráról kapta az arcába ezt a tudományt.) És mivel nem tud róla semmit, a tudós fantáziál. Biztos úgy lehet, hogy a cigány kultúrának vannak alapszabályai, afféle negatív roma tízparancsolat, aminek első helyén a vérfertőzés normája áll. Ezt Cziffra Györgytől Szakcsi Lakatos Bélán és Snétberger Ferencen át Caramelig mindenki gyakorolja is. Ez a cigányság sajátos kultúrája, és az már csak ilyen. Mi, cigányok néha összejövünk egy-egy kulturális-vérfertőző titkos dzsemborin, ahol szól a dob, a kanna, majd a rituális táncolás és nemi erőszak után kifundáljuk következő nagy, közös dobásunkat. Farkas Flórián dzsiggel, Horváth Aladár vért iszik. A porondmester Bangó Margit. Ezért vagyunk értelmi fogyatékosok.
Jeszenszky Géza nagykövet és egyetemi docens kultúrantropológiai fantazmagóriáihoz - mint utóbb állította - "több forrást használt". Ezeket a botrány kipattanása után sokáig nem nevezte meg, a nyilvánosság előtt most sem teljesen tiszta, hogy mely publikációkat tekinti forrásnak. Válaszolt viszont (az oslói nagykövetség fejléces papírján) arra a nyílt levélre, amit a norvég Rafto Alapítvány három emberi jogi díjazottja írt neki. Ebben a dokumentumban három forrást nevez meg, amelyek tanulmányozása után a fenti következtetésekre jutott.
Lássuk, e források hitelt érdemlőek-e tudományos értelemben, és megalapozzák-e Jeszenszky állításait.
Az első forrás a Tanulmányok a romológia köréből című, a pécsi Janus Pannonius Egyetem bölcsészkarának pedagógia tanszékén 1994-ben kiadott kötet. Alcíme szerint Válogatás a Romológiai Alapismeretek tanfolyam dolgozataiból. Ezt a kötetet - bizonyára lelkes és jó szándékú - óvó- és védőnők írták, miután részt vettek a gyorstalpalón. Tudományos-fantasztikus megfigyeléseiket jól szemlélteti az alábbi idézet a tejforralás, az emésztés és a laktoenzimek kölcsönhatásáról: "Észrevettem például azt, hogy a gyerekek nem bírják a nyers tejet. Ha gyümölcsöt, édességet kaptak a gyerekek, nem történt baj. Viszont, ha tejet, akkor azonnal hasmenésük lett. Ez a kórházi tejnél - mely forralt volt - nem így történt. Mostanra már tanulmányaimból tudom, hogy mindez azért történt, mert bizonyos népcsoportoknál, pl. a legtöbb afrikainál, s általában a cigány embereknél veleszületetten hiányzik a bélbolyhokból a tejcukrot lebontó enzim, ezért emésztetlenül 'átfut' rajtuk a nyers tej."
Nos, a tejcukor forralással nem tűnik el a tejből, viszont sok felnőtt, valóban főleg ázsiai és afrikai és az európaiak kb. 30 százaléka küszködik laktózintoleranciával. (Lásd cikkünket: Konyhai kémia: Oltás és kötés - Joghurt, kefir , 2010. február 25.)
Persze e könyvben van példa a rokonházasságra és ennek mentális következményeire is. A "tudományos vizsgálódás" egy konkrét esetet említ a 24 családból, de a vérrokonság kutatását megnehezítette a gyakori névazonosság: "Lévén mindenki Orsós, és a keresztnév gyakorisága is magas. Pl. Orsós Jánosból van 10." Jeszenszkyhez hasonlóan mi sem akarunk senkit megbántani, legkevésbé a romákról többnyire kedves hangon szóló feleségeket (a kötet 16 szerzőjéből 12 férjezett nevét tünteti fel), de az egyetemi emberek által tartott tanfolyam és a könyv legnagyobb bűne éppen az, hogy jóravaló emberekkel hitette el, hogy tudományos kutatók lettek. Némelyikük ma is ezt hiszi.
Jeszenszky másik két hivatkozása komoly orvosi szaklapokban jelent meg. E népegészségügyi cikkek mindazonáltal nem mentális betegségekről szólnak. A Betegség, életmód, vérrokonság 58 amerikai cigány körében című tanulmány 1987-ben a Lancetben, a patinás, Petőfi születésének évében indult orvosi szaklapban jelent meg. A kutatás 58 Boston környéki romát vizsgált; pontosabban 54-ről voltak adatok, akik közül 39 egyetlen közös őstől, a XIX. században élt orosz illetőségű roma ősapától, egy bizonyos Bimbae Bimbótól származott, a további 19 pedig beházasodás révén került a kiterjedt családba. Rokonházasság a vizsgált 21 frigyből több mint száz év alatt 13 esetben fordult elő harmadik vagy közelebbi unokatestvéri fokon. Árnyalja a képet, hogy a zárt, endogám csoportban egyetlen házasságot sem kötöttek nem romákkal.
A vizsgálat alanyait nem családkutatás révén választották ki, hanem a valamilyen betegséggel kórházi kezelésre jelentkező egyének közül. A résztvevők közül sokan nem is tudták, hogy bármilyen rokoni szál lenne közöttük. A szerzők a tanulmány végén leszögezik, nem tudták megállapítani, hogy a vizsgált érrendszeri betegségek öröklött vagy környezeti hatásoknak tulajdoníthatók-e. A dohányzást és a zsíros ételeket erős betegségfaktorként írják le.
"Fenilketonuriát (ritka emésztőrendszeri megbetegedés - a szerk.) és más recesszíven örökölhető betegségeket más roma populációkban is rögzítettek, így nem tudni, hogy az eredmények a magas génfrekvenciáknak, a vérrokonságnak vagy más környezeti tényezőknek köszönhetők-e." Így összegez a másik, 1977-ben a Journal of Medical Geneticsben publikált tanulmány. A kutatás két újszülött súlyos anyagcsere-rendellenességét vizsgálta, akik ugyanazon rokonság tagjai voltak. A tanulmány szerint a dél-walesi romák egésze (1200 fő, mindkét baba e közösségben született) egyazon kiterjedt családba tartozik; a zárt csoport egy roma és egy angol őstől származik, akik a XIX. század elején éltek. 99 frigyből 43 esetben mutatták ki a vérrokonságot. A zárt csoportban 14 esetben első unokatestvérek között, 22 esetben másod-unokatestvéri fokon, 7 esetben ennél is távolabbi unokatestvéri szinten alkottak párt a csoport tagjai. 32 esetben nem a csoporton belüli romákkal, 24 esetben nem romákkal házasodtak. A fenilketonuria a vizsgált walesi romáknál gyakoribb, mint a teljes walesi populációban: a 99 frigyből származó 278 élve születésből 6 esetben fordult elő. A szerzők szerint nagy valószínűséggel az egyik nem roma ős hozta be a vizsgált betegséget a csoportba.
Mindkét tanulmány hasonlóan zárul. A szerzők leszögezik, hogy a romák egészségügyi problémáit feltárni szándékozó kutatásaik az első tudományos művek közé tartoznak az "alig ismert, de nagyon érdekes nép" orvosi vizsgálatában. Hozzátartozik az igazsághoz, hogy a fehér ember lapjában jóformán egyetlen európai közösségről sem találtunk ilyen cikket, más földrészek más színű polgárairól viszont igen. A fajvédők örülhetnek. Ám a fentebb felsorolt források közül egyik sem tartalmazza Jeszenszky bornírt gondolatait. A két orvosi cikk nem állítja, hogy a vizsgált betegségek oka a "vérfertőzés" lenne, és nem állít semmit arról, hogy a megfigyeléseik kiterjeszthetők lennének minden romára, s végképp nem állít semmit a vérfertőzés és "a roma kultúra" bensőséges kapcsolatáról. Ezekben a közleményekben sem kultúrantropológiai elmélkedésnek álcázott, sem más formába öntött fajelméleti kitétel nem szerepel. Az Jeszenszky saját szellemi terméke.
Szövegkörnyezet
Jeszenszky védekezés gyanánt azt adta még elő az elmúlt napokban, hogy a bűnös mondatot a lejáratására törekvők kiragadták a szövegkörnyezetből. (Említett levelének egy másik mondata viszont még rátesz egy lapáttal, és azt szögezi le, hogy állításait nem a magyarországi romákra értette, hanem a romákra úgy általában.) Nos, könyvének romákról szóló fejezete az untig ismert, innen-onnan összeszedett frázisokon túl további érdekességekkel is szolgál. Például amikor azt fejtegeti, hogy az állam romák iránti határtalan jótékonysága ellenére a média, kiváltképp a nemzetközi, csak a negatívumokat hangsúlyozza. Napirenden tartja például a romák elleni támadásokat, holott azokról sok esetben kiderül, hogy csupán romák közötti leszámolásról van szó - írja. Jeszenszky óvatosan arra is utal, hogy a segélyek kifizetését feltételekhez kellene kötni, de a fránya jogvédők ezt nem nézik jó szemmel.
Ennyit az empátiáról. A könyv egyébként - ismét csak a már idézett levél szerint - azzal a szándékkal íródott, hogy az egyetemi hallgatókat tájékoztassa a "roma problémáról", valamint azokról a nehézségekről, melyekkel azok "a jó szándékú személyek és hivatalok" szembesülnek, akik "segíteni szándékoznak a romákon". Ez a középosztályi, arisztokratikus, lenéző hozzáállás a legsötétebb, gonosz etnikai mítoszokban végződik. Nem zárom ki: őszintén hiszik magukról, hogy segíteniük kell a szerencsétleneken. Szépen kérjük, ne tegyék!
A szerző a Roma Sajtóközpont munkatársa.
