Reich Orsolya

Európa, a mentőcsónak?

A menekülők befogadása és az erkölcs – II.

  • Reich Orsolya
  • 2019. november 19.

Publicisztika

Előző cikkemet (Pokolra kell menni? Magyar Narancs, 2019. szeptember 26.) a következő állítással zártam: bár a mi világunkban morálisan nem tartható az, hogy válogassunk a menekültek között, és csak azokat engedjük be, akik az üldöztetés elől menekülnek, ebből nem következik, hogy semmilyen, morális értelemben elfogadható alapon nem korlátozhatjuk a bevándorlást.

Adódhat olyan helyzet, amelyben jogosan küldjük vissza a befogadást kérők egy részét vagy akár mindegyikét – és értelmes vita tárgyává tehető, hogy a mostani helyzetünk vajon ilyen-e. Ebben a cikkben azt a kérdést vizsgálom, hogy miféle érvek szólhatnak amellett, hogy morálisan (is) jogos elutasítanunk a hozzánk befogadásért esedezőket.

Védjük a kultúrát

Talán a leggyakrabban hallott érv a bevándorlás radikális korlátozása mellett az, hogy meg kell védenünk a kultúránkat. Miután az érvnek azon formája, amelyben ezzel a legtöbbször szembesülünk, abszurd – hogy ti. egy zsidó bankár és fizetett ügynökei be akarnak telepíteni hozzánk sok radikális muszlimot, hogy azok megfosszanak minket mélyen megélt keresztény kultúránktól, szokásainktól, hagyományainktól, és ezzel legyengítsenek, majd rabszolgasorsba hajtsanak minket –, hajlamosak vagyunk különösebb gondolkodás nélkül félredobni. Érdemes azonban leküzdeni viszolygásunkat, mert az érvnek van komoly vizsgálatot indokoló formája is.

false

A „kultúra védelme” érv nem abszurd verziója három részből áll. Az első rész így hangzik: mindannyiunknak érdeke fűződik a kulturális kontinuitáshoz, hiszen életterveinket és céljainkat a kultú­ránk által adott kontextusban határozzuk meg és ruházzuk fel értékekkel és értelemmel. Ha a kultú­ránk eltűnik, elfogy, vele tűnik el a jó életre való esélyünk. Az érv második része ez: ha befogadunk kívülállókat, az erodálja a kultúránkat. A következtetés pedig így hangzik: nemhogy nincs olyan morális kötelességünk, hogy befogadjuk a kívülállókat, hanem ez egyenesen helytelen lenne.

Az érv magja, hogy a jó élethez kulturális változatlanság szükséges. Ez az állítás azonban több oldalról is támadható. Az egyik lehetséges kritika szerint tévesen feltételezi, hogy a kultúra, amelyben felnövünk, homogén és monolit, és változatlan zsinórmértékül szolgál számunkra egészen halálunkig. A kívülállók befogadása tehát nincs mit erodáljon. A modern társadalmakban egészen biztosan nincs egy kultúra, amelyhez mindannyian mérjük magunkat, ehelyett különböző értékrendszerekben helyezzük el eredményeinket, életünket. Az ellenérv kiterjesztett változata azt is állítja, hogy a kultúra változik, hiszen a világ változik – bevándorlás nélkül is. A bevándorlás valóban a kultúra változását vonja magával, de ilyen hatással van például a technológiai fejlődés is. A kulturális kontextus kisebb-nagyobb változása az emberi élet szinte elkerülhetetlen jellegzetessége. Akad kultúra, amely megpróbálja elszigetelni magát a világtól és igyekszik nem reagálni annak új fejleményeire. De valóban az amishokat kellene követendő példának tartanunk? Ha nem, akkor el kell fogadnunk, hogy ha valamiért morálisan helytelen a befogadás, a helytelenség oka nem a kulturális változásban keresendő.

Ezek az ellenérvek azonban nem különösebben meggyőzőek. Még ha igaz is, hogy nincs egyetlen, monolit kultúra, hanem a mindközönségesen kultúrának nevezett dolog közelebbről nézve kicsit sem egységes; és még ha igaz is, hogy nem szerencsés, ha egy kultúra elszigeteli magát a világ kihívásaitól, ebből nem következik, hogy bármilyen mértékű és sebességű változás üdvözlendő lenne. Elképzelhető, hogy a kultúra változása önmagában nem ássa alá a jó élet lehetőségét, de a túl gyors vagy túl radikális változás igen. Ha igaz az, hogy a kívülállók befogadása a kultúra változásával jár, legalábbis megfontolandó, hogy hány és honnan érkező kívül­álló milyen ütemű befogadása mekkora változást hozna.

Védjük a pénztárcánkat

A populista pártok azt sulykolják, hogy a migránsok ártanak a pénztárcánknak. Azt állítják, hogy a megengedő bevándorláspolitika következményeként sokan elveszítenék a munkájukat, a munkanélküliek és egyéb rászorulók pedig szép számmal a segélyüket. Ha ugyanis az első és a második világ megnyitná kapuit és befogadna mindenkit, aki jönni akar, a mélységes globális egyenlőtlenségek következményeképp százmilliók, ha nem milliárdok áramlanának ide. E tömegek nagy része képzetlen, ők segélyekre szorulnának, a képzettek pedig olcsóbban foglalkoztathatók, mint az őslakosok, így az őslakosok munkanélküli- vagy szociális segélyért indulhatnak a hivatalba – a hivatalba, amely viszont a rázúduló menekültmilliók miatt időközben összeomlott. (Ahogy az egészségügy, az oktatás és általában, az állami jóléti szolgáltatások is.)

false

A tudós közgazdászok némelyike erre az érvre azt felelheti, hogy általában nem igaz, hogy a zárt határok jót tennének a pénztárcánknak. A tiltások és megkötések gazdaságilag nem hatékonyak, az afrikai gazdaságibevándorló-tömegek beengedése viszont jó a cégeknek és jó a fogyasztóknak. A cégek profitálhatnak az olcsó munkaerőből, és miután spóroltak a bérköltségen, olcsóbban adhatják majd portékáikat nekünk, fogyasztóknak.

Ám ez a replika félrehord. A „rossz a pénztárcánknak” érv nem arról foglal állást, hogy a világgazdaság hatékonyabban működik-e, ha nincsenek a munkavállalók előtt területi korlátozások. Ezt a bevándorlók befogadását ellenzők bármikor elismerhetik. A „rossz a pénztárcánknak” érv azt állítja, hogy a korlátozások feloldásának vagy enyhítésének elkerülhetetlenül lennének nyertesei és vesztesei, és a vesztesek mi lennénk. Márpedig a politikai közösségnek meg kell védenie sérülékenyebb tagjait (minket!) is, és egyes vállalkozók megnövekedett bevétele nem igazolhatja morális értelemben azt a terhet, amit a bevándorlás liberalizálása az egyszerű hazánkfiaira helyezne. Ha tehát igaz az, hogy a politikai közösségnek van ilyen kötelezettsége, úgy a bevándorlás radikális korlátozását igazoló „rossz a pénztárcánknak” érvet is érdemes fontolóra venni.

Védjük az önrendelkezésünket

Nekünk, a politikai közösségnek jogunk van eldönteni, hogy kivel lépünk közösségre – ez is sokszor hallott érv a bevándorlás ellen. Ha valakivel nem akarunk közösködni, az nem követel különösebb indoklást. Az olvasónak sincs semmilyen morális kötelezettsége megindokolni, hogy miért nincs kedve Pistivel randizni – a politikai közösségnek sincs szüksége érvekre ahhoz, hogy miért nem kíván kívülállókat, esetleg bizonyos feltételeknek meg nem felelő kívülállókat befogadni. Ha az olvasónak a kedves édesapja által választott, jóravaló mérnökemberrel kellene töltenie akárcsak a péntek estéjét, netán az egész életét, az mélyen sértené a jogait. Ugyanígy sértené a politikai közösség jogait, ha nem dönthetné el, hogy a befogadást kérők közül kiket kíván befogadni – ha egyáltalán bárkit.

false

 

Fotó: MTI

Az, hogy az „önrendelkezés” érve megfontolandó-e, attól függ, hogy a politikai közösségnek tényleg van-e morális, és nem csak pozitív jogi értelemben is önrendelkezési joga. Ha igen, akkor ezt az érvet is fel kell tennünk a „védjük a kultúránkat” és a „rossz a pénztárcánknak” mellé a megfontolandó érvek polcára.

Védjük az életünket, leányainkat

Az az olvasó, aki kellően mazochista ahhoz, hogy időnként rápillantson az Origóra vagy megnézze a Tv2 híradóját, e sajtótermékekből megtudhatja, hogy a migránsok csapatokba verődve fosztogatnak, gyújtogatnak és európai lányokat, asszonyokat erőszakolnak meg. A kisstílű bűnözésben és nemi erőszakban érdekelt elemekkel együtt ráadásul terroristák is érkeznek, radikális muszlimok, akik az európai kultúrát akarják elpusztítani. A szokásos liberális válasz e híradásokra az, hogy nyilvánvalóan torzak. A bevándorolni kívánók nem a sátán neveltjei. Ahogy közöttünk, közöttük is vannak jobb és rosszabb emberek, olyanok, akik soha nem vennék el másét és olyanok, akik ezt könnyebben megteszik, olyanok, akik traumáikat és frusztrációikat békésen vezetik le, de olyanok is, akik rombolásban és pusztításban élik ki.

A „migránsok veszélyesek” érv képviselője erre azt válaszolja, hogy a migránsok valóban embe­rek, miként mi is, ám a statisztikák szerint köreikben nagyobb az erőszakos bűncselekmények elterjedtsége. Az mindegy, hogy azért követnek el arányosan több erőszakos bűncselekményt, mert az Európába vezető, nehézségekkel teli útra fiatal férfiak kerekednek fel, és az ilyen bűncselekmények mindig fiatal férfiak között a leg­elterjedtebbek; vagy azért, mert maga az út embertelen és traumatizáló, és bizonyos traumák hajlamosítanak erőszakra; vagy pedig azért, mert az eredeti közegük erőszakosabb. A lényeg az, hogy az előttünk álló embertömegben túl sok a potenciálisan erőszakos elem, nekünk pedig, mint politikai közösségnek jogunkban áll védekezni az általuk támasztott veszéllyel szemben. Akkor is, ha ez a veszély nem akkora, amekkorát a kormánysajtó sugall.

Ha igaz, hogy a politikai közösségnek joga van védenie magát a rá leselkedő veszélyektől, ez az érv is felkerülhet a jó érvek polcára.

A mentőcsónak utasai

Garrett Hardin neokonzervatív amerikai filozófus és ökológus a Mentőcsónak-etika: érv a szegények megsegítése ellen c. cikkében a következő metaforát kínálja olvasóinak. Képzeljük el, hogy a fejlett világ, amelyben élünk, egy mentőcsónak. Velünk együtt 50 ember ül benne, és van 10 szabad hely – azaz összesen 60 férőhely áll rendelkezésre. Egyszer csak azt látjuk, hogy százan úsznak a csónakunk felé (ők a fejlődő országok lakói), és kérik, hogy vegyük fel őket. Ha mindegyiküket felvesszük, a csónak elsüllyed és mindenki meghal.

Képünk illusztráció

Képünk illusztráció

Fotó: MTI

 

Ők is, mi is. Ha tekintettel vagyunk a csónak teherbírására és nem gondoljuk, hogy az üdvös, erényes, és a moralitás által megkövetelt megoldás az lenne, ha mindenki meghalna, legfeljebb 10 szerencsétlent fogadhatunk be. A többi előbb-utóbb vízbe fullad. Hardin szerint azonban nem tanácsos ezt tennünk. Az üresen hagyott 10 hely biztosítja, hogy a csónakban ülőknek legyen elég erőforrásuk váratlan helyzetekre is. Miután az emberiség fennmaradása múlik azon, hogy a mentőcsónakban ülők, vagyis a fejlett országok lakói képesek-e visszautasítani vagy akár visszaverni a felvételüket kérőket, minden joguk megvan arra, hogy épp ezt tegyék.

Hardin érve aligha vonzó a Narancs olvasói számára. Jóllehet, a legtöbben elfogadjuk, hogy a mentőcsónakban ülők morálisan nem hibáztathatóak azért, mert nem mennek hullámsírba a fuldoklókkal együtt, nem gondoljuk, hogy bármekkora biztonsági tartalékhoz morálisan jogos módon ragaszkodhatnának. Képzeljük most el Hardin metaforájának egy módosított változatát. A mentőcsónak 60 férőhelyes, de csak 10-en ülünk benne. Ez különleges kényelmet és biztonságot ad. Minden egyes felvett fuldoklóval csökken a biztonsági tartalékunk és a kényelmünk. Minden egyes felvett fuldokló tehát a mentőcsónakban ülők számára költség. Ezzel együtt aligha gondoljuk, hogy morálisan elfogadható lenne, ha az a 10 ember az evezőlapáttal leütné vagy elhessegetné a bemászni készülőket.

Miért hozom ezt fel? Vegyük észre, hogy az összes érv, amelyről fentebb azt állítottam, hogy legalábbis megfontolandóak, a következő struktúrát követik. A politikai közösségünk egészének vagy legalábbis néhány tagjának jogai vagy alapvető érdekei sérülnek, ha be kell fogadnunk a befogadásra jelentkezőket. Ezért a bevándorlás akár radikális korlátozása is morálisan indokolt.

A mérleg nyelve

A saját magunk vagy polgártársaink jogainak vagy alapvető érdekeinek sérelme azonban nem vonja automatikusan magával a radikális korlátozás indokolt voltát. Ezek megfontolásra érdemesek, de nem önmagukban döntőek. A határainknál bebocsátásért esedezőknek is vannak jogaik és alapvető érdekeik. Ezeket a jogokat és érdekeket kell súlyoznunk egymással szemben. De hogyan? Egyenlő súllyal? Vagy jogos valamelyest előrébb helyezni polgártársaink érdekeit az idegenekével szemben? Ezt a kérdést a sorozat harmadik, záró részében vizsgálom majd.

A sorozat első részét itt olvashatják, míg a harmadikat a holnap megjelenő Magyar Narancsban találják.

Pokolra kell menni? A menekülők befogadása és az erkölcs

Az Európai Unió növekvő arányban küldi vissza a származási országukba azokat az „irreguláris migránsokat", akik az élhetőbb élet reményében érkeztek az EU-ba, ám nem jogosultak a területén tartózkodni. A jog szerint befogadás ma csak a hazájukban üldözötteknek jár, a „csupán" nyomorban élőknek nem. De megfelel-e a jog a moralitás által megkövetelteknek?

A szerző filozófus és jogvédő.

Neked ajánljuk