A társadalmi egyeztetés korszerű módja a kormányzati honlapon történik, bárki olvashatja és egymástól függetlenül akár több millióan is elmondhatják a magukét. A törvénytervezet készítői pedig többnyire az önnön koncepciójukat javító elemeket emelik be, kifelé mutatva nyitottságukat és demokratikus gyakorlatukat. Ez a technika nem a Fidesz találmánya, hanem Nagy Imréé a társadalom valamennyi érdekét képviselni képes Hazafias Népfronttal. Azóta élt is ezzel a praktikus örökséggel mindegyik kormány. A konzervatív elmék számára megnyugtató lehet, hogy hosszú idők óta nem a törvények koncepcióját bocsátják vitára, azt, hogy mit és miért akar az államot irányító politikai csoport elérni, hanem a kodifikált szöveg tervezetét. Jogászias vita kerekedik, tele gyanakvással, félreértésekkel, szakmázással, miközben a kormányzat keze továbbra is szabad marad. Ezért is érdemes megspórolniuk a demokráciát mérsékelten kedvelő politikai és szakmai köröknek annak kimondását, hogy mit is akarnak, és ezért is érdemes a laikusokat távol tartani a szakmaivá tett közügyektől. Most sincs másképpen.
Miről is szól a tervezet?
A tankötelezettség és a lógás
Huzamosabb ideje homályban van a tankötelezettség állami kényszerének az oka, célja. A hadkötelezettség eltörlésével ez az egyetlen olyan dolog, amelynek államérdekből engedelmeskedni kell. Amikor még Rákóczi kurucai az elnyomókkal szemben a magyar függetlenségért küzdöttek (pedagógiai szempontból kétségtelenül példaértékűen és eredményesen), a német fejedelemségekben egy-egy uralkodó, többek között Nagy Frigyes apja elrendelte, hogy a települések a saját költségükön iskolát állítsanak, és a nép gyermekeinek tegyék kötelezővé a tanulást. Nálunk hét-nyolc évtizeddel később Mária Terézia tette ugyanezt.
El kellett rendelni az iskolába járást, mert a nép és a gyermeke az istennek sem akart olyasmit tanulni, amelynek hasznát ő alig, az állam érdekeit szem előtt tartó felvilágosult központi akarat annál inkább látta. A szorgos nép úgy utált iskolába járni, mint katonának menni, inkább látta a gyerekét a mezőn dolgozni, állatokra vigyázni, mint az iskolában ülni. A gyerekek, ha lehetett, lógtak maguktól, gyakran szülői segítséggel. Az írás, olvasás, számolás megtanulásának kényszerével szemben szabadságát vívó diáki magatartást a néptanító a maga sajátos pedagógiai büntető eszközeivel próbálta megtorolni - hisz a hatóság rajta kérte számon e munka eredményességét, a neveltjeinek iskolába és templomba járásának nyilvántartását, a központi tantervben foglaltak teljesítését. Nagyon utálták ezt a porosz rendszert, minden okuk meg is volt rá.
A tankötelezettség a népnek, meghatározóan a földműveseknek, munkásoknak szólt, teljesítése a népiskolában történt. A többiek, "királyok, hercegek, grófok, naplopók és burzsoák" többnyire magánúton teljesítették kötelezettségüket, és a formális oktatásba önként, a tankötelezettséget követő időszakban és életkorban léptek. A gimnázium, az egyetem elvégzése sokat ígért, a tanulás kényszerét a szülő, és nem az állam gyakorolta. A népiskolákban a néptanító fenyített, a nagy, a többosztályos iskolákban pedig, főként a gimnáziumokban, ezt az alantasnak, de szükségszerűnek tekintett feladatot a pedellusra, az iskolaszolgára bízták.
Az általános jólét növekedése feleslegessé tette a gyermekmunkát, és akik korábban dolgoztak, az iskola falai közé kerültek - ez az egyik értelme a tankötelezettségi korhatár emelésének, ami növelte a műveltséget, és fellazította a hajdan erős rendet és pedagógusi tekintélyt. A 14 évig tartó tankötelezettséget (1942!) először az 56-os forradalom után növelték 15 évre, hogy ne az utcán, hanem tanári szemek előtt legyenek a fiatalok. A távlatos cél a 18 év volt; három évvel később végül 16 éves korig rendelték el; ennyit elegendőnek láttak a szocializmus alapjainak lerakásához.
Azóta egy-két tized százalék híján mindenki sikerrel befejezi az alsófokú tanulmányait, és egy-egy generáció háromnegyede középiskolai végzettséget szerez. Az érettségi azonban messze nem ér annyit, mint mondjuk Eötvös József korában, és a tudásvágy szórása meglehetősen nagy. Sokak szerint az iskolának nem is kell az életre felkészíteni - mint mondják, nem a jövőre készülünk, hanem most élünk. (Azaz a fogyasztásra, és nem a beruházásra tolódott át a hangsúly.) Bő 40, 50 évvel ezelőtt ez még a diákok körében is bajnak számított. 1968-ban azt sérelmezték, hogy "parkoltatják" őket, kivonják őket a versenyből, a felnőttek világából.
A hihető és teljesülő ígéretet adni nem tudó iskolák jó része pedig tartaná a régi rendet, ha tudná - ám leginkább infantilizál. Az effajta iskola diákja számára az iskolai fegyelem éppen olyan terhes, mint a pedagógusoknak a központi tanterv betartása, az iskolán kívüli világ, a felnőtti viselkedés, életmód, öltözködés pedig vonzóbb, mint a kétszikű növény szárszerkezetének felismerése. Most az az alternatíva, hogy vagy az iskolában, pedagógusi felügyelet mellett nő fel a tinédzserek növekvő hányada, vagy ki tudnak alóla bújni. Ha sikerül, azt hívják iskolakerülésnek.
A nyilvánosságra hozott törvénytervezet ezt a magatartást szeretné korlátozni, és a pedagógusok felügyelete alá helyezni ezeket a főként a népiskolai kultúrát megőrző iskolákba járó fiatalokat. Csak róluk van szó, hiszen éppen a kemény és szigorú intézmény hírében álló iskolák diákjai körében a legalacsonyabb mértékű a lemorzsolódás. Ők jól tudják, hogy a lógás ára a sikertelen felvételi a szelektív egyetemekre.
Tudtommal az iskolakerülőkkel szemben a rendőrök eddig is hasonlóképpen jártak el, a törvénytervezet a már meglévő gyakorlat törvényességi alapját adja. A rendőrnek jogában áll, hogy "azt a tanköteles tanulót, aki nem tudja hitelt érdemlően igazolni, hogy a tanítási napon a tanítási órától vagy az iskola által szervezett kötelező foglalkozástól engedéllyel maradt távol, vagy arról engedéllyel távozott el, a nevelési-oktatási intézmény vezetőjéhez kísérheti vagy a nevelési-oktatási intézménnyel történt előzetes egyeztetést követően oda útba indítja."
Elsőre mindez rendben volna, ám az iskolák különböző időpontban tartanak rendezvényeket, a tanítás idejét is különbözőképpen szervezik, a délutáni foglalkozások rendje is változó. Túl bonyolult és bürokratikus minderről "hitelt érdemlő" igazolást kiállítani. Érdekes kultúráról árulkodik, hogy minden gyanús időszakban a diáknak szabályos szülői vagy orvosi igazolást kellene magánál tartani; mit fog tenni a rendőr, ha a plázában délelőtt lófráló gyerek ilyet mutat fel? Mindez csak azért állhat elő, mert a diáknak kell magát igazolnia, s nem a rendőrnek kell bizonyítania a lógás tényét. Felhívhatná például az iskola igazgatóját.
A pedellus
A törvénytervezet másik eleme az iskolaszolga modernizált formáját, az iskolaőrt teremtené újra, zavarosan meghatározott feladatokkal.
Az őr dolga az iskola belső világának védelme lenne, s annyiban kapcsolódna teendője az iskolakerülés megakadályozásához, hogy a diákok kiszökésének kellene az útját állnia, ha erre az iskola házirendje, azaz a tantestület felhatalmazná. Ezt a feladatot hagyományosan és változatos hatékonysággal a portások és a beléptetőtechnika szokta ellátni. E téren az őr mitől lenne különb? Az iskola kapuját ő sem tudná jobban nyitni vagy zárni, mint a portás.
Az őr három esetben rendészeti feladatot is kapna, amelyek közül kettőben, ahogy a tervezet mondja, testi kényszert alkalmazhatna. Erőszakkal megakadályozhatja a jogtalan belépést, és eltávolíthatja az iskolában jogtalanul benn lévőket egyfelől, másfelől pedig a bűncselekmény és a szabálysértés elkövetésén tetten ért személyt el kell fognia.
Az első esetben nem tudni, hogy valójában mit akarnak elérni a tervezet készítői a "jogtalan belépés" és "jogtalan benn tartózkodás" gumifogalommal. Ki adja meg e jogásziasnak és szakmainak mutatott kifejezés tartalmát? A tantestület, a fenntartó vagy éppen e törvény készítője fogja-e majd rendeletben meghatározni, hogy ügynököket, árusokat, hittérítőket vagy haragos és kiabáló szülőket, más iskola hívatlan diákjait, az iskolai rendezvényeken a randalírozókat kell-e kipenderíteni az iskola épületéből? Tudnunk kellene, hogy miről van szó, mit akarnak elérni ezzel a szöveg készítői, s kik ellen irányul - mert e nélkül szabad kezet kapnak a pedellusok főnökei, bárki belépését és eltávolítását kedvük és érdekeik szerint elrendelhetik. Ez pedig mindenütt, nem csak az iskolában, megengedhetetlen. Ez az ellenszenves és elfogadhatatlan, a tekintélyen és az erőszakon alapuló intézkedés nem homályosítja el a tényt, hogy valóban probléma, amiről fentebb beszéltem - még akkor is, ha (a heves reflexiókból is kivehetően) az alsóbb néposztályok megregulázása lehet a jogszabálykészítők egyik motívuma.
A törvénytervezet szerint az iskolaőr akár testi erőszakkal is elfoghatná a bűncselekmény és a szabálysértés elkövetésén tetten ért személyt. Hogy is van ez? Ha az őr lopáson ér tetten diákot, pedagógust, besurranó idegent, bárkit, ugyanúgy bánhat vele, mint a vécében dohányzó, a padot megrongáló, ablakot betörő diákkal? Ugyan már, és egyáltalán! Ez a szabályozási-politikai kultúra vonzódik az erőhöz, a megtorláshoz és az egyszerű, katonaidőmből származó kifejezéssel élve sallangmentes megoldásokhoz. A legalizált erőszakot viszi be az iskolába, és az elrettentésre épít. A meglévő problémák megoldásának ez a módja az alapvető baj.
Eddig a diplomás és tanult pedagógusok szakmai (és népszerűtlen) feladatai közé tartozott az iskolai házirend betartására nevelni a diákokat. A folyosói ügyelet sosem volt a mesterség kedvelt eleme, a verekedő fiúk szétválasztása, a késve érkező diákok fegyelmezése, a kellő öltözködés és hajviselet számonkérése is a reménytelen, de szükséges feladatok közé tartozik ma is. A törvénytervezet a pedagógustól elvenné és az iskolaőr feladatává tenné az iskola, a nevelési-oktatási intézmény házirendjében foglalt előírások betartatását. Sőt, az iskola, a kollégium által elvárt viselkedés szabályainak számonkérése is az iskolaőr feladata lenne.
Mindebben nem a pedagógusi terhek minimalizálásának és a népszerűtlen feladatok elvételének a terve a meglepő, hanem a pedagógiai fegyelmezési kultúra rendvédelmi dimenzióba helyezése. Ez a megoldás még akkor is rendkívül furcsa, ha az iskolaőrnek pedagógus végzettsége volna, és mint ilyen a tantestület tagja lenne, mert a pedagógusból rendőrt csinálna. Ha nem így lesz, akkor a hagyományos pedagógiai teendőket rendőrösítené a parlament, ha a törvénytervezetet a vitára bocsátott formában fogadja el.
Meglehet, az iskolaőr alkalmazásával csökkennek a pedagógusterhek, de ezzel az oktatásra fordítható - várhatóan egyáltalán nem növekvő - pénz egy része máshova megy, kevesebb jut a pedagógusoknak.
Az iskolai konfliktusoknak az erő kultusza szerinti feloldása aligha növeli az iskola és benne a pedagógusok tekintélyét, s a felnövekvő generációnak átadott efféle, kikényszerített és nem az elfogadáson alapuló szabálykövetésre épülő kultúra mindig csak bajt okoz valamennyiünknek. Várhatóan a hagyományos normákat, szabályokat mélyen elutasító, de betartásukat kikényszerítő társadalomban élhetünk majd. Persze csak akkor, ha az iskolának van érdemleges normákat elfogadtató nevelő, szocializációs hatása, amiért érdemes a tankötelezettséget fenntartani.
Az iskolaőr alkalmazásáról szóló döntés jogának a kijelölését is ugyanez a tekintélyelvű kultúra itatja át. Az iskola fenntartójának nem is kell kikérnie a szülők, a diákönkormányzat, a tantestület véleményét, ha iskolaőrt fog alkalmazni, a fenntartó - és a legnagyobb fenntartó a magyar állam - önmagától és nyilván szakmailag tudja, hogy melyik iskolába kell iskolaőrt alkalmaznia. Nem is épít érvei elfogadtatására, csak a döntéseinek végrehajtására, elviselésére, engedelmességre, katonás rend szerint.
Ahol az utak elválnak
Az Európai Unió magyar elnökségének idején az oktatási államtitkár felkérésére számos oktatási miniszter elmondta, hogy a maga országában komoly probléma a lógással kezdődő kimaradás mérséklése, az iskolai erőszak visszaszorítása, az iskola vonzerejének a növelése, az aktív állampolgárság rendszerének és kultúrájának a kialakítása, s éppen ezért keresik a megfelelő pedagógiai eszközöket, és programokat fejlesztenek. A rendőrség, a gyermekvédelem, a közegészségügy, a helyi társadalom együttműködésének közös erejére építenek. Megállapodtak abban, hogy összegzik tapasztalataikat, kutatási eredményeiket, sikeres módszereiket egymás között kicserélik, hiszen a cél mindenütt ugyanaz.
Csak remélni lehet, hogy az oktatásügyért felelős vezetők végül az elfogadott zárónyilatkozat szerinti programot készítenek, amelyben a hangsúly a pedagógiára, az együttműködésre, és nem a rendőri kultúra építésére kerül. E törvénytervezet elfogadása vagy elutasítása után fogjuk tudni, hogy mire számíthatunk.
A szerző tanár, oktatási szakember, a budapesti Fazekas Mihály Általános Iskola és Gimnázium volt igazgatója, az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet tudományos főmunkatársa.
