Egotrip

Várhegyi Éva: Ekotrip

Lenin nevet

Publicisztika

A The Economist novemberben fölidézte Lenint, aki 1922-ben azzal az érvvel szánt némi szerepet a magánszektornak, hogy hiszen a gazdaság „parancsnoki magasságait” úgyis ellenőrzése alatt tartja az állam. A gazdaságba való kormányzati beavatkozásoknak a nyugati világban most tapasztalható virágzását taglaló cikk azzal zárul, hogy ha Lenin letekintene a bolsevik mennyországból, jót nevetne. Hát még hogy kacagna, ha a mi országunkra vetné pillantását – teszem hozzá már én.

Most, amikor világszerte erősödik az állami dirigizmus, egyre kevésbé feltűnő, hogy a magyar kormányfő óvó keze életünk mind több területére elér. A kormányok mindenütt a világon hatalmas összegeket fordítottak a járvány romboló gazdasági hatásainak megfékezésére, és a polgárok megsegítése mellett egész ágazatok, sőt egyedi cégek megmentésére is költöttek. A klímakatasztrófa fenyegetése is növeli az államok gazdasági aktivitását, hiszen mind sürgetőbbé válnak a magánbefektetők számára túlságosan lassan vagy csupán társadalmi szinten megtérülő környezetvédelmi és energetikai beruházások. Amikor pedig az ukrajnai orosz invázió az addiginál is magasabbra lökte az energiahordozók és az alapvető élelmiszerek árát, nem egyedül a magyar kormány érezte úgy, hogy be kell avatkoznia az árak alakításába.

A Kínának és Oroszországnak való kiszolgáltatottság a fejlett világban mindenütt felélesztette az önellátás vágyát, ezért kevésbé kirívó a gazdasági szuverenitás hazai törekvése – még ha nálunk más okokat is látunk mögötte, mint másutt. A gazdaságok bezárkózása, elmozdulásuk az autarkia irányába óhatatlanul újraélesztette az állami iparpolitikák letűnni látszó világát, amelyben a kormány jelöli ki a fejlesztésre érdemes szektorokat, cégeket, és állami támogatásokkal segíti azokat. A szabályozásban is erősödnek a diszkriminatív vonások: egyes kormányok már nem csupán védővámokkal, hanem kiviteli tilalmakkal is élnek, és a közbeszerzésekben is nyíltan megjelent a honi cégeket előnyben részesítő patriotizmus.

A transzatlanti térség nagy részének kormányzati magatartását mind inkább eluralják az aktivista, protekcionista jegyek. Bár az Egyesült Államokban Trump idején kapott erőre az önellátás törekvése, Biden is ezt az utat járja. A „vásárolj amerikait” szabályt még tovább is erősítette a közbeszerzésekben, és az adókedvezményeket is olyan cégekhez irányítja, amelyeknél jelentős a hazai beszállítók aránya. Ez a politika nem csupán a Kínától való függőséget csökkenti, hanem az európai termékeket is diszkriminálja, ami különösen az amerikai exportban erősen érdekelt német – és rajta keresztül a magyar – járműipart érinti. Közben Európában is teret nyert Macron évekkel ezelőtt meghirdetett törekvése a „stratégiai autonómiára”, amely az olyan kritikus termékek belföldi gyártását futtatja föl, mint a félvezetők vagy az elektromos autók. Az importfüggőség csökkentése együtt jár a francia cégek növekvő állami támogatásával, esetenként európai „bajnokká” növesztésükkel, amihez más uniós országok cégeit is segítségül hívják.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Vezető és Megvezető

Ha valaki megnézi a korabeli filmhíradókat, azt látja, hogy Hitlerért rajongtak a németek. És nem csak a németek. A múlt század harmincas éveinek a gazdasági válságból éppen csak kilábaló Európájában (korántsem csak térségünkben) sokan szerettek volna egy erőt felmutatni képes vezetőt, aki munkát ad, megélhetést, sőt jólétet, nemzeti öntudatot, egységet, nagyságot – és megnevezi azokat, akik miatt mindez hiányzik.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.

Próbaidő

Az eredetileg 2010-es kötet az első, amelyet a szerző halála óta kézbe vehettünk, immár egy lezárt, befejezett életmű felől olvasva. A mű megjelenésével a magyar nyelvű regénysorozat csaknem teljessé vált. Címe, története, egész miliője, bár az újrakezdés, újrakapcsolódás kérdéskörét járja körül, mégis mintha csak a szerzőt, vele együtt az életet, a lehetőségeket búcsúztatná.