Ugyanakkor a magyar lakosság jelentős része, talán a fiatalok kevésbé, sérelemként éli meg az ország területvesztését, és azokat a kisebbségellenes intézkedéseket, amelyeket például Szovjet-Ukrajnában, Jugoszláviában vagy Romániában követtek el. Nyugodtan mondhatjuk, hogy minél alacsonyabb egy adott ország valamely lakosságcsoportjának kulturális színvonala és minél aktívabb akar lenni politikailag, annál erősebb a harag és a revansizmus. Azt is látjuk, hogy hazánkon belül a rasszizmus meglehetősen erős, leginkább a roma népességgel szemben, de antiszemitából is akad elég. Ezt a képet „színesíti” az a gyűlölet és elutasítás, amely azokat a menekülőket érte, akik csak át akartak vonulni, és akiket a Nyugat befogadott volna. Ez utóbbi esetben különösen hatékony volt a fideszes kormányzati manipuláció.
Nem, nem, soha
Most képzeljük el az, hogy országunk törvényei megengedik az idegenek földvásárlását, aminek következtében a pirézek számaránya egyszer csak meghaladja a népesség 15 százalékát, ráadásul kiderül, hogy a pirézek sokkal hatékonyabban művelik meg a földet, a mocsarakat lecsapolják, sokkal jobb állattenyésztők, gépeket alkalmaznak, illetve általában kulturáltabbak, rendezett, tiszta településeken tömörülnek és így tovább. A fentebb elképzelt lemaradó magyar népesség gazdaságilag vereséget szenved, és nem tud akkora összeget fizetni a földek visszavásárlására, amennyiért a pirézek eladnák azt, amit korábban megvettek. Ráadásul az elképzelt magyarok kormányzása gyenge, korrupt; továbbá valamely nagyhatalomnak mandátuma van országunk felett. Képzeljük el azt, hogy milyen érzések támadnának bennünk, magyarokban a szűnni nem akaróan érkező pirézekkel szemben, akik újabb földeket vesznek, újabb falvakat létesítenek, és a városokban is mindinkább jelen vannak. A lakosságnak már nem 15, hanem 25 százalékát teszik ki.
Ráadásul a mi megkérdezésünk nélkül a világ néhány nagyhatalma úgy dönt, hogy a beözönlött, de még mindig kisebbségben lévő, leleményes pirézek országot alapíthatnak, és ezentúl minden joggal rendelkezhetnek, amely egy szuverén országot megillet. Mondjuk a Keszthely–Győr–Miskolc–Nagykálló–Szeged–Pécs hatszög Pirézia lesz, saját kormánnyal, rendőrséggel és katonasággal. Ebből a Piréziából pedig mi, magyarok elmenekülünk, mert erre nagyon is biztatnak bennünket. Pirézia virágzásnak indul, pillanatok alatt felfegyverkezik, állandó parlamentje lesz, saját nyelve, nemzetközi kapcsolatai, ömlenek a hitelek, és olyan támogatói vannak, akikkel jobb nem kikezdeni. Mi, kisemmizett magyarok pedig egyre mélyebbre süllyedünk a szegénységben. Saját termelésünk lényegében nincs, nem kell ugyan éhen halnunk, de alapjában véve senkik vagyunk. Másnak van olaja, de nekünk nem adatott, nincsenek folyóink, vízerőműveink, atomreaktorunk. Nincs erőnk a pirézeket elüldözni, piréz kézből pedig nem kell a kegyelem(kenyér) – ők a mi földünkön élnek, legalábbis azon a földön, ahol az előző néhány száz évben ők csak csekély számban voltak jelen. Az, aki ebben a helyzetben – akár Pirézián belül, akár azon kívül – magyar, csak egyet kívánhat: az összes piréz takarodjon a fenébe, és átkozott legyen mindenki, aki Piréziát támogatja. (A jeruzsálemi főmufti még Hitlerrel is kapcsolatot keresett.) Ha van isten, akkor az is Pirézia pusztulását akarhatja, és mi a hatalmas isten hűséges szolgái vagyunk, a mi istenünk a bosszú istene, papjaink, tanítóink, az idősebbek a bosszút táplálják. És különösen édes lesz a bosszú, ha Pirézia időnként terjeszkedni akar, aztán békülni, aztán megint kicsit terjeszkedni.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
