Gyerekkoromban láttam egy filmrészletet, amiben Páger Antal kénytelen volt kiállni a sarokra koldulni. A jelenet szerint először tartja a tenyerét, aztán amikor látja, hogy közelednek felé az emberek, hirtelen visszarántja és zsebre vágja a kezét. Meg ne lássák, mit csinál.
Mert a szegénység stigma. Szegénynek lenni méltatlan helyzet. Az ember utoljára a méltóságát próbálja megtartani. Páger figurája inkább zsebre dugja a kezét és elfordul. Én pedig nem megyek ki a Blahára ingyen paprikás krumpliért, inkább nem eszem. És nem állok sorba adományért. Rám senki se mondja. Engem senki se sajnáljon. Aztán amikor már a gyerek se eszik, megint mást gondolunk. Akkor már nemigen számít a méltóság sem. Csak legalább ne legyünk illusztráció az újságban.
Adni sokkal könnyebb, mint kérni vagy akár csak elfogadni, amit adnak. Mert a kérésben, az elfogadásban benne van a beismerés. A veszteség, a kudarc, a rossz döntések vagy a balszerencse elismerése. És benne van a lehetőség. Az ítélkezésre és a sajnálatra, talán a szánalomra is. Ki kell állni és meg kell mutatni azt, amit nem akar senki megmutatni. Hogy bajban vagyunk és idegenektől kell segítséget kérnünk. Adni sokkal könnyebb, mint elfogadni. Mert csak arra kell figyelni, hogy se ítélkezés, se sajnálat ne legyen az adakozás mögött. Mégsem sikerül ez maradéktalanul.
Svédországban olyan bolthálózatot nyitott egy informatikus, ami kifejezetten rászorulóknak kínál termékeket. A kiskereskedelmi láncok a sérült, csúnya vagy lejáratközeli termékeiket adományként átadják, majd az üzletben rendkívül kedvező áron lehet azokat megvásárolni. Bárki betérhet ide és vásárolhat, de csak a regisztrált tagok kapnak extra kedvezményt, a többiek meg elmondhatják magukról, hogy tesznek az élelmiszerpazarlás ellen. Regisztrált tag az lehet, akinek jövedelme adott szint alatt van, vagyis rászoruló. A modell lényege, hogy senki sem tudja meg, hogy pusztán zöld öntudat vezérli a vásárlót, vagy regisztrációja révén rendkívüli árkedvezményt kap. Ez a pénztárgép titka marad.
Persze, Svédország gazdag ország, ott könnyű. De annyi minden más is megmutatkozik egy ilyen rendszerben. Mert Magyarországon is van szándék arra, hogy a kereskedelmi láncok lényegében eladhatatlan készlete felhasználható legyen. Ezt a célt szolgálta a láncok néhány saját önkéntes felajánlása, a lassan kiépülő lejáratközeli termékek piaca, ami sokkal inkább üzleti vállalkozás, semmint jótékonysági intézmény. Ma már ez állami feladat, hiszen az Élelmiszermentő Központ Nonprofit Kft. koordinálja a lejáratközeli termékek begyűjtését és kiosztását. A lakossághoz a Karitatív Tanács tagjai juttatják el az élelmiszert, adomány formájában. Tegyük fel, hogy ez jól működik, és nem rohad rá senkire az élelmiszer, mielőtt az emberek megkapnák.
De ugyanaz ez a kettő? A svéd és a magyar? Nem. És nem az a legnagyobb különbség, hogy ott valahogyan a piac és a társadalom egészíti ki a szociális hálót, itt meg az állam elvesz valamit, aztán az egyházakra bízza a végrehajtást. Ez is jelentős különbség, természetesen, de nem a legfontosabb. Mert ami a svéd példában megmutatkozik, az odafigyelés, az emberi élet és az emberi méltóság iránti mérhetetlen tisztelet. Hogy semmivel sem vagy másabb csak azért, mert kevesebb a pénzed.
Magyarországon a méltóság és az emberélet nem igazán értékes. A kormány legalábbis nem tartja annak.
Hiszen ha annak tartaná, akkor nem úgy néznének ki a kórházaink ahogy, nem beszélnének úgy a betegekkel és hozzátartozókkal ahogy. És nem olyan iskolákba járnának a gyerekeink, amilyenekbe kénytelenek járni, és a gyerekeinket oktató tanároknak sem üzengetne egyetlen államtitkár sem olyan hangnemben, amilyenben üzen. Ha a kormány igazán értékesnek tartaná az emberéletet, mindent megtenne azért, hogy senkinek se kell méltatlan körülmények között élnie és meghalnia.
A mindenkori kormány képes arra, hogy hasson a társadalomra, sőt szükségszerűen hat rá. Ha egy kormány valamit fontosnak tart, akkor el tudja érni, hogy a társadalom is annak tartsa. Építhet a meglévő értékekre, amiken az előző kormányok is alakítottak; például a család ilyen meglévő érték – függetlenül attól, hogy ki mit gondol családnak. Ha pedig a kormány valamit nem tart fontosnak, akkor ennek megfelelő hatást is elérhet, sőt el is fog érni.
Ha a kormány nem tartja értékesnek az emberéletet és az emberi méltóságot, akkor a társadalomnak sem lesz elemi igénye erre.
Arra lesz igénye, hogy ledudálja az útról a babakocsist, elküldje az anyjába a visongó óvodást. Érvnek elég lesz a miért ment oda, a mindenki hülye és a mi a szart akadékoskodik már, csak feltartja a sort. És nem fogja a többség kikérni magának a méltatlan bánásmódot. Nem fogja kikövetelni se az utcán ordítozótól, se a kormányától azt, amit valójában érdemelne. Mert talán nem is érzi úgy, hogy megérdemli. Csak belesimul, alkalmazkodik. Akkor is, ha ad, akkor is, ha kérni kénytelen.
