Pokolra kell menni? A menekülők befogadása és az erkölcs

Az Európai Unió növekvő arányban küldi vissza a származási országukba azokat az „irreguláris migránsokat”, akik az élhetőbb élet reményében érkeztek az EU-ba, ám nem jogosultak a területén tartózkodni. A jog szerint befogadás ma csak a hazájukban üldözötteknek jár, a „csupán” nyomorban élőknek nem. De megfelel-e a jog a moralitás által megkövetelteknek?

A menekültek jogállásáról szóló egyezményt 1951. július 28-án fogadták el Genfben, az ENSZ különleges konferenciáján. A dokumentum értelmében menekültnek számít az, aki „faji, vallási okok, nemzeti hovatartozása, illetve meghatározott társadalmi csoporthoz való tartozása, avagy politikai meggyőződése miatti üldözéstől való megalapozott félelmében” kényszerült elhagyni származási országát.

Az egyezmény egyik legfontosabb rendelkezése szerint egyetlen menekült sem utasítható ki vagy küldhető vissza „azon ország területének határára, ahol élete vagy szabadsága […] veszélyben van”. A menekültstátusért eredetileg csak „az 1951. január 1. előtti európai események” áldozatai folyamodhattak, ezt az időbeli és földrajzi korlátozást az 1967-es kiegészítő jegyzőkönyv oldotta fel. Az egyezményhez és/vagy a jegyzőkönyvhöz közel 150 ország csatlakozott, köztük Indiát leszámítva minden nagyhatalom. A genfi egyezménynek

nem volt célja a kényszervándorlás okainak kezelése

vagy minden migrációs probléma megnyugtató rendezése. Az ENSZ egyik kiadványa szerint az egyetlen célja „mind a mai napig az, hogy a menekültek védelmét biztosítsa” az áldozatoknak nyújtott bizonyos fokú nemzetközi oltalom és az új életük felépítéséhez nyújtott támogatás révén.

Menekültek Kiskunhalasnál 2013-ban

Fotó: MTI

Az elmúlt években, részben a polgárháború elől menekülő szírekkel együtt érkező, nagyszámú afrikai menedékkérővel szembesülvén, részben pedig azért, mert a klímaváltozás a központi témává vált, egyes liberális körökben felerősödtek a hangok, hogy a genfi egyezmény nem megfelelő eszköz sem a mostani, sem a nem is olyan távoli jövőben várható migrációs helyzet kezelésére.

Az egyezmény ugyanis a korrupt vagy alkalmatlan kormányzatok tevékenysége által előidézett, vagy épp a klímaváltozás következményeképp rövidesen előálló nyomor elől menekülőket nem tekinti menekültnek. Őket jogosan ki lehet utasítani és visszaküldeni oda, ahonnan jöttek. Ez pedig morális értelemben elfogadhatatlan. Miért lenne több jogunk hazaküldeni azokat, akikre otthon csak az éhezés vár – bármennyire keményen dolgozzanak is –, mint azokat, akikre börtön vagy az elnyomás, a politikai erőszak valamely más formája?

Sokan azonban óva intenek a genfi egyezmény felülvizsgálatának követelésétől. Akik politikai okokból teszik ezt, azt mondják, hogy az egyezmény újratárgyalása

túlságosan kockázatos lenne.

Jó okunk van azt gondolni, hogy a felülvizsgálat során a genfi egyezményhez korábban csatlakozott országok egy része a sokkal gyengébb védelmet biztosító szabályozás mellett törne lándzsát, sikeresen. A mostani egyezmény a világ országainak háromnegyedét köti. Az esetjog abba az irányba fejlődik, hogy egyre több társadalmi csoport tagjai tudnak sikeres menekültkérelmet beadni, olyanok is, akik védelmére a jogalkotó annak idején biztosan nem gondolt.

 

A jogi keretek jók úgy, ahogy vannak, eddig is szépen alkalmazkodtak változó világunkhoz, a jövőben is fognak. A hiba nem a keretekben, hanem az azokat alkalmazó kormányzatoknál keresendő. Ezek pedig az első adandó alkalommal, amikor felül lehetne vizsgálni a kereteket, mindent megtennének, hogy még annyi védelmet se kelljen nyújtaniuk, mint most.

Elvetni vagy megőrizni?

Jóllehet, a politikai (ellen)érv mindenképpen nyomós és megfontolandó, érdemes megvizsgálnunk azt is, hogy milyen morális érvek szólhatnak a genfi egyezmény felülvizsgálatának igénye mellett és ellen. Hosszabb távon nem mindegy, hogy egy elv vagy egy törvény mellett azért állunk ki, mert a jelen pillanatban ez a kezünkben levő legalkalmasabb eszköz a világ jobbá tételére, vagy azért, mert morális értelemben éppen ez az elv, törvény, intézkedés biztosítja, hogy ha a világunk sokféleképpen visszataszító is, de mégiscsak a lehetséges világok legjobbika.

A genfi egyezmény menekültdefinícióját vizsgáló legismertebb filozófiai értekezés tézise szerint a definíció mögötti gondolatmenet a következő.

• a) A társadalom alapját a hűség, a védelem és a segítségnyújtás ama köteléke alkotja, amely az állam és az állampolgár közt fennáll.
• b) A menekültek esetében ez a kötelék elszakadt.
• c) Az üldöztetés és az ország területének elhagyása ennek az elszakadt köteléknek a gyakorlati megnyilvánulásai.
• d) Ezek a megnyilvánulások egyben a „menekült” meghatározásához szükséges és elégséges feltételek is.

Andrew Shacknove, az említett értekezés szerzője szerint azonban ez a gondolatmenet hibás. Az üldöztetés és az ország területének elhagyása nem lehetnek a menekülti státus együttesen szükséges és elégséges feltételei. Az üldöztetés elégséges ahhoz, hogy elszakítsa a normális esetben fennálló társadalmi köteléket, de nem szükséges feltétele a szakadásnak. A kötelék elszakadhat akkor is, ha a kormányzat nem zsarnoki, hanem pusztán alkalmatlan, ha valamilyen okból képtelen ellátni feladatát.

 

Fotó: Németh Dániel

 

Az üldöztetés valójában csak egy szélesebb jelenség egyik megnyilvánulása: annak az állapotnak a következménye, amikor az állam nem biztosítja, hogy polgárai ne szenvedjenek hiányt az alapvető szükségleteikben, és ne sérüljenek alapvető érdekeik. Ha az állam ezeket nem biztosítja,

a kötelék elszakad

– és morális értelemben épp ez az elszakadás az egyik feltétele annak, hogy az illető jogosulttá váljon a menekülti státusra. Az üldözöttnek azért van joga a menekülteket megillető védelemre, mert a közte és az országa között fennálló kötelék elszakadt – de épp ezért van joga a védelemre annak is, aki azért szenved, mert a kormánya cserbenhagyta. Azaz: morálisan önkényes tett az üldöztetéshez speciális jogokat rendelni.

Shacknove szerint a gondolatmenet által megjelölt másik feltétel, az ország elhagyása szintén nem lehet szükséges feltétele annak, hogy valaki morálisan jogosulttá váljon a menekültstátusra. Ehhez az illetőnek nem feltétlenül kell átlépnie egy nemzetközi határt. Nincs jó okunk arra, hogy a státust olyanok számára tartsuk fenn, akik meg tudják vagy meg merik kockáztatni az útra kelés szokásos velejáróit – a rabszolgaságot, a nemi erőszakot, a vízbe fúlást.

Sokak számára Shacknove érvelése első pillantásra meggyőzőnek tűnhet (legalábbis ha eltekintenek a politikai realitásoktól és e definíció gyakorlati alkalmazására tett kísérlet várható politikai következményeitől). Valóban, miért lenne annak a baja fontosabb, akit a hazájában üldöznek, mint annak, akit nem üldöznek, de éhezik? Miért lenne a hazájában üldözöttnek joga arra, hogy befogadjuk, nekünk pedig arra, hogy a hazájukban inkompetens vagy korrupt kormányaik miatt éhezőket visszaküldjük – az éhhalálba? És miért lenne csak azoknak joguk a védelemre,

akik előbb a poklot is megjárják?

Mégis, ha alaposabban megvizsgáljuk ezt az érvelést, felfedezhetünk benne gyengébb pontokat. A genfi definíció védelmezője először is felvetheti, hogy az érv hamis szembeállításon alapul. Azok egy csoportjának, akik a jobb élet reményében hagyják el otthonukat, igenis joguk van a védelemre, és a nemzetközi közösségnek kötelessége gondoskodni róluk. Ha például egy kormányzat éhínséget okoz vagy súlyosbít annak érdekében, hogy egyes társadalmi csoportokat megtörjön, akkor az éhezés elől menekülők is jogosan folyamodhatnak menekültstátusért.

Gyodacsapat

Fotó: Németh Dániel

A definíció felülvizsgálata mellett kardoskodó erre teljes joggal válaszolhatja, hogy bár egyes éhezők sikeresen folyamodhatnak menekültstátusért, a probléma továbbra is fennáll. Hiszen a természeti katasztrófák miatt éhezők (vagy épp a válogatás nélküli erőszak elől menekülők) továbbra sem élvezhetik a menekültstátus kínálta előnyöket, pedig az ő szenvedéseik semmivel sem kisebbek, mint azoké, akik életét kormányuk „személyre szabottan”, felekezeti vagy etnikai hovatartozásuk miatt keseríti meg vagy akarja elvenni.

Ám a genfi definíció kitartó védelmezőjét ez nem kell, hogy eltántorítsa. A válasza a következőképpen hangzik: meglehet, nem a politikai üldözöttek szenvedése a legnagyobb, és lehetséges, hogy sok egyszerű gazdasági bevándorló az üldözötteknél lényegesen rosszabb helyzetben van, de ebből nem következik, hogy a definíció felülvizsgálatra érett. Nem minden hányattatás egyetlen, vagy akár legideálisabb megoldása ugyanis a befogadás egy új politikai közösségbe.

Azoknak, akik természeti okokból kialakult éhínség okán menekülnek, nincs szükségük arra, hogy egy másik politikai közösségben tagságot kapjanak. Ennivalóra van szükségük, és arra, hogy tudják, nem csak egyszeri a segítség, hogy biztosak lehessenek abban: ha a következő évben is szárazság lesz, akkor is lesz mit enniük, és nem kell újra mindent feladva és életüket kockáztatva útra kelni. És természetesen nemcsak azoknak az éhezőknek kell enni adnunk, akik eljutottak határainkhoz, hanem azoknak is, akik otthon maradtak. Azon kell dolgoznunk, hogy az embe­rek ne kényszerüljenek otthonuk elhagyására, és nem azon, hogy minél többet fogadjunk be közülük a mi közösségünkbe.

A mai világ

Az üldöztetés elől menekülők más helyzetben vannak, mint azok, akik a rossz körülmények miatt keltek útra – folytathatja érvelését a genfi egyezmény barátja.

A köztük és hazájuk közötti kötelék ténylegesen elszakadt, és ezért rajtuk nem lehetséges a hazájukban segíteni. Hiszen ez a „haza” megfosztotta őket a tagságtól a politikai közösségben, és megtagadta tőlük az ezzel járó védelmet. Teljességgel indokolt tehát a genfi definíciót megőriznünk, és befogadást csak olyanoknak kínálnunk, akik hazájukban üldöztetésnek vannak kitéve. A világ sok szempontból nem ideális, de a menekültügyi egyezmény jelen formájában tökéletesen megfelel a moralitás és az erény követelményeinek.

De vajon elfogadhatjuk-e ezt az érvet jelen világunkban, ahol nem az történik, hogy az üldözötteket befogadjuk, a hazájukban nélkülözőket pedig kihúzzuk a nyomorból – hanem a legjobb (és aligha reális) esetben is az, hogy az üldözötteket befogadjuk, a nyomorgók meg talán kapnak valami humanitárius segélyt, de minimálisan elfogadhatóan jó életet egészen biztosan nem garantálunk a számukra? Vajon helyénvaló-e azt mondanunk, hogy „Selassie, te ugyan nem tehetsz arról, hogy a hazádat korrupt semmirekellők irányítják, sőt, megtettél mindent, hogy ne így legyen, de nincs jogod arra, hogy befogadjunk, mert téged – Kidanéval szemben – nem üldöznek. Igaz, életed hátralevő részében sokszor éhezel majd, valamelyik gyerekedet pedig elviszi a malária – de majd küldünk segélyt, te pedig reménykedj, hogy a vezetőid nem lopják el”?

Szerintem nem fogadhatjuk el és nem helyénvaló. A tanulság pedig a következő. Egy, a mienknél sokkal jobb világban morálisan akár indokolt is lehet, hogy csak a politikai üldözötteknek kínáljunk befogadást. Egy, a mienknél sokkal jobb világban lehet a genfi definíció morálisan helytálló. Ez a lehetséges világ azonban végtelenül messze van a jelenlegi világunktól. Amíg nem segítünk ténylegesen azokon, akiknek hazájukban csak nagyon rossz élet juthat, de hiszünk abban, hogy legalábbis bizonyos körülmények között be kell fogadnunk a hozzánk menekülőket, abszurd arra hivatkoznunk, hogy morális értelemben nem is lehet a kötelességünk őket befogadni, hiszen rajtuk otthonukban is lehetne segíteni.

Abból, hogy a mi világunkban az üldöztetés alapján történő válogatás morálisan nem tartható, nem következik, hogy semmilyen, morális értelemben elfogadható alapon nem korlátozhatjuk a bevándorlást. Adódhat olyan helyzet is, amelyben jogosan küldjük vissza a befogadásért esedezők jó részét – és értelmes vita tárgyává tehető, hogy a mostani helyzetünk vajon ilyen-e. Erről szól majd ennek az írásnak a következő része.

A szerző filozófus és jogvédő.