Még a parlament nyitóüléséig is napok vannak hátra, s onnan kezdve is hetek a kormányalakításig - nem is szólva a Varga Mihály vezette gazdasági tényfeltáró bizottság jelentéséről, hiszen annak ismerete nélkül felelős kormányzati tényező nem is mondhat semmit.
Hanem azért van néhány dolog, amit a választópolgár feltétlenül szeretne. Ezen dolgok nem túl szofisztikáltak, általánosságban úgy fogalmazhatók meg, hogy legyen rend, induljon be az ország gyarapodása, de leginkább a lakosságé. Mindehhez a polgárok jelentős része (s nem csak a Fideszre szavazók!) az állam, a kormányzat segítségét várja. Az uralkodó, kicsit naiv hipotézis szerint az államnak, azon túl, hogy fenn kell tartania a rendet, segítenie kell bajba jutott polgárain (akiket a tőlük kellően eltávolított, majd antropomorfizált "állam" húzott csőbe - legalábbis a csalódott adósok szerint), és be kell indítania a gazdaság növekedését. Ezt az államot eddig kormányzó elit is megtehette volna, de - bár tudta, mi a jó - mégsem cselekedte. Ebbéli motivációi felől megoszlanak a vélekedések: egyesek szerint a kapzsi hatalomvágy, mások szerint a tehetségtelenség és a butaság, és folytathatnánk a sort. Csakhogy az államot irányító okos elitekbe vetett hit egy másik ki nem mondott axiómát is feltételez - azt, hogy minden egyes (persze az aktuális világgazdasági környezet által befolyásolt) nemzetgazdasági szituációhoz hozzárendelhető egy kormányzati lépésekből, törvényekből és biztató szavakból álló csomag, amelynek meghirdetésétől és életbe lépésétől kezdve valósággal "beindul" a gazdaság.
Rossz hírünk van, nincs így: a hatalom mindenkori birtokosai sosem rendelkeznek afféle kortalan, bármikor bevethető gazdasági panáceával (mint ahogy ezzel érezhetően a mostani győztesek is tisztában vannak). Matolcsy György szíves ilyen irányú közléseivel szemben például a közgazdaságtani könyvekben sosem találunk olyan állításokat, hogy egy válság után lábadozó gazdaság beindításához üdvözítő módszer lehet a belső kereslet beindítása, akár a hiány növelésével - minden egyéb körülmény figyelembevétele nélkül. S olyat sem, hogy a beindult fejlődés fenntartásának egyetlen záloga a nemzeti valuta tudatos gyengítése volna - kerüljön ez bárkinek bármibe. S végül: arra meg aztán tényleg sehol sem találunk példát, hogy egy nemzetgazdaság felpöröghet, versenyképessé válhat az országlakosok, a dolgos, adófizető polgárok akarata, kedvelt életstratégiái, szorgalma, tehetsége, nemzetközileg is versenyképes tudása, kreativitása nélkül. Az "állam" és az azt irányító politikai elit akár fejre is állhat, változtathatja az adókulcsokat, sávokat, ronthatja-javíthatja a nemzeti valutát, növelheti az államháztartási deficitet, de a választópolgárok mentalitásán vajmi keveset változtathat (s lehetnek ők adófizetők, adókerülők vagy legális jövedelemmel nem bíró páriák). Felelőtlen és inkoherens nyilatkozatokkal (pláne meggondolatlan döntésekkel) lehet hamis várakozást kelteni, lehet a befektetőket feldühíteni, lehet a spekulánsokat felbátorítani - de a lényegen, az ország állapotán mindez csipetnyit sem fog javítani.
S legfőképpen nem ajánlatos a vélt jövőbeli előnyök reményében hazardírozni - a várt azonnali konjunkturális hatás igencsak kétséges, ezzel szemben nagyon könnyen lehet elvadítani a befektetőket, a tőke- és pénzpiac szereplőit, és magunkra haragítani a már most is síkideg Európai Uniót (meg úgy mellékesen az IMF-et).
