Európa meghunyászkodása

  • Tálas Péter - Vincze Hajnalka
  • 2006.03.09 00:00

Publicisztika

Komolytalanok azok az állítások, melyek szerint az először 2005. szeptember 30-án megjelent karikatúrasorozat - legyen bármilyen ízléstelen, akár sértő is - 2006 januárjától valóban "tömeges és spontán" tiltakozásokat robbanthatott ki a muszlim országokban, amint erről a híradások szólnak. A karikatúrák csak ürügyet szolgáltattak - a figyelmeztető az, hogy hogyan és mire.

Komolytalanok azok az állítások, melyek szerint az először 2005. szeptember 30-án megjelent karikatúrasorozat - legyen bármilyen ízléstelen, akár sértő is - 2006 januárjától valóban "tömeges és spontán" tiltakozásokat robbanthatott ki a muszlim országokban, amint erről a híradások szólnak. A karikatúrák csak ürügyet szolgáltattak - a figyelmeztető az, hogy hogyan és mire.

A tiltakozásokat nem szabad a muszlim világot és annak egyes országait belülről feszítő társadalmi-politikai problémáktól, illetve az Európa és a muszlim világ között már jó néhány éve érzékelhető feszültségtől elszakítva szemlélni. Még akkor sem, ha az első pillantásra is jól észrevehető: a karikatúraaffér hiszterizálásának lehetősége politikailag igencsak kapóra jött több muszlim ország kormánya, illetve ellenzéke számára. Elsőként - a múlt év őszén - a választásokra készülő egyiptomi kormány igyekezett bizonyítani (koppenhágai nagykövete hazarendelésével), hogy a vallási kérdések nemcsak az őt szorongató, az ortodox iszlámot valló Muszlim Testvérek, de az ő számára is kardinálisak. Kairónak alighanem kulcsszerepe volt abban is, hogy a gúnyrajzok a december végi mekkai iszlám csúcson is terítékre kerültek és összmuszlim üggyé váltak. A rijádi vezetés azt igyekezett elfeledtetni, hogy az év legnagyobb nemzetközi szaúdi eseménye, a mekkai zarándoklat idején tehetetlensége és hozzá nem értése miatt ezúttal 400 ember pusztult el egy egyszerűen megelőzhető balesetben. Damaszkusz arra törekedett, hogy levegye a politikai napirendről a Hariri-gyilkosság és a Libanonból való kényszerű kivonulás kínos kérdéseit. A középhatalmi szerepre törekvő Irán sem maradhatott a háttérben. Felettébb furcsa is lett volna, ha az Ahmedinedzsád elnökké választása óta a legélesebb Nyugat-ellenes retorikát használó Teherán épp egy olyan ügyben hallgat, amely miatt a Nyugatnak más tekintetben behódoló Líbia az elsők között hívja vissza koppenhágai nagykövetét. De az is jól jött az iráni vezetésnek, hogy a világsajtó első oldalait egy ideig végre nem az ő atomprogramja uralta. Pakisztánban a radikális iszlám rétegek és vezetőik által szorongatott Pervez Mussaraf ugyancsak lépéskényszerbe került, Irakban és Afganisztánban pedig ennél kisebb dolgokat is kihasználnak a nyugati katonai jelenlét, illetve az Amerika-barát hatalom elleni tiltakozásra.

A tiltakozó nagygyűlések tehát napi politikai értelemben más és más célokat szolgáltak, még ha a lángba boruló konzulátusok füstje Európában sokak szeme elől el takarta is ezeket, s ha a Jyllands-Posten azt a muszlim jelképet választotta is az élcelődés tárgyának, melynek ábrázolási tilalmában erős a konszenzus az egyébként széttagolt és megosztott muszlim világban. A vicceskedés tárgya tette ugyanis a tiltakozáso-kat bizonyos értelemben öngerjesztővé, és nem csupán vallási-ideológiai téren, de - a hőn vágyott, ám eleddig soha el nem ért muszlim egység látványos demonstrálásának lehetőségeként - politikai értelemben is. Talán nem véletlen, hogy Mohamed ábrázolása, s nem "a muszlimok = terroristák" sztereotípia dániai és európai erősítése ellen tiltakoztak, jóllehet ez utóbbi sokkal felháborítóbb és veszélyesebb. Ehhez az egybemosáshoz paradox módon a mostani, Mohamedre hivatkozó erőszakcselekmények és fenyegetőzések maguk is nagyban hozzájárulnak.

*

A napi politika és a próféta szentsége azonban a magyarázatnak csupán egyik, s nem is feltétlenül a legfontosabb oldala. Ennél jóval mélyebben húzódnak azok a muszlim országokon belüli s a Nyugat által is tolerált, mi több, konzervált belső - gazdasági, társadalmi, politikai - feszültségek, amelyek ilyen alkalmakkor automatikusan erőteljesebbé és nyersebbé teszik a tiltakozásokat - mert bár a felháborodás kifelé irányul, belpolitikai pontszerzésre is remekül kihasználható. A nyugati világgal szövetséges, fényűzően élő helyi gazdasági-politikai elit és a leszakadt, sok helyen társadalmilag és politikailag is alávetett tömegek között tátongó szakadék mindkét oldalán. A tömeges társadalmi frusztrációk persze leginkább abból fakadnak (s jórészt ezek eredménye a fundamentalista és a populista iszlám erők demokratikus formában való előretörése legutóbb Iránban, Irakban és a palesztin választásokon), hogy a globalizációs anomáliákat nagy tömegek legközvetlenebbül - Afrika mellett - éppen a muszlim országokban érzé-kelik. Ráadásul ez a sokaság jó okkal látja úgy, hogy jövője sok tekintetben kilátástalan: az Arab Liga szerint a fiatal munkanélküliek száma az Európát körülölelő muszlim kifli területén a következő tíz évben a mai 15 millióról 50 millióra nő, s ugyanezen terület lakossága az évszázad közepére várhatóan 700 millió fővel gyarapszik, szinte minden területen tovább rontva az itt élők kilátásait. Vagyis több mint valószínű, hogy - ha a dolgok nem változnak - annak a társadalmi-politikai dühnek, ami most a Mohamed-rajzok kapcsán megnyilvánult a muszlim társadalmakban, a közeljövőben még alacsonyabb lesz az ingerküszöbe.

Európa reakcióit a tiltakozásokra leginkább a "meghunyászkodó", "szégyenteljes" és "rövidlátó" szavakkal jellemeznénk. Annak az Európának ugyanis, amelyik évente egymilliárd eurót költ a környező arab-muszlim térség megsegítésére, amelyik már jó ideje valamiféle közös külpolitikára törekszik, s amelyik az ehhez szükséges motivációt egyebek mellett éppen tagállamainak közös alapértékeiből nyerheti, már az első konzulátus felgyújtásakor a leghatározottabban ki kellett volna állnia Dánia mellett. Vagy ha úgy tetszik: önmaga mellett. A leghatározottabban jeleznie kellett volna: egységesen elutasítja, hogy a muszlim fundamentalisták - legyenek bárhol is a világon - a vallásra hivatkozva kivételes bánásmódot követeljenek maguknak Európában. Kategorikusan a muszlim országok és társadalmak értésére kellett volna adnia, hogy Európában, ahol nem tiltott a keresztény, zsidó, hindu valláson való viccelődés, nem tiltható meg a muszlim vallás kifigurázása sem. Még akkor sem, ha a karikatúrák közlését ízléstelennek, politikailag szerencsétlen dolognak, netán provokációnak tartja is valaki. És akkor sem, ha nehéz eldönteni, hogy újraközlésüket vajon a sajtó- és szólásszabadság demonstrálása, a szenzáció- és profitéhség vagy az iszlám kérdésekben folyamatosan gyakorolt öncenzúrából való kitörés vágya motiválta. Az európai politikusoknak egységesen ki kellett volna mondaniuk, hogy európai országokban, európai újságokra az európai törvények vonatkoznak, s aki sértve érzi magát, az európai módon, az európai igazságszolgáltatásnál folyamodhat jogorvoslatért. Ehelyett azonban a legtöbb EU-ország reflexszerűen meghunyászkodott. Határozott kiállás és szolidaritás helyett verbálisan vagy ténylegesen "Nem vagyunk dánok!" címkéket sokszorosított vagy kollektív bocsánatkérésekkel és "Nem úgy gondoltuk" felhangú kéztördelésekkel alázta magát. És nem vette észre, hogy az európai megosztottság és határozatlanság csak tovább bátorítja és tüzeli a tiltakozókat. Rövid és hosszú távon, kívül és belül egyaránt.

Tálas Péter a ZMNE Stratégiai és Védelmi Kutatóközpontjának vezetője, Vincze Hajnalka biztonságpolitikai kutató (www.hajnalka-vincze.com).

Neked ajánljuk