H
De mit tegyünk akkor, ha nem egyenlő minden ember? Hisz fizikai adottságaink, képességeink eltérnek egymástól. Vannak köztünk alacsonyak, magasak, soványak, kövérek, látók, siketek, gyors fejszámolók, ügyeskezűek és kar nélkül születtek, borotvaeszűek és álmodozók, jobban vagy kevésbé pigmentáltak, gyorsak, de könnyen fáradók, elsődleges és másodlagos nemi jegyekben bővelkedők, kíváncsiak vagy félénkek. Ezek a különbségek egy dolgon nem változtatnak: emberi mivoltunkon. Emberi méltóságában minden ember egyenlő. Soha nem várhatjuk el egy vaktól, hogy ugyanúgy olvasson, mint egy látó, de ennek következtében nem foszthatjuk meg attól a lehetőségtől, hogy tanuljon, sőt, akár értelmiségi, például jogászi pályát válasszon. Az egyén képességeinek maximális kiaknázása, egyéniségének kiteljesítése nemcsak az ő emberi joga, hanem a társadalom elemi érdeke is.
H
A társadalmi tolerancia legtágabb felfogása a mindenki képességei szerint, mindenki szükségletei szerint elve. A liberális demokráciák azonban nem mennek ilyen meszszire az egyenlőség fogalmának értelmezésében: Frances Olsen feminista jogász megfogalmazása szerint egalitariánus ideológiájuk individualista etikával párosul. Mások ugyanezt az ellentmondást a gazdasági egyenlőtlenségen alapuló szerkezet és az arra épülő demokratikus felépítmény között látják. A gazdasági egyenlőtlenség mindenesetre nem zavarja a liberális demokrácia társadalmi igazságosság fogalmát - ellentétben a jogival. Történetileg a szabadság, egyenlőség, testvériség ideológiai triptichon meghirdetésekor a szabadságok és jogok, illetve a javak elosztása között egyértelműbb összefüggés létezett. Senki nem értelmezte úgy például az egyenlőség fogalmát, hogy abba a nők választójoga is bennefoglaltatott volna, és senki a szabadságét úgy, hogy abba a nők vagyonuk, keresetük, sok esetben saját testük felett való rendelkezésének szabadsága is belefért volna. Az Egyesült Államok eredeti alkotmányát sokan a rabszolgatartók alkotmányának hívják, mert a lakosság több jelentős kisebbségére nem terjesztette ki a jogegyenlőséget. Azóta az egyenlőség fogalma szinte a felismerhetetlenségig kitágult. Kortárs demokráciákban a jog előtt minden ember egyenlő, és e társadalmak színvonalát abban szokás mérni, ahogy kisebbségeikhez viszonyulnak. A gyakorlatban persze még mindig lehetnek olyan bugyrai a jognak, ahol ez az elv nem érvényesül; sok országban a homoszexuálisok házasságkötését a törvények nem teszik lehetővé, akik így elesnek az evvel járó adózási, örökösödési előnyöktől, az élettársaknak járó juttatástól, az örökbefogadás lehetőségétől. Bizonyos kisebbségek jogérvényesítési képessége messze alulmarad a többségétől. A nők (a hatalomtól való távolságuk miatt gyakran kisebbségként értelmezik nemüket) és sok etnikai kisebbség gyengébb jogérvényesítő képessége gazdasági és szociális hátránnyal párosul. A hátrányos megkülönböztetést tiltó törvények egyrészt a jogegyenlőség elvén alapulnak, másrészt azon a felismerésen, hogy a jogérvényesítés nem valósul meg egyenlő mértékben a gyakorlatban: e törvények ezeket az akadályokat igyekeznek fölszámolni. Az esélyegyenlőségi összetevő rásegítő: a jogérvényesítéssel küzdő csoportoknak nyújt segítséget jeltolmács, munkahelyi bölcsődék, átképzési tanfolyamok, szociális támogatás, egyetemi és munkahelyi kvóták vagy kedvező elbírálás bevezetésével. Az esélyegyenlőség kifejezés azonban maga is plasztikusan szemlélteti a liberális demokratikus viszonyt az egyenlőséghez: az esély szó minősíti, azaz szűkíti a törvény által óhajtott egyenlőséget.
H
Az esélyegyenlőségi törvényjavaslat mostani formája teljesen EU-konform. Ez jó dolog. Bár az előkészítési szakaszban született nyilatkozatok meg a konzultatív konferánciák anyagai indokoltak némi félelmet attól, hogy a törvény szerzői - a megfelelő társadalmi támogatottság hiányára hivatkozva - elsumákolják a pozitív diszkrimináció vagy kellő szankciók belefoglalását (ami nélkül az egész fabatkát sem ért volna), végül nem ez történt. Azért is jó ez, mert érdemes ugyan az amerikai legfelsőbb bíróság pozitív diszkriminációra vonatkozó döntéseit elemezni, de Magyarország nem az Egyesült Államok tagságának várományosa, hanem az EU-é, még ha e kettőt néha össze is keveri a miniszterelnök vagy az Alkotmánybíróság egynémely tagja. A különbséget azért sem árt fejben tartani, mert Amerika nem ugyanúgy viszonyul az esélyegyenlőséghez, mint Európa. Az amerikai jogértelmezésben a szabadság és egyenlőség fogalmai közül az első nagyobb súllyal esik latba, ha esetleg konfliktusba kerülnek; arról nem is beszélve, hogy Amerikában a "polgárjogi forradalom" óta jelentős konzervatív viszszahatás mutatkozik. Az egyenlőség fogalmának értelmezése az Egyesült Államokban újra szűkül, az akkor elért eredményeket sorra megtámadják. Mindeközben - bár a gazdasági válságok és recessziók szülte neoliberális gazdaságpolitika nem hagyta érintetlenül az uniós tagállamok újraelosztó politikáit sem - az unió mint intézmény folyamatosan hitet tesz a szociális védelmi háló és az inkluzív társadalmi modell megtartása mellett, ez irányú jogi eszközeit egyre bővíti. Az unióban a restriktív és privatizációt ösztönző gazdaságpolitika és az emberi jogok (beleértve a szociális és gazdasági jogokat is) egyre hangsúlyozottabb védelme okoz némi feszültséget (most már az új alkotmányban is), de ez mit sem változtat a tényen, hogy Európa Amerikát nem utolérendő példaként tekinti, hanem érdemleges alternatívát próbál felmutatni az egyenlőség értelmezése terén. A másik jelentős különbség az emberi méltóság hangsúlyozása a tagországok emberjogi védelmében. Mind a német alkotmánybíróság, mind a francia államtanács hozott olyan elmarasztaló döntéseket, melyben nemcsak a sértett emberi méltóságának csorbulását vette figyelembe, hanem a sérelmezett tett színhelyén jelen lévőkét is. A francia ügyben vándorcirkuszhoz szerződött törpét lőttek ki ágyúból: az államtanács a szám tiltását nemcsak a törpe, de a nézők emberi méltóságának sérelmére is hivatkozva hagyta jóvá.
H
Súlyos problémát jelenthet viszont az uniós jogharmonizáció jegyében fogant magyar törvénnyel kapcsolatban annak gyökértelensége. Tudjuk, minden antidiszkriminációs jogi eszköznek társadalomátalakító céljai is vannak - ám erre a jog önmagában képtelen és alkalmatlan. Hiszen a jog, Sandra Fredman brit feminista jogász szerint, csak a jéghegy csúcsát tudja érinteni. Az a jogi eszköz, mely külső nyomásra született, és nem áll mögötte erős társadalmi akarat, könynyen maradhat írott malaszt, és érhet el a tízszázalékosnál is alacsonyabb hatékonyságot. Amíg a magyar politikai elit elsődleges célja a törvénnyel, hogy megfeleljen az uniós elvárásoknak, és nem rendelkezik elég politikai indíttatással és meggyőződéssel ahhoz, hogy lendületes harcba szálljon a társadalmi kirekesztés mindennapos, vérlázító gyakorlata ellen, addig, törvény ide vagy oda, nem sok jóra számíthatunk. Hisz a diszkriminációt tiltja a hatályos magyar alkotmány, továbbá egy sor nemzetközi egyezmény is, melyeknek Magyarország már évek óta részese; sőt, ezek előírják a hátrányos megkülönböztetés elleni aktív fellépést is. Számos ENSZ-dokumentum - A nők elleni diszkrimináció minden formájának megszüntetéséről szóló egyezmény, A faji diszkrimináció minden formájának megszüntetéséről szóló egyezmény, A gyermek jogairól szóló egyezmény - már régóta kötelezi hazánkat erre, azaz a gyermek érdekének figyelembevételére mindenekelőtt. Ám mióta ratifikáltuk a fenti szerződéseket, a diszkrimináció nem csökkent, hanem nőtt. Ferge Zsuzsa szavaival élve: az egyenlőtlenségek elszabadultak.
H
Zsigó Jenő sarkos megfogalmazása szerint a magyarországi romák lassú népirtás áldozatai. A többségi társadaloménál hét-nyolcszor nagyobb munkanélküliség, a tízszer nagyobb és gyakran kétszeres mélységű szegénység, a két és félszer nagyobb gyermekhalandóság, a kilencven százalékukban börtönviselt férfiak, a felbomlott családok, a családon belüli erőszak, a hajléktalanság, a toxikománia, a családoktól elszakított és intézményekben felnövő gyermekek száma, a kényszersterilizáció, a kényszerprostitúció, az alultápláltság, a szív- és érrendszeri, tüdő- és gyomormegbetegedések gyakorisága jellemzik társadalmukat; várható élettartamuk húsz évvel rövidebb, mint a többségi társadalomé; lakhatásuk és oktatásuk gyakran szegregált.
A fenti listából három szerepel a A népirtás bűnének megakadályozásáról és büntetéséről szóló egyezményben a népirtást kimerítő cselekedetként: olyan lépések foganatosítása, melyek a csoporton belül a születések megakadályozására irányulnak; gyermekek kényszerű elválasztása a csoporttól; súlyos testi vagy lelki szenvedés okozása a csoport tagjainak; ha ezek a cselekmények a csoport része vagy egésze felszámolásának szándékával történnek.
Egy csoport emberi jogainak kirívó, sorozatos, rendszeres semmibevétele, különös tekintettel azoknak a jogoknak az érvényesítésére, melyek a megélhetéshez és az oktatás igénybevételéhez szükségesek, a genfi egyezmény több ajánlott értelmezése szerint kimerítik az üldöztetés fogalmát. Nem véletlen, hogy romák menekültstátust nyertek több uniós tagállamban. Nem véletlen, hogy az unió egyre nagyobb hangsúlyt fektetett a problémák helyben való kezelésére. Nem véletlen, hogy a törvény megszületett. Az unió azonban csak a saját problémáira kidolgozott saját szabályozását tudta mintául ajánlani. Távol álljon tőlem ezen problémák lekicsinylése, de a társadalmi kirekesztettség és kiszolgáltatottság ennyire szélsőséges és szisztematikus formáit a tagállamok egyetlen kisebbsége sem ismeri, kevésbé koncentrált változataival is csak az illegális bevándorlók között találkozhatunk. Ennek kétségtelenül egyik oka a már évek óta működő antidiszkriminációs szabályozások megléte, jelenjenek meg átfogó kerettörvényben vagy sem. A másik ok minden bizonnyal az, hogy a kisebbségek szervezettek politikailag és társadalmilag, részt vesznek mind a politikai döntéshozatalban, mind a polgári elégedetlenséget és engedetlenséget kifejező megmozdulásokban. Csak szélsőséges példaként említem, hogy a brit Munkáspárt kormányában mind vak, mind fekete miniszter található.
Bár nem hiszek abban, hogy a magyar állam a cigányság tudatos felszámolásának szándékával lehetne vádolható, azt sem gondolom, hogy a gondatlanságból, mulasztásokból, struccpolitikából, a jogállamiság semmibevevéséből összeálló gyakorlat menthető lenne. A drasztikus és hathatós megoldások kidolgozására a törvényen túl is szükség van. Gondoljuk csak meg, hogy a törvény legradikálisabb eszköze, a pozitív diszkrimináció milyen hatással lesz egy olyan kistelepülésen vagy városrészben, ahol nincs burkolt út, közművesítés, iskola, védőnő, a munkanélküliség kilencvenszázalékos. Valószínűleg semmilyennel. Ezekből több száz van Magyarországon.
H
"Magyarországon a cigányokat, romákat sújtó cselekmények két meghatározó területen következnek be: legtöbbször a közigazgatási és rendészeti szervek hatáskörébe tartozó államigazgatási, szabálysértési és büntetőeljárások alatt." (Noszkai Gábor: Jogalkotással esélyegyenlőséget? In: A hátrányos megkülönböztetéstől a pozitív diszkriminációig, AduPrint - INDOK, 1998.) A lakhatás, az oktatás és az egészségügy azok a területei a közigazgatásnak, ahol a 90-es években a romák kollektív sérelmére köztisztviselők és közalkalmazottak bizonyíthatóan diszkriminatív célzatú cselekményeket vagy mulasztást követtek el jogi következmények és a felelősség megállapítása nélkül. Nemcsak a közigazgatási határozatok bírósági felülvizsgálatának átfogó jellegű lehetősége hiányzik az adminisztratív jogból. Az alacsonyabb szintű jogszabályok, utasítások, körlevelek sem nyújtanak elég támpontot a jogszerű eljárások mibenlétéhez. Mivel a hátrányos megkülönböztetés nélküli bánásmód alapjog, semmifajta olyan szabályozás vagy határozat nem létezhet, mely ennek a normának ellentmond. A törvény legnagyobb jelentőségét abban látnám, ha "lefelé csordogáló" hatást váltana ki az alacsonyabb szintű szabályozás területén, amely ezek után nemcsak tartalmazná és végrehajtaná a tiltást, hanem segítő hozzáállást is tükrözne. Ha például a Belügyminisztérium mint az önkormányzatok felügyeleti szerve olyan mintapolitikákat, szabályzatokat, akár határozatokat is készítene, melyek megfelelnek a törvénynek, és azokat "csak" a helyzethez kellene igazítani: úgy, ahogy ez az üzleti szerződések terén is dívik. Ha a munkáltatók - példaértékűen az állami és közigazgatási területen - nem az első perek és bírságok után gondolkoznának el, hanem, mondjuk, a törvény hatálybalépése előtt, hogy miként alkossanak olyan belső szabályozást, amely megfelel a törvény szellemének, és tiltanák a szexuális és faji zaklatást. Ha lenne olyan emberi erőforrás politikájuk, mely előírja a pozitív diszkriminációt, azaz a kisebbségüket nyíltan vállaló munkatársak az eddigénél jóval nagyobb arányban való alkalmazását. Nagy jelentőséget tulajdonítanék annak is, ha az önszabályozó szervezetekre, például a sajtóra is hatással lenne a törvény. Ha minden médiumunk rendelkezne olyan etikai kódexszel, mely egyértelmű, következetes irányelveket tartalmazna a gyűlöletbeszéd definíciójára és a kisebbségek árnyalt bemutatására - mintegy megfejelve ezzel az említett emberi erőforrás politikát.
Utána ezeket már csak be kellene tartani és tartatni. Végtére is csak általános uniós gyakorlatról van szó.
