n A távlati terveiről többnyire visszafogottan nyilatkozó, ámde a politikába magát érzékelhetően nagy ambícióval belevető Gyurcsány Ferenc sportminiszter az utóbbi hetekben szívóágra került. A volt nagyvállalkozó (aki mellesleg a jobboldal által sokat emlegetett, de közelebbről soha meg nem határozott "nemzeti tőkés" tipikus alakja) üzleti múltja miatt került az ellenzék célkeresztjébe: a privatizáció nagy korszakában az Antall-kormány idején indított, majd a Horn-kabinet idején kiteljesedett két ingatlanügyletét támadja a Fidesz, mondván, hogy az egyik tranzakció szabálytalanságát a Kormányzati Ellenőrzési Hivatal (Kehi) is megállapította. Gyurcsány és a kormány szerint viszont az Orbán-kabinet végnapjaiban készített jelentés számos tévedést tartalmaz, s a korrekciójukat elvégző újabb Kehi-dokumentum jogilag rendjén lévőnek találta a dolgot. A másik magánosításnál még egyszerűbbnek tűnik a helyzet, vélik, hiszen azt annak idején az Állami Számvevőszék is ellenőrizte s nem kifogásolta az ügyet.
A második körben aztán kiderült, hogy a lízingelt - érthetőbben: részletre vásárolt - két ingatlanért, a balatonöszödi kormányüdülő melletti villáért, illetve egy fővárosi Szalay utcai épület néhány helyiségéért az állam végső soron nem kapta meg a szerződésben rögzített összeget (amit a Fidesz szerint egyébként is egy "nyomott" értékbecslés alapján állapítottak meg). A villát tudniillik egy állami cég épp annyiért bérelte Gyurcsányéktól, amennyi az éves lízingdíj, illetve a Szalay utcai épület felújítására ugyancsak milliókat költött a költségvetés. (Utóbbiban működik az országgyűlési képviselők klubja, amelynek egyesületi elnöksége - benne Pokorni Zoltán jelenlegi Fidesz-alelnökkel - a Népszabadság tudósítása szerint egyhangúlag választotta meg Gyurcsányt titkárának 1994 decemberében.)
A honi privatizáció és általában az állammal kötött üzletek gyakorlatában igen gyakran találkozni hasonló megoldásokkal, amelyek révén a tőkeszegény vagy csak egyszerűen sokat költeni nem akaró üzletfelet (cimborát, csókost, rokont, komát) kívánta/kívánja kistafírungozni az eladó. Például az előző kormányzati ciklusban az állami tulajdonú közlönykiadó az általa nyomtatott Magyar Nemzetben annyit hirdetett, hogy azzal egy hónapnyi nyomdaszámlát spórolt meg a lapnak. Vagy emlékezzünk vissza id. Orbán Győző bányaprivatizációjára, amihez a szükséges és hiányzó milliót a Fidesznek ingyen juttatott ingatlan eladása után szállította egy Simicska-cég. A kapitalizmust nehéz elkezdeni, mi több, a legtöbbször csak kisebb-nagyobb trükkök árán lehet. Százszámra fordultak elő ilyesfajta húzások az elmúlt évtizedben az állami szektor lebontásakor: s hogy ez rendjén volt-e így, arról lehet ugyan vitatkozni, csak éppen 2003-ban nincs már sok értelme. (Kivéve, ha nyilvánvaló és jogilag is támadható törvénysértésről van szó.) A kérdés persze fölvethető: vegyék-e a fejét utólag ezért bárkinek is?
Semmi kétségünk, Gyurcsány feje a helyén marad. Ezzel együtt politikai pályafutását végig fogják kísérni üzleti múltjának árnyai. Amíg a politikától távol volt, a kutyát sem érdekelte, hogyan szerezte vagyonát az 1990-es évek első felében. (Mint ahogyan id. Orbán kövei sem okoztak volna izgalmat senkinek, ha fia nem Magyarország egyik legbefolyásosabb politikusa.) Ha Gyurcsány felveszi a kesztyűt, ellenfeleitől számítson még ennél is rosszabbra, amúgy meg bízza magát a választók szelektív emlékezetére és jóindulatára; ha pedig besokall, idejében vonuljon vissza. Más tanulság nincs. Már nincs.
