Az eugenika társadalom- és kultúrtörténete - amint a Magyar Narancs legutóbbi cikkéből is látható volt - számtalan meglepetést tartogat az olvasóközönség számára. (Lásd: A gének mérnökei, Magyar Narancs, február 2.) Ám úgy vélem - és Barotányi Zoltán írása erre a szükségesnél kevesebb hangsúlyt fektet -, hogy az eugenikát lehetetlen értelmezni a német nemzetiszocialista államban játszott szerepének hangsúlyos taglalása nélkül.
Higiénikus megoldás
A nemzetiszocialista világnézet a fajbiológia forradalmát jelentette, az élet és a halál politikai jelentésének alapvető újradefiniálását. Az élő testként elképzelt német népközösség, a Volksgemeinschaft nevében létrejött faji állam az eugenikát használta radikális szociál- és fajpolitikájának eszközeként. Mégpedig megszületésének pillanatától: 1933. június 28-án dr. Wilhelm Frick birodalmi belügyminiszter a Bevölkerungs- und Rassenpolitik (kb. "Népesedési és fajpolitika") c. beszédében világossá tette, hogy a kulturális és faji degenerációnak véget vető, fajhigiénián alapuló szociálpolika nem fog kínlódni a humanizmus hagyományával. Ugyanabban az évben, épp július 14-én fogadta el a Reichstag a genetikai, örökölhető betegségek megakadályozásáról szóló, a kényszersterilizációt és az aktív eutanáziát előíró törvényt.
A nemzet, illetve a Volkskörper, a "néptest" "megtisztítása" érdekében hozott törvény az örökölhető(nek tekintett) betegségek, illetve kártékony testi állapotok megszüntetését tartotta kívánatosnak mind "filozófiai", mind gazdasági, szociálpolitikai okokból. Rendelkezett a veleszületett idiotizmusról (angeborener Schwachsinn), a skizofréniáról, a mániás depresszióról, az örökletes (sic!) epilepsziáról, a Huntington choreáról, népiesen vitustáncról, az örökletes vakságról, az örökletes süketségről, az örökletes testi deformitásról, valamint az alkoholizmusról. Ez a - ma már nyilvánvalóan abszurd - betegségfogalom nem jelentett radikális változást a wilhelmiánus, illetve a weimari Németország örökségéhez képest, mindössze megvalósította azok összes papíron maradt ígéretét, valóra váltotta a mindennapjaikat is átjáró képzeteket. Ennek a tudományos és társadalmi haladás reményében létrejött rasszista tudáskészletnek volt az egyik csúcsintézménye a drezdai Higiéniai Múzeum, amelynek modern építészeti, ismeretterjesztő programja semmilyen más korszakban nem lett volna elképzelhető, csak a húszas években. Valójában nem is múzeum, inkább oktató- és propagandaközpont, illetve adatbázis volt, amely az emberi egészség, a normatív test- és énfogalmak közötti összefüggéseket dokumentálta. (Gesunde Frau, Gesundes Volk - hirdette az 1932-es kiállítás plakátja.) A higiénia fogalma itt egyszerre utalt az egyéni, személyes gyakorlatra és volt politikai metafora, amely a korszak urbanisztikáját, építészetét, dizájnját is a megszállottságig foglalkoztatta. Szoros összefüggésben állt a tervezhető, új élet iránti lelkesedéssel, amely éppúgy áthatotta a bécsi kör gondolkodóit, mint a szovjet mérnököket. Csakhogy a sztálini antropológiai forradalom a lélekben rejlő terrorra és az értelmet magával ragadó világmegváltoztatási vágyra épült. Néhány abszurd és abszurditásában tébolyult, a majomemberig elmenő kísérleten kívül végül nem lépett az eugenika útjára. A párt iránti elkötelezettséget nem testi adottságként méricskélte, inkább meghagyta egyéni felelősség és döntés dolgának - míg németül (és angolul meg franciául is) a higiénia a biológiai mérnökség, az eugenika eszköze is volt. Hol a test fizikai tisztaságával, hol a faji adottságok és a belőlük következő társadalmi szerep tisztaságával azonosították. Valójában a test és a "faj" higiéniája már a nemzetiszocializmus előtt jóvátehetetlenül egybemosódott; a fajvédelem követői ki is használták az egyén személyes és a "népközösségek" kollektív egészsége, a hagyományos úton és az örökletesenfertőző betegségek közti retorikai, metaforikus átmeneteket. Mindez különösen alkalmas volt arra, hogy immár az egy nyelvet beszélők közösségét is radikálisan megbontsa, és kialakítsa azt a szemléletet, mely szerint az értéktelen, haszontalan, kárt okozó csoportok elpusztítása, azaz a "szociálpolitikai" érdekektől vezérelt aktív eutanázia elfogadható, sőt támogatandó a saját közösségen, családon belül is.
Ez volt az igazi, tomboló biopolitika. Hisz ki tudhatta volna szabályozni a biológiai test és a társadalmi én közötti határokat? A szó szerinti és a faji tisztaság sulykolása, a "higiénikus" megoldások mániákus feltérképezése, a folytonos vadászat a láthatatlan kórokozókra, a megszállott transzparencia éppúgy érintette a konyhát, a fürdőszobát, az étkezést, mint a reprodukciót, a szexualitást, a faji tisztaságot. Az egymással össze nem illők közötti - tehát fajidegen elemekkel folytatott - nemi élet felett mindig is ott lebegett a rettenetes gyanú: a fattyú nemzésének mítosza. A bastard angolul és németül is egyszerre jelent rohadékot és biológiai deviánst, korcsot. Az addig tűrt homoszexualitás elleni brutális fellépés világosan megmutatta, hogy társadalom és biológia jóvátehetetlenül egybemosódott. A test feletti kontroll a kriminalitással került összefüggésbe: az össze nem illő testek közösülése a német néptest elleni támadást jelentette.
Elittudások elegye
Az új társadalom, az új ember fogalma eltérő mértékben és módon, de mind a jobb-, mind a baloldalon összefüggésben állt az eugenikus társadalmi reformok, a forradalmi átalakulás igézetével. E reformprogram gyakorlatát jelentősen befolyásolta a genetikai kutatás korabeli állapota. Ez a tudás már régóta sokkal komolyabb volt annál, hogy a politikusok és a társadalmi tervezők ne foglalkozzanak az öröklés társadalmi következményeivel. Azoknak a bonyolult testi és pszichológiai állapotoknak a vizsgálata, amelyeket gyógyíthatatlan és (gyakran tévesen) örökletes betegségnek véltek, a természettudomány nevében folyt, s így megkerülhetetlennek nyilváníttatott. Mai ismereteinknél viszont e tudás jóval kevesebb és homályosabb volt, s e kezdetlegességét gátlástalanul és sikerrel használhatta fel a vak előítélet, a kulturális és politikai megvetés. Az eugenika normatív fogalmai beláthatatlan következményekkel jártak az emberi személyiségről alkotott elképzelésre: a fajok "tudományos" hierarchiája kijelölte a független személyiség fogalmához való hozzáférést. A XVIII. század óta folyamatosan, az egyenlőség szellemével együtt kísértett a fajelméletek sora - de a tudományos-technológiai modernitás és a filozófiai-antropológiai reakció végül az eugenikában, az elittudások eme montázsában alkotott ritka hatásos, pillanatok alatt halálosnak bizonyuló elegyet.
A törvény életbe lépését követően a német társadalomnak el kellett fogadnia, hogy az eugenika szempontjából veszedelmes betegségekben szenvedőknek kényszersterilizáció vagy aktív eutanázia lesz a részük. És ez nem ment nehezen. Pár év leforgása alatt nem pusztán százezres nagyságrendben sterilizáltak különféle állapotban élő, "betegnek" nyilvánított embereket, de úgynevezett eutanázia-központokat is felállítottak. Ezekben titkon - a III. Birodalomban az ilyesmi elméletben mindig titkon történt - több tízezer embert végeztek ki, olyan technológiákkal, amelyek egy részét aztán az Endlösung idején is felhasználták. És ezek még nagyrészt a békeévek voltak - még ha háborús hisztéria, a Birodalom gyarapítása, illetve fegyverkezés és fenyegetés töltötte is ki őket. A jobbára romantikus kastélyokban működő eutanázia-központokban 1940 és 1941 között gázzal és injekciókkal 70 997 német állampolgárt végeztek ki. Brandenburgban, Bernburgban, Sonnenstein/Pirnában, Hadamarban, Grafeneckben, Hartheimben elmebetegeket, gyerekeket, alkoholistákat, fiatal nőket, öregembereket öltek meg. A majd 80 ezer állampolgár kiirtása esetén nincs értelme valamiféle Gedankenexperiment (gondolatkísérlet) során kiszámolni, hogy hány embernek kellett tudnia arról, ami az oroszországi háborúig történt. De a faji tisztaság és a népközösség nevében végrehajtott eutanázia emléke alapvetően meghatározta, hosszú évtizedekre kikezdte az egyéniségről való magától értetődő, netán optimista beszéd lehetőségét. Még mielőtt nekiláttak volna a mássá tett zsidók módszeres kiirtásának, a német társadalom megérkezett a forradalmi amnézia állapotába. El kellett felejteniük, hogy a népközösség és a néptest egészsége érdekében soha, de soha nem kérdeztek rá, hogyan tűntek el testvéreik, szüleik, gyermekeik. Ezek után ők sem voltak többé azok, akik annak előtte. A Volksgemeinschaft (népközösség) ígérete és követelményrendszere erősebb, forradalmibb norma volt, mint a katolicizmus vagy a református egyházhoz tartozás, és végül erősebbnek bizonyult a családi kötelékeknél is. De vajon nem épp ez volt-e a biológiai, faji forradalom érdekében álló eugenika igazi célja: az tudniillik, hogy a németek saját magukat, élő húsukat kizárólag a Volkskörper (néptest) részeként értsék? Németnek és egészséges testnek lenni ugyanazt jelentette, s ezt kellett követniük nemi életükben és halálukban egyaránt. Ha a testük nem volt hasznos, ha nem volt ölésre, szülésre, munkára képes, jó német test, akkor érdemtelen volt a létezésre. Az 1933. július 14-i dátum sem volt véletlen. Az eugenika tébolyát a nemzetiszocializmus a Bastille lerombolásának évfordulóján emelte be a jogba, s ezzel annak a forradalomnak az érvényét vonta vissza, amely megteremtette a modern individuumfogalom lehetőségét.
Kegyetlen szolgálat
E tébolynak sem a liberális demokráciák, de végül az államszocializmus sem engedett. A Kaiser Wilhelm Gesellschaft meg a német tudomány csúcsintézményeinek számító természettudományi intézetek viszont szinte észrevétlenül sodródtak bele a nemzetiszocialista eugenika tömeggyilkosságokhoz, majd genocídiumhoz vezető paradigmájába. Mire eljött azoknak a politikai programoknak a nagy napja, amelyek az "örökletesen idegenszerű" (Artfremd) fajokat akarták kiiktatni a németVolksgemeinschaftból, az antiszemita eugenika mögött már tettre készen állt a német természettudomány legitimációs bázisa. Mint Othmar von Verschuer vagy Adolf Butenandt példája mutatta, a legkisebb kétely és habozás nélkül. Frankfurtban von Verschuer asszisztensét Josef Mengelének hívták, aki akkor már figyelemre méltó publikációkat jegyzett családfakutatásügyben. Azokat a vérmintákat, amelyeket e kitűnő munkatárs a rasszkutatáshoz később Auschwitzban gyűjtött, a Nobel-díjas Adolf Butenandt berlini intézetében Günther Hillmann elemezte. Az elmúlt évtizedek tudománytörténeti kutatásaiból világosan kiderül, hogy a nemzetiszocializmus kultúrájában meghatározó szerepet játszottak az eugenika érvei, amelyeket a természettudományos megfellebbezhetetlenség aurája vett körül. A náci gyilkosokat ezek nyugtatták meg afelől, hogy amit tesznek, az nem Isten és ember elleni vétek, hanem kegyetlen, ám elkerülhetetlen szolgálat, és magán viseli a tudományos bizonyosság hitelesítő bélyegét. Mengele Auschwitzban a német természettudomány nevében cselekedett - és ennél nincs semmi, ami jobban kényszerít önvizsgálatra.
*
Az eugenika mára lassan átkerül a tudománytörténet lapjaira - még ha a küzdelem a rasszizmus árnyaival egyetlen percre sem ért véget.
Mindazok, akik a társadalmi és kulturális különbségeket biológiai szükségszerűségként fordítják le, akkor is potenciális tömeggyilkosok, ha ártatlanok. Mindazok, akik úgy vélik, hogy - például - a cigányok "természetükben" mások, mindazok, akik őket változtathatatlan adottságokkal rendelkező csoportnak és nem individuumoknak látják, azok az eugenika örökösei.
Tudniuk kell azt is, hogy a III. Birodalomban elkövetett rettenetes tettek is a szavakkal kezdődtek el, amelyek soha nem pusztán üres szavak. Vagy ígéretek, vagy fenyegetések, amelyek között mindig választanunk kell.
