Hammer Ferenc: Határ és senki földje

publikálva
2000/35. (08. 24.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Érdekes, hogy a könyvnyomtatással közel egyidős a cenzúra. Nem mintha korábban nem lettek volna írott művek vagy eseti tiltások némelyikükkel kapcsolatban, ám csak a mechanikus sokszorosíthatóság (azaz az írott szó nagy tételben értékesíthető termékké válása) tette indokolttá annak a szabálynak is a sokszorosíthatóságát, amely kiszámíthatóvá tette a tiltást. Így született például a pápai Index, a tiltott könyvek listája (IV. Pál, 1559) vagy a könyvengedélyeztetési eljárást szabályozó törvények (például I. Ferenc, 1521). Az azóta eltelt cirka ötszáz év során a festett kép, a nyomtatott szó, az elektronikusan létrehozott szövegek és üzenetek kérdése a nyugati civilizációkban a kultúrák kulcskérdésévé vált. Nagyjából és durván a következőképpen: a liberális jogállam létrehozásáig a fő kérdés a szólásszabadság volt, az után pedig az, hogy az illető kultúrában a média milyen módon járul hozzá azon emberek méltóságának tárgyalásához, akik számára az emberi jog csupán egy az őket körülvevő világ megfoghatatlan és idegesítő humbugjai közül.

Érdekes, hogy a könyvnyomtatással közel egyidős a cenzúra. Nem mintha korábban nem lettek volna írott művek vagy eseti tiltások némelyikükkel kapcsolatban, ám csak a mechanikus sokszorosíthatóság (azaz az írott szó nagy tételben értékesíthető termékké válása) tette indokolttá annak a szabálynak is a sokszorosíthatóságát, amely kiszámíthatóvá tette a tiltást. Így született például a pápai Index, a tiltott könyvek listája (IV. Pál, 1559) vagy a könyvengedélyeztetési eljárást szabályozó törvények (például I. Ferenc, 1521). Az azóta eltelt cirka ötszáz év során a festett kép, a nyomtatott szó, az elektronikusan létrehozott szövegek és üzenetek kérdése a nyugati civilizációkban a kultúrák kulcskérdésévé vált. Nagyjából és durván a következőképpen: a liberális jogállam létrehozásáig a fő kérdés a szólásszabadság volt, az után pedig az, hogy az illető kultúrában a média milyen módon járul hozzá azon emberek méltóságának tárgyalásához, akik számára az emberi jog csupán egy az őket körülvevő világ megfoghatatlan és idegesítő humbugjai közül.

Ilyenformán a média működésével kapcsolatos szabályok is igen látványos karriert futottak be: holmi obskúrus nyomdászpraktikák kordában tartásához képest mára a tét az lett, hogy a társadalmi igazságosságot masszívan befolyásoló televíziós kép hatalmát lehet-e a józan ész és a méltányosság elvei szerint szabályozni.

A média világformáló erejének tárgyában a médiatudomány főárama a következő, aggodalomra okot adó jelenségcsoportot szokta kiemelni.

A közszolgálati csatornák versengenek a kereskedelmi csatornákkal abban, hogy melyikük emel programjaiba egyre nagyobb mennyiségben egyre apróbb részleteket feltáró (képi) szövegeket az erőszak, az emberi szenvedés, illetve a szélsőséges élethelyzetek, továbbá a korábban a magánélet fennhatósága alá eső kérdések tárgyában. Teszi mindezt a média úgy, hogy műfaji jellegzetességeiből fakadóan a szenvedés, az ínség és a tragédiák képeit emberek egyperces személyes drámájaként, az esemény eredőit, illetve következményeit kiiktatva jeleníti meg. Az így ábrázolt szegények, hajléktalanok, menekültek, bűnelkövetők (és áldozataik), kábítószerezők és az élettől egyéb módon vert emberek csak azért kerülnek a képernyőre, hogy bármikor felcserélhető szabványfiguraként - mint a Warhol-féle negyedórányi szupersztárok - médiaformázott egyendrámákhoz adják arcukat. (Mint ahogy a boszniai háborúból elhíresült riporterkérdés mondja: "Van itt valaki, akit megerőszakoltak, és tud angolul?") E stratégia önmagában még esztétikailag értelmezhető lehetne, mint valami Ramones-stílusú (háromakkordos) társadalomábrázolás - ám az efféle üzeneteknek a nézőre gyakorolt hatása már több mint aggasztó. Bár ebben erősen megoszlik a szakma véleménye, mégis valamennyire feltételezhető, hogy az ilyen "közszolgálati" funkciót betölteni hivatott hír-, illetve magazinműsorok a nézőből amolyan szociális voyeurt csinálnak, aki hajlik arra, hogy a képeken szereplő, hányatott sorsú embereket tegye felelőssé az őket ért sorscsapásokért, és aki - elfogadva a média közvetítette világképet és problémadefiníciókat - egyre inkább hajlamossá válik a status quóra mint magától értetődő valóságra tekinteni. Ez a szintetikus tévénéző a fentiekben vázolt infotainment fogyasztása során egyre sebezhetőbbé válik a média és a közélet morális pánikkeltéseivel szemben, egyszerre lesz betegesen hiszékeny és gyanakvó. A média által ily módon belőtt közéletben a sumákoló kirekesztés beszédmódjai válnak uralkodóvá a szolidaritás, az együttérzés és a tolerancia kódjaival szemben, a közönség morális képzelőereje elcsökevényesedik - miközben a társadalmi igazságtalanságok a pánik és a kiszolgáltatottság ködében csöndesen megváltoztathatatlanná kövülnek.

Az eddi

giekben felvázolt, kissé hisztérikus jeremiáda abban az esetben is fennáll, amikor szakmailag felkészült, szakmai felelősségérzettől duzzadó, ám kizárólag az eladhatóságra és egynémely szakmai tabukra figyelő médiamunkásokról beszélünk, akiknek jelszava: első a közönség!

A televízióban egyelőre jórészt ismeretlenek az olyan húzások, mint amit például a Zsaru Magazin (az ORFK képes hetilapja) augusztus 24-i száma engedett meg magának. Az egyik fő téma a lapszámban a családjukat lőfegyverrel kiirtó férfiak, illetve a civil lőfegyvertartás kérdése volt. Vélném, vállalható témák egy bűnügyi magazin számára. Az összeállításban a horror mellett szó esik a fegyvertartási törvényről, pszichológiai szűrővizsgálatról; a harmadik oldalom A vörös köd címmel olvashatunk elmélkedést a kérdésről.

Hanem a címlap.

"Tüzelésre kész" - így a főszöveg; a képen pedig egy szemmel láthatóan szellemi fogyatékos, meglehetősen rémítő ábrázatú fiatalember látható féltucatnyi vadászpuska társaságában. (A lényeg talán nem is a címlapszereplő elméjének orvosi állapota, hiszen nem sokkal vagyunk előrébb, ha a modell színész.) A főszerkesztő (az ORFK kommunikációs igazgatója) mit gondolhatott erről a kompozícióról? A felelős kiadó (az országos rendőrfőkapitány) vajon mit mond azoknak a komoly arcú, bánatos szülőknek, akik esetleg szemére hányják, hogy egy ilyen tanult ember, aztán mégse tudja, hogy aki értelmileg sérült, az nemigen szokott vadászpuskával randalírozni? (Ha kapnak levelet, ne csodálkozzanak. A címlapot elküldtem az állampolgári jogok országgyűlési biztosának.)

A közszolgálati műsorszolgáltató Kossuth rádióban immár állandósult klerikális expanzióról pedig nemigen tudom eldönteni, hogy - talán néhány hajlott korú, megbokrosodott egyházfitól eltekintve - kinek is jó igazán. Szerintem vitatható, de legalább egyértelmű állítás a médiatörvényben, hogy közszolgálatinak minősülnek "az egyházi és a hitéleti tevékenységet bemutató" délutáni egyházi műsorok. Viszont azt nem tudom belátni, hogy ennek az egyházi és hitéleti bemutatónak miért kell hétről hétre tartalmaznia hol egyik, hol másik felekezet megfogalmazásában azt, hogy halott embernek tekinthető, aki nem hívő, vagy hogy az erkölcs hit nélkül csak olcsó illúzió. Az, hogy a nem hívő polgárokat közpénzen szakmányban pocskondiázzák egynémely megvadult csuhások, igazából nem szakmai, hanem politikai kérdés, ilyenformán nem lehet túl sokat beszélni róla médiakritikai szempontból. Ám az, hogy e műsorok számára például a globalizáció alig több egyszerű szitokszónál, nemcsak szánalomra méltó tévedés, hanem immár szakmai probléma is.

Hívő és hitetlen közös szégyene az, amikor az országos közszolgálati adón félművelt, dühös emberek papírból hosszadalmas szövegeket olvasnak fel rádióműsor címén. E műsorok között az egyik kedvencem az volt, amikor július 10-én az evangélikus félórában először egy rokonszenves fiatal nő nyilatkozott arról, hogy milyen felemelő munka az evangelizáció Hong- kongban, ám problémák is vannak, mert sokszor a fiataloknak meg kell küzdeniük szüleikkel, akik nem nézik jó szemmel, hogy gyermekük elfogadta Jézus áldását (piff neki destruktív szekta, gondoltam). Aztán pedig egy kislány mesélt az evangélikus táborról, ahol azt játszották, hogy a gyerekek egyik része hittérítő volt, a másik része pedig pápua, akiknek a hittérítők magyarázták a Szentírást (piff neki atomkorszak, gondoltam, meg azt is, hogy vajon azt hogy játszották el, amikor a tamáskodó missziós célcsoport levágta a tisztelendő fejét, vagy amikor a behordott influenzától minden pápua meghalt). Beszélhetnénk ezenkívül a Szabó családról, a szimpatikus kormánypárti polgárok történelemfölötti sagájáról, ahol a kislányt egyházi iskolába íratják, mondván, ott a gyerek az érték (gondolom, a többiben meg csak Mammont imádják vakon a szibarita pedagógusok). Vagy ott van az igazából Baudrillard tollára illő csemege, a posztmodern műfajösszecsúszások között az ékkő, a harangkongás utáni (azaz a hírműsor idejében helyet foglaló) millenniumi harangismertető, amely hazánk főbb keresztény és keresztyén templomai harangjainak történetére fűzi fel a keresztény és keresztyén Magyarország ideáját Bőzsöny Ferenc ihletett előadásában: közszolgálati adón, főműsoridőben, egy közszolgálati hírműsor elején, mindennap, egy évig. (Megjegyzem, utoljára a második világháború alatt sajátították ki propagandacélokra a rádiós harangozást, amikor a nándorfehérvári hősök a harangokkal üzentek Horthy Miklós katonáinak.)

Felmerülhet a kérdés, hogy érdemes-e idegeskedni ezeken a bevallhatóan kissé hajuknál fogva előrángatott példákon. Érdemes-e az angolszász médiakritika teljes arzenálját ráuszítani egy-két ügyetlen, elhibázott vagy kissé uszító médiaproduktumra? Nem mindegy-e, hogy van egy kis vallásos propaganda a Szabó családban? Vagy nem mindegy-e, hogy egy félórás műsorban, amit úgyse hallgat senki, mit kárálnak idős lelkészek a bevásárlóközpontokról? Vagy hogy a sokat szenvedett keresztény és keresztyén egyházaknak (ora et collabora), illetve hívőknek nem jár-e egy kis elégtétel a kommunizmus gerincroppantó prése után?

Hát nem.

Nem mindegy. Mégpedig azért nem, mert minden különbözőség ellenére van valami hasonló a Kék hírekben és a mediatizált klerikális türelmetlenség kisszerű és önmagában említésre valóban méltatlan példáiban. Mindkét stratégia rombolja azt az elképzelést, miszerint vannak közös ügyek, amelyek indulat és érdek nélkül megbeszélhetők, mert minden különbség ellenére valami közös van mindannyiunkban. Mindkét esetben arra történik kísérlet, hogy a köztársaság polgárai mint szerződéses viszonyban lévő idegenek közötti határvonalat eltolják úgy, hogy a határvonal immár a normálisok és a televizionált abnormálisok között húzódjon; hogy a köztársaság szimbolikus közterülete, a közszféra az igazhívők és a hitetlenek közötti senki földjévé változon.

Ez a bizonyos közös dolog pedig nem valami örök emberi lényeg vagy valami más kvázivallásos maszlag. Hanem az, hogy mindannyian képesek vagyunk arra, hogy megtárgyaljuk azt, hogy mi a bajunk a másikkal. És ebből, fájdalom, nem engedhetünk.

Egy tapodtat sem.

publikálva
2000/35. (08. 24.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Politika

még több Politika...

Narancs

Blog

még több cikk