Az európai baloldal márpedig nem bukott meg. Mindössze annyi történt, hogy találtak legalább két tucat olyan ügyet, amikkel esélyük sem volt nyerni. Legalábbis ezzel sommázta az uniós választások eredményét egy amerikai barátom, aki egyébként komoly lehetőségeket lát a világ legnagyobb Star Trek-múzeumának összehozására az EP strasbourgi épületében - arra az esetre, ha az EU egyszer tényleg szétesne.
Azt viszont nem állíthatjuk, hogy ez lenne a mainstream vélekedés. Az egyetértés, hogy az európai szocialista és szociáldemokrata pártok nagy zakót kaptak az EP-választásokon, általános. Az EP szocialista frakciója a korábbi 216-ról 161 képviselőre olvad. Ezek a pártok veszítettek ott, ahol kormányon vannak (Szlovákia kivételével), és ott is, ahol ellenzékben (Görögország kivételével). Ott is buktak, ahol koalícióban kormányoznak más pártokkal (ilyen Németország, Hollandia és Ausztria), miközben a koalíciós partnereik aránylag jól szerepeltek. És bár a következő öt évben is a szocialisták adják az EP második legszámosabb frakcióját, a különbség köztük és az eddig is legnagyobb keresztény-konzervatív Néppárt között a korábbi 62-ről 102 helyre nő. (Valamit javulhat az arány, ha az olasz demokraták beadják a derekukat, és hajlandók beülni a szocialistákhoz; illetve ha a brit konzervatívok végül elhagyják a néppárti frakciót.)
*
A vesztesek most azon töprengenek, hogy miért veszítettek. Pedig inkább azon kellene törni a fejüket, hogy miért nem volt esélyük nyerni. Ez ugyanis nem ugyanaz a dilemma. Vannak persze könnyű válaszok: az EP-választások legnagyobb vesztesének, a brit Munkáspártnak nyilván nem tett jót, hogy pár hete néhány alsóházi képviselő lebukott (köztük persze konzervatívok is), miután limuzinos fuvarokat, lótrágyát, vécédeszkát meg fiktív lakáshiteleket is elszámoltak költségtérítés gyanánt. Ugyanakkor a napokban napvilágot látott fényképek, amelyeken miniszterelnökük szerelmi életébe nyerhettek bepillantást az olasz választópolgárok, egyáltalán nem akadályozták Berlusconi vadonatúj pártját, a Szabadság Népét abban, hogy megnyerje az ottani választást. Zapatero spanyol szocialistái sem azért veszítettek (kicsit), mert a Barcelona nem nyerte meg a Bajnokok Ligáját (hisz megnyerte); és a szlovák szocdemek sem azért nyertek, mert a felvidéki magyarok nagy számban rájuk szavaztak (hisz nem tették ezt).
A baloldali kudarc okait tehát nem a közelmúltban és nem is a politikai szórakoztatóipar alrendszereiben kell keresni. Az viszont már inkább elgondolkodtató, hogy a német SPD még azokban a választókerületekben sem tudott nyerni, ahol az Opel adott a környék dolgozóinak munkát, kenyeret, céges óvodát. Pedig az SPD EP-kampányának egyik kulcseleme volt a tönk szélére került autógyár állami megmentése. Valószínűleg ebből is adódik az első tanulság: az európai szocialista és szociáldemokrata pártok politikai tőkéje, hitelessége és ennek egyéb szinonimái mára elkoptak. Az az idegesítő, még a mérvadó elemzők által is agyonhangoztatott közhely viszont, miszerint a szocialisták kudarcának egyetlen oka az, hogy nem tudtak érvényes válaszokat és forgatókönyveket adni a válság kezelésére, bizonyosan nem igaz. (A másik ilyen közhely, hogy az európai baloldal ma vezetésdeficites, és neki is kellene egy Obama. Hát, az bizony nagyon kéne.)
A baloldali pártok valóban nem tudták a válságot politikai előnyökre váltani - de nem azért, mert kormányon vagy ellenzékben ne a rájuk osztott szerepet játszották volna. Ugyanis a pénzügyi mentőcsomagok és gazdaságélénkítő intézkedések, a hitelgarancia-alapok létrehozása és az uniós állami támogatási szabályok agyafúrt újraértelmezési kísérletei, a protekcionista lépések és kiegészítésük szociális látványintézkedésekkel - a nemzeti takaró hosszától függően - fő vonalakban majdhogynem teljesen azonos eszköztára volt a legkülönbözőbb színösszetételű kormányoknak. Ezért a mostani kudarc okait nem is itt kell keresni, vagy legfeljebb csak annyiban, hogy egy szociáldemokrata kormány a gazdasági szigorúságtól - még akkor is, ha ez szükségszerű - igen kevéssé várhatja népszerűségének növekedését.
Hanem inkább ott, hogy a választók azt gondolják, hogy a válság előidézésében a szocialisták is vastagon benne vannak, s ezért a szocialistákat nagyobb büntetés illeti, mint a konzervatívokat, akikről egyébként sem feltételeznek szociális érzékenységet. És valóban. Az elmúlt majdnem egy évtizedet tekintve úgy tűnik, hogy nem voltak naprakész és időszerű ötleteink arra az esetre, ha a die neue Mitte mégsem működne legalább egy emberöltőn keresztül. A nyugat- európai szocialisták magabiztos többségük tudatában ölbe tett kézzel nézték végig a harmadik utas politika erodálódását, és csak most kezdik megérteni, mibe is vágták a fejszéjüket akkor. Nagyvonalú viszonyulásuk a globalizációhoz meg a mélyebb és nyitottabb integrációt kereső uniós politikájuk versenyképtelenné tette őket a hazai politikai piacon egy olyan pillanatban, amikor a gazdaság már nem hozza azokat a számokat, amiket korábban. Az unióban a gazdasági és politikai döntések java része Brüszszelben születik, abban a józan hiszemben, hogy csak a minél egységesebb közösség szerepelhet sikeresen a globális versenyfutásban - és ilyen körülmények között sokkal nehezebb (lehetetlen) hagyományos szociáldemokrata kurzust vezetni. Pedig erre, úgy tűnik, mégis lenne igény - legalábbis többen a véleményformálók közül máris az ideológiai gyökerekhez való visszakanyarodást sürgetik. Még az sem kizárt, hogy ez az út. Mindenesetre most karakteres szocdem krédó hiányában a konzervatív és a szélsőséges populista mondásokban találnak kapaszkodóra a választók. Ezek ugyan elnagyoltak (némi bevándorlásellenesség, vasfegyelem, államosítás, adócsökkentés stb.), de a célnak, nevezetesen, hogy elhitessék, így lehet "megvédeni az embereket", legalább retorikailag megfelelnek.
*
A kínálat hézagossá válása mellett a másik tanulság a politikai piac keresleti oldalának átalakulása. Az osztályharc már nem a régi törésvonalak mellett bugyog, ahol sokan az európai szocialisták közül még mindig hiszik. A "kétkezi munkások" mint külön osztály mára megszűnt, az állami szektor mindenütt marginálissá vált, míg egyre több nő és bevándorló van a munkaerőpiacon; és főleg a legfiatalabb és legidősebb munkavállalói csoportok számára a legnehezebb minőségi munkát találni. Az individualizálódó és fragmentálódó társadalom immár teljesen máshogy közelít a politikához és a politikusokhoz; és a divatos lifestyle politics iránti igény kielégítésében a baloldal nem jeleskedik. Az ő potenciális szavazóikat, úgy tűnik, nem lehet kielégíteni puha (negyedik utas?) üzenetekkel, nevezetesen, hogy a neoliberális gazdaságpolitika megbukott, és most valami újnak kell jönnie. Hiszen a választók azt kérdezik, hogy akkor most van vagy nincs reális alternatíva? Egyelőre nincs. Az pedig mindenképpen nagy lecke, hogy a meglévő foltozgatása, jobbítgatása vagy a vegytiszta technokrata hozzáállás mostanság nem kelendő.
A szocialistáknak most egy jó adag képzelőerőre van nagy szükségük. Emlékszem, az első szabad választások idején a buszmegállóban egy, a klasszikus ellenálló archetípusát megtestesítő idős bácsi mélyen az arcába húzott micisapkában valamit az oszlopra ragasztott, majd szemlesütve elmenekült onnan. A fejjel lefelé felragasztott MSZMP-matricán három szó volt: "Munkát, békét, kenyeret!" Már kisgyerekként sem értettem, hogy ebben mi az üzenet (túl azon, hogy miért kell ezt "illegalitásban" terjeszteni), hiszen senki nem mondja az ellenkezőjét. Ma kicsit itt tartanak az európai szocialisták is. A fő üzeneteiket a konzervatívok nemhogy nem tagadják, de azok java részét ők is képviselik. Ráadásul nem ellenzékből, általános frázisokban, hanem kormányzati politikában. És ami még jól jöhet, az a következetesség. Az nem lehet, hogy egy párt egyszerre támogasson és ellenezzen egy ügyet, mint tették a francia szocialisták az alkotmányos szerződés népszavazási kampányában, hogy ne legyen közös elképzelésük a bővítésről, a "szociális dömpingről", a munkaidő kötelező felső korlátjáról, vagy éppen a bizottság elnökének jelöléséről.
Amíg viszont ezek a kondíciók nem változnak meg, érdemes lenne egy kicsit jobban megismerni a valós helyzetet, olvasgatni és tanulni a világgazdaságról, szociológiáról, demográfiáról, beszélgetni az emberekkel, és legalább azt a látszatot kelteni, hogy képesek vagyunk megérteni a problémáikat. Hátha mégsem ez volt az utolsó esély.
A szerző jogász, az MSZP külügyi titkára.
