H
Egyre növekszik azoknak a közpénzből finanszírozott közéleti eseményeknek, illetve folyamatoknak a száma, amelyek nyilvánvalóan a Fidesz kampányának részét képezik, ám a rájuk adott kritikai válaszok lényegében kimerülnek a legyintésben, a publicisztikai buzgólkodásban, esetleg a konkrét esemény természetével kapcsolatos szövegelemzési gyakorlatokban. Szorgos kollégák például lajstromozták azokat a (közpénzből finanszírozott) programokat, amelyek jelmondatában visszaköszön az álom szó (fociprogram gyerekeknek, kiállítás a Millenárison stb.). Amikor viszont e lap múlt heti számában Szőnyei kolléga célzást tett a Millenáris kiállításának címe (Álmok álmodói - Világraszóló magyarok) és a Fidesz kampányának egyik fő motívumaként megjelenő álom, álmodni közötti kapcsolatra, akkor a kiállítás rendezője, Eleőd Ákos építész aktuálpolitikai parázásnak minősítette a felvetésben foglaltakat, mondván, nem tapasztalt "pressziót megbízói oldalról", és leszögezte, hogy "téved, aki aktuálpolitikát keres a magyar kultúrtörténetnek, tudománytörténetnek ebben a bemutatásában" ("A humán gesztus az igazi interakció", Magyar Narancs, 2002. március 7.). Hasonló érvelés hangzott el a Terror Házáról is, mondván, mi abban a rossz, ha az emberek megismerik a közelmúlt szörnyűségeit.
Mindezen eseteket követően (és az említettek mellé gondolhatjuk még a Széchenyi-filmet, a Nemzeti Színházat, az olimpiát, a foci Eb-t és még számos kezdeményezést) olyan közbeszéd alakult ki, amelyben az illető vállalkozás nyilvánvaló erényeinek ecsetelése mellett paranoiás okvetetlenkedésnek, tojásfejű kukacoskodásnak tűnik az állítás, miszerint ezekben az esetekben közpénzeket használnak fel pártcélokra. Pedig e cselekményekben nyilván legalább annyi kivetnivalót kell találnunk, mint amikor empirikusan megragadhatóan gurulnak közpénzforintok magánzsebekbe. Minden tiszteletünk mellett ki kell jelentsük: téved a Millenáris kiállításának rendezője, amikor politikamentesnek értékeli a tudomány- és technikatörténeti kiállítást. Bármennyire elkeserítő is, de ezekben az esetekben az alkotmányosság kimondatlan szabályainak kijátszása révén közpénzek szolgálnak pártérdekeket, és emiatt ráadásul különben tiszteletre méltó honfitársaink gondolják egymást ostobának vagy gazembernek.
H
Itt van a tégla.
E közlés egyik értelme a helymeghatározás: nem másutt, hanem épp itt van a tégla. Második értelmében e megnyilatkozás felszólítás lehet: vedd el a téglát. Harmadik értelme szerint e mondat figyelmeztetés, miszerint besúgó van a közelben. Negyedik értelme szerint e kijelentés példamondat abban a gondolatmenetben, amelynek célja a jelentéstulajdonítás kontextusfüggőségének bemutatása. Ötödik értelmében e példamondat a liberális harsonában megjelenő publicisztika fontos része. Hatodik értelme szerint e mondat azt is jelenti, hogy aki ezt olvassa, az valamilyen módon hozzájutott a lap 2002-es évfolyamának 11. számához. Hetedik értelme szerint e mondat bizonyíték arra, hogy a szerző lapzártáig elkészítette munkáját. Nyolcadik értelme szerint e mondat azt jelenti, hogy a főszerkesztő érzékeny és jellemes ember, és még a tréfát is érti, hisz nem húzta ki e bekezdést. Kilencedik értelme szerint e mondat bizonyíték az olvasó ép eszére, amikor most továbblapoz az újságban.
Ezek a hasraütésre elsorolt értelmek természetesen egymással is összefüggésben állnak, azaz alakítják egymás értelmét. Ennek megfelelően abszurd elképzelésnek minősítenénk azt, hogy az "itt van a tégla" kijelentés értelmét kielégítően lefedné egy közjegyzői nyilatkozat a tégla hollétét illetően. Ugyanilyen abszurd vélekedésnek tűnik az, hogy az Álmok álmodói... stb. kiállítás politikai értelme eldönthető aszerint, hogy a rendező kapott-e instrukciót a Miniszterelnöki Hivatalból, vagy nem (mely utóbbi verziót egyébként készségesen elhisszük). A (közpénzekből finanszírozott) gazdaságfejlesztési politikának nevet kölcsönző Széchenyi István és a (szintén közpénzekből készülő) Hídember című munka által megörökített Széchenyi István között is kizárólag a talányos névazonosság esete forog fenn. Máskülönben nyilván nem esne a film díszbemutatója a két választási forduló közé, így egészítve ki, mintegy járulékos kulturális jótéteményként a Széchenyi-terv napokban kezdődő (és - nem fogják elhinni - közpénzekből finanszírozott) reklámkampányát. Mindezt az teszi különösen érdekessé, hogy a kampányfinanszírozási szabályozás színvak a Millenáris Park kiállításának Álomja és a Fidesz Álomja vagy a két, sőt három Sz. I. közötti hasonlóságra. De tűnjék bár a kákán is csomót keresésnek, érdekes lenne mindennek fényében meghallgatni a Fidesz jogászának érvelését, ha kampányszlogenjeikhez nem a (közpénzből finanszírozott) nonprofit vállalkozások címkéitől "kölcsönözték" volna a motívumokat, hanem mondjuk egy multinacionális vállalat termékétől: Fidesz - You Can´t Feel the Beating (zene, csajok, pasik).
H
Persze, ha csak ennyiből állna az egész, tényleg kár lenne szót vesztegetni rá.
De nem csak ennyiből áll.
Ha ugyanis a kormány szavainak, illetve kommunikációjának értelmére vonatkozólag az értelmező szótár az egyetlen lehetséges mérték (pontosabban az sem, hiszen: álom? milyen álom?), és "parázásnak" vagy tévedésnek ítéltetik minden olyan kérdés, amely az üzenet előállításának a folyamatát firtatja, akkor bizony nem mással, mint a kifinomult önkénnyel állnánk szemben; Foucault "regime of truth"-ának a minősített esetével, amikor a megnyilatkozások értelmét azok létrehozásának módja jobban meghatározza, mint bármely szokásos, úgymond tartalmi megfontolás. Ha ezen "üzenet-előállítási folyamatban" a szövegre összpontosítunk, láthatjuk, hogy a kormány által kedvelt különféle kontextusok hálózatszerűen kapcsolódnak össze, melyek segítségével megalkotható számtalan (a nevezetes szofista tréfához hasonlatos) gondolatmenet, miszerint Széchenyi=történelmi arisztokrácia, történelmi arisztokrácia=történelmi egyházak, történelmi egyházak=Magyarországi Református Egyház, Magyarországi Református Egyház=Hegedűs Lóránt, Hegedűs Lóránt=MIÉP, MIÉP=MIÉP-es postás, azaz: Széchenyi=MIÉP-es postás, bim-bam.
´szintén szólva önmagában nincs túl sok újdonság abban a jelenségben, hogy a politikai küzdelemben a felek másodlagos, kulturális utalgatásokkal igyekeznek ellenfeleik kompetenciáját megkérdőjelezni és szándékaikat lejáratni. A Kulturkampf, a másik esszencializálása és metaforizálása, azaz X-olyan-rossz-mint-ként (Rákosi, Szálin, Trianon, árvíz, hajléktalanok, bubópestis stb.) való ábrázolása mindig a politika részét képezte. A konzervatívok mindig lelketlennek és erkölcstelennek írták le a liberálisokat, a liberálisok pedig szűk látókörű osztályegoisták bandájának tartották a konzervatívokat (ami végül is jó felosztás, mert elég pontosan tükrözi a társadalom fő kulturális csoportjait). Ilyenformán nehéz elkülöníteni, hogy a közéletről szóló vitákban hol húzódik a határ a méltányolandó anyázás + elfogadható szintű álnokság és mindezeknek egy bénult struktúrába merevedett formája között. Még az is rendben lenne, hogy a konzervatívabb, iskolázatlanabb és idősebb rétegek szavazataira hajtó kormánykommunikáció szívesebben használ közmondásokat, kerüli az absztrakciókat, szereti a bekeretezett, szimmetrikus és nyugodt víziókat és a múzeumba zárható hagyományokat, ám megítélésem szerint az mindannyiunk sorsát rongálja, ha a kormány által vizionált közösségi univerzum (kb. a magyar nemzet) a kormány által előállított vagy előállíttatott dolgai a nyugati kultúra univerzális mércéi alapján egyre inkább az egzotikus népek furcsaságait leíró tanulmányok szokásos lábjegyzetéért kiáltanak (hogy tudniillik: lefordíthatatlan szójáték, a ford.). Például nincs-e abban valami borzongató, hogy a tavaly legtöbb nézővel büszkélkedő magyar film, a Honfoglalás semmilyen szakmai elismerésben nem részesült? (Tudom én azt, hogy a Washington Post csak egy szabadkőműves hírlevél, de hát akkor is.) És ami ennél is rosszabb: egyre inkább úgy fest a dolog, hogy a kiadás-bevétel elemzés és ezen belül is a bevétel rubrikában szépen szaporodó szavazatok csak tovább tüzelik majd a gyanús kalmárambíciókat, míg végül az értékmentesség végképp az értéktelenség álcájává válik. Lesz itt még "lejárt lemez" Darwin is, olyannyira, hogy bár a felmenőinknek még majmok voltak az őseik, korántsem biztos, hogy ez nekünk is sikerülni fog.
A kormány konzervatív expanziója mint hatalomgyakorlási stratégia mégis az illető üzenetek befogadása tekintetében ad a legtöbb okot az aggodalomra. E kommunikációban a demokrácia modern felfogása (azaz a civilizált, egymáshoz különféle szolidaritások révén kötődő, de lényegében elkülönült idegenek közösségének elve) modern patológiává válik, amelyet most a vonzalmak és kockázatok eloszlásának egy egyszerűbb ökonómiája vált fel. Ez utóbbi nagyjából annyiban foglalható össze, hogy aki olyan, mint mi, azt szeretjük, aki meg nem, azt nem.
De mi is okozza vonzalmunkat a bennünk rejlő szolga iránt? Egyszerűen csak az odaadás iránti vágy? A megkérdőjelezetlen közösség iránti megbabonázó vonzalmak elfeledtetik azt a tényt, hogy a szolga legfőbb jellegzetessége az elszigeteltség és nem a bármikor felkelthető Spartacus-érzés. A kormány konzervatív propagandájában természetes módon követi a nyilvánosság partikuláris érdekké történő lefokozását az a fejlemény, hogy ismét csak (afféle vándorló történelmi jéghegy módjára) felbukkan az úgynevezett nemzeti érdekek és a demokratikus módszerek konfliktusa - és ráadásul, ahogy azt mondani szokás, a jéghegynek általában a legvonzóbb része áll ki a vízből. (Ad vocem hisztéria: ha viszszatekintve meg kéne mondanom, hogy mi a legmeglepőbb a demokrácia 12 évében, azt gondoltam volna legkevésbé 1990-ben, hogy mára Bibó Istvánból, mint zászlóból zakópityke, úgy lesz partikuláris címke.)
H
Bizakodásra okot e kontextusban mindössze az a furcsa jelenség adhat, amit mind a három elmúlt kormányciklus végén megfigyelhettünk, mint afféle titokzatos történelmi önszabályzó mechanizmust.
A hatalmi önszabályozás az alkotmányos demokráciákban az úgynevezett "fékek és ellensúlyok" (checks and balances) rendszerén keresztül valósul meg, melynek legismertebb eszköze az államhatalmi ágak elválasztása. Ez az elképzelés Nyugatról Keletre haladva egyfajta kultúrlejtőre kerül, amelynek csúcspontján az úgynevezett érett nyugati demokráciák állnak. Keletebbre haladva, lejtmenetben az osztrák pártkapitalizmussal találkozhatunk, megint lejjebb itthon lennénk, és a lejtő valahol Lukasenko tróntermében ér véget. Anélkül, hogy nekiállnánk most - sublerral - méricskélni hazánk távolságát a lejtő aljától és tetejétől, abban biztosak lehetünk, hogy az említett hatalomkorlátozás valamilyen rejtélyes módon nálunk is működik. Az alkotmányosság kultúrája híján (és talán annak eredményeképp) a kormányon levőket mind a három esetben elkapta a nyeréskényszer, hatalmi düh, közönségesen csak hübrisz, amikor is vesztüket az okozta, hogy a gyengeség jelének érezték volna a meghátrálást egy-egy (a közfigyelem tekintetében) közepesen jelentős ügyben. Ahogy Horn Gyula sem tudott kifarolni a vízlépcsőügyből, úgy véleményünk szerint ez a kormány is túlbecsülte azok számát, akiknek sok álmatlan éjszakát okozott volna, ha a kedvezménytörvényt "további átdolgozásra" ítélték volna. De hát ők tudják.
Most már csak az a kérdés, hogy jól vagy rosszul.
A szerző szociológus.
