Törvényhozásunk lazítani akarja a fegyverhez jutás feltételeit, nem csak a vadászokét, de általában az önvédelemre szolgáló, az otthon tartható harci eszközökét is. Igaz, hogy a fegyveres bűncselekmények döntő többsége illegálisan szerzett fegyverekkel történik, de a fegyveres balesetek, az öngyilkosságok és a családi konfliktusok eszközeként az engedéllyel birtokban lévőkről hallunk sokkal inkább. Itt azonban nem is a konkrét szabályozás adhat okot az aggodalomra, hanem a törvényben rejlő üzenet, amely nem a megegyezést, a konfliktus kerülését sugallja, hanem a harci kedvet ösztönzi.
Nem volt szerencséje annak a sárospataki nyolcéves kislánynak a minap, akinek hatéves kisöccse kezében elsült a pisztoly: a kislány súlyos sérülést szenvedett. A maroklőfegyver a gyermekek apjáé volt, engedély nélkül tartotta. Ugyancsak a napokban Halásztelken egy 13 éves fiú apja engedéllyel tartott pisztolyával agyonlőtte magát. Játszott vele, és amikor az véletlenül elsült, ijedtében újra és újra meghúzta a ravaszt. Elképzelhetjük, hogy ezek az apák micsoda tragédiát élnek meg, és afelől sem nagyon lehet kétségünk, soha nem vették volna birtokba a veszélyes szerkezetet, ha ezt előre látják.
Talán túlságosan szimplán látom a világot, mégis úgy tetszik számomra, hogy a férfiakat két csoportba lehet sorolni: az egyikbe azok tartoznak, akik meghalnak, hogy egy fegyver legyen a birtokukban (az ingük vagy a párnájuk alatt lapulva), a másikba pedig azok, akik irtóznak e veszélyes szerkezettől, de legalábbis nem törődnek vele. A rendőrségi nyilvántartás adatai szerint Magyarországon mintegy 250 ezer lőfegyver van legálisan magánkézben. Óvatos becslések szerint legalább ötször ekkora az illegálisan, tehát engedély nélkül tartott pisztolyok és puskák mennyisége. Nagyon sok ember szeretne önvédelmi fegyvert tartani, a rendőrhatóság azonban – nagyon helyesen – nem könnyen ad engedélyt.
Ám a képet csak némileg árnyalja, hogy az illegális fegyvertartást nem ezzel lehet kordában tartani. Ez a jelenség megint csak egy olyan zuga az emberek életének, ahol a tiltás, a büntetéssel fenyegetés szinte semmit nem ér. A legtöbb ember nem is tartja bűncselekménynek az illegális fegyvertartást, és noha a büntető törvénykönyv szabadságvesztés alkalmazását is lehetővé tenné, a bíróságok legtöbbször csak pénzbüntetést szabnak ki. A bűncselekményt pedig nemcsak az követi el, aki lőfegyvert szerez engedély nélkül, hanem az is, aki egyes fontosabb alkatrészt, például az elsütőszerkezetet, de akár csak egyetlen töltényt is birtokol.
Miért ez a hatalmas igény a fegyverekre? Sokan a rossz közbiztonságra hivatkoznak, hogy joguk van megvédeni magukat, családjukat és vagyonukat a bűnös támadással szemben. Az okfejtés azonban több szempontból is hibás. Először is, a bűnözési fenyegetettség messze nem olyan nagy, mint azt az emberek hiszik, még a rendőrök, a hivatásos fegyveresek is nagyon ritkán, évente kevesebb mint tíz alkalommal adnak le célzott lövéseket. Ha pedig mégis bekövetkezik a támadás, akkor jön a nagyobb probléma, a gyakorlatlan fegyverkezelő inkább bajba kerül, mint hogy eredményesen tudna védekezni. Nemigen hozható fel példa arra, hogy valaki éppen a nála lévő fegyverrel tudott volna elhárítani egy támadást. Annál többször történik tragédia: haveroknak mutogatva meglepően gyakran sül el az üresnek gondolt pisztoly és talál el valakit. Családi veszekedésnél is kézenfekvően könnyű előrántani és radikálisan pontot tenni a vita végére, és gyakran szolgál öngyilkosság eszközéül is. De úgy vélem, rossz közérzetet okoz egy sikeres védekezés is, vagyis a támadó megölése vagy súlyos megsebesítése.
Persze némileg megértem a fegyverimádókat. Az állam maga mutat rossz példát, amikor lépten-nyomon erőszakot alkalmaz. A keszthelyi Festetics-kastély fegyverkiállításán olvasható egy idézet 1866-ból, bizonyos Kirner Józseftől. „Csak idő kérdése, mikor: de okvetlen be fog következni a társadalmi fejlettség azon magasabb állapota midőn a lőfegyver czélja már csak vadak – s nem egyszersmind és főkép emberek elejtése lesz, s midőn az élő nemzedék méltán fog csodálkozni azon, mint dicsekedhettek őseink ama század polgáriasultságával, melynek évkönyveibe – e polgáriasultság áldásai gyanánt – Lipcsék és Waterlook és Kőniggratzek vannak jegyezve … El kell érni azt a ‘netovábbot’ mely az igazság és a jog kérdésének azontúl háború útjára való bocsátását már magában lehetetlenné tegye.” Hát, nem sokat haladtunk egyelőre.
B. Németh Zsolt
kriminológus
