Sikeres egyetemi záróvizsga után ruhástul megfürödni a szökőkútban olyan hagyomány, amelyet idegenek és bennszülöttek együtt ápolnak Szegeden.
A helyszín a Dugonics tér. A fürdőzők – ahogy a helyi sajtó ír róluk, „immár doktori titulussal rendelkező fiatalok” –jó hangulatát a megkönnyebbülésen túl biztosan az is fokozza, hogy sokan nézik, fényképezik, filmezik őket. Családtagok, barátok telefonjai mellett tévékamerák, profi fotómasinák dokumentálják az eseményt. Aki később a képre néz, annak eszébe juthatnak azok a hasonló korú fiatalok, akik átjöttek a közelben a határon, begyalogoltak a városba, és mielőtt tovább mentek volna vonattal, szintén fürödtek a szabad ég alatt Szegeden, csak nem itt, hanem a nagyállomásnál.
Ez nyilván a dolgok összemosása, mert azokat a közel-keleti, afrikai fiatalokat nem hívta senki hozzánk. Nem is ide indultak, de jönnek, szünet nélkül, most belőlük él az alvilág, és a politika is hosszú szavatossági idejű terméket gyártott belőlük.
A szökőkútban a mieinkkel együtt fürdőző külföldi fiatalok viszont szívesen látott vendégek, akik fizetnek azért, hogy itt tanulhatnak. Közülük jó néhány itt marad, családot alapít, ez előfordult régen is.
Csak hasonlítanak egymásra, és ez sok embert megzavar.
Megesett, hogy a vonatról a nem kívánatos jövevényekkel együtt Budapest-Nyugati előtt egy megállóval mindenáron le akarták szállítani még azt a srácot is, aki magyarul válaszolt a rendőr kérdéseire, magyar személyi igazolványt mutatott, ráadásul Márait olvasott – mert pont úgy nézett ki, mint amazok.
Amíg arról szóltak a hírek, hogy a közmunkások és a földmérők megrémültek egymástól a kukoricásban, vagy a fodrásztól törülközővel a fejükön kilépő asszonyokra hívtak rendőrt, vagy a miniszterelnök arról beszél, hogy mi nem vagyunk kevert fajúak, és nem is akarunk azok lenni, a szegedi szökőkutas fürdést bemutató képek többet mondanak, mint amit megörökítenek.
„Évről évre nő a külföldi hallgatók száma a Szegedi Tudományegyetemen. A 2022/23-as tanévben 115 országból közel 5000 külföldi hallgató folytatja tanulmányait az SZTE valamely képzésén” – lehet olvasni egy fénykép alatt, a kiállításon, amely a Szegedi Tudományegyetem József Attila Tanulmányi és Információs Központjában nyílt meg kedden. Az egyetem honlapján és nyomtatott kiadványaiban megjelent sajtófotók a Dugonics téri ünneplés mellett komoly eseményeket, a kutatást, a gyógyítást és az oktatást, az egyetem mindhárom munkáját dokumentálják. A képek között állva Bene Tamás nemzetközi és közkapcsolati igazgató megköszönte a jelenlévő újságíróknak, stáboknak az egész éves munkáját, külön a kellemetlen kérdéseket is, és arról beszélt, a szabad sajtó napja alkalmából jó megállni, beszélgetni, erre máskor nincs idő. Tényleg érdemes, arról is, hogyan változik a képek szerepe a valóságot értelmező közbeszéd változása miatt. Ha nem is beszélni róla, de látni, milyen pillanat az, amikor az inszinuációval – olyat mondani másvalakiről vagy másokról, ami nem igaz –, ami a közösség összetartásának fokozása érdekében épp kívánatosnak számít, esetleg csak egyszem fotó áll szemben. Olyan kép, amely nem is válaszol konkrétan a hazugságra, csak lazán a fényes papírra dobja, becsomagolja, mérlegre teszi.
Érdemes látni, miképpen alakult a viszonyunk a fotókhoz az utóbbi években. Miért nézünk meg aprólékosabban egy telefonnal lőtt képet is, és miért rakunk félre mindent, ha elénk kerül egy igazi kép, akár egy protokollesemény váratlan pillanata, amelyen minden részlet fontos, az emberek ruhája, arckifejezése, gesztusa, félbemaradt mozdulata.
A visszahúzott kéz: a rektorhelyettes gratulálna a következő újdonsült doktornak, aki meghajlással jelzi, hogy a kézfogás most elmarad, nem érinthetik meg egymást. A jó képen látszik, mi történt eddig, és sejthető, mi fog történni ezután.
Világos, hogy nem kell félreértenünk egymást, és haragudni sem muszáj.
