Van-e magánegészségügy? Természetesen azért tettem föl a kérdést, hogy – világosan és egyértelműen azt felelhessem rá, hogy nincs. Fogalmilag nincs. Az egészségügy ugyanis csak közösségi lehet. Ezért ügy. Az egész társadalom ügye. Valamikor, régen, amikor még magyarul beszéltek a magyarok, amikor még művelt, jó ízlésű hozzáértők adtak nevet intézményeknek, senki nem nevezte a magánpraxist egészségügynek. A magánpraxis kereskedelmi tevékenység, amikor a neves (és jó esetben jó) szakember tudását vásárolhatja meg a vevő. Saját részére, családtagjainak, esetleg alkalmazottainak. Lényegében bárkinek. Kezdetben csak magánpraxis volt, később, amikor társadalmi érték lett az emberségesség, az egymás iránti felelősségvállalás, akkor jött a társadalombiztosítás, lett egészségügy. Nálunk ma, az igényeket nem tudja (és nem is akarja!) kielégíteni az államosított és elszegényített magyar társadalombiztosítás –ezért mutatkozik meg a csoportos magánpraxisok (az úgynevezett magánklinikák) iránti fizetőképes kereslet. Ez azonban nem egészségügy, még ha igen csekély mértékben esetleg képes is az egészségügyi kassza terheit csökkenteni. A kormányzat, amikor (minden erővel) megszorít, akkor egyszersmind a magánklinikák vitorlájára fújja a szelet.
A szél neve „teljesítmény volumen korlát”.
Vagyis az (államosított) intézmény nem annyit teljesít, amennyit tud, hanem csak annyit, amennyit neki az állam (nevében a kormány) kifizet. Tudjuk, ez a kormány a közszolgálattal történetesen spórolós, évről évre kevesebbet fizet. Közben az orvoslás évről évre többet tudna, persze nem kevesebbért. Így aztán nemcsak mennyiségi, hanem minőségi is az elmaradás. És – micsoda véletlen – az elmaradás is évről évre nagyobb. Kétséges, utolérhetjük-e még egykor (1990-ben) létezett lehetőségeinket.
Természetesen piacgazdasági viszonyok között az lenne kívánatos, hogy a magántőke szálljon be az egészségügybe. Azonban egyáltalán nem mindegy „a hogyan?”. Az, ami itthon történik, semmi mást nem eredményez, mint a tehetősök és a nem tehetősök ellátásának elkülönülését. Azt, ami ellen teli szájjal uszítanak a demagógok. A haszonelvű működtetés nem újdonság, minden rendes demokráciában megtörtént, és kitűnően működik. Ez ellen látszólag Magyarországon sincs senkinek kifogása, csakhogy úgy képzelik (bölcseink) a beszállást, mint az uniós támogatást.
Ide a pénzt, ellopjuk, vagy építünk belőle stadiont, esetleg „szuperkórházat”.
Viszont a magántőke nem olyan ostoba, mint az unió. A haszon érdekli. A tisztes tőkét a tisztes haszon.
Tisztességes beszállás csak két formában lehetséges: vagy a struktúrába (épület és berendezés: ez szimpla ingatlan-fejlesztés és működtetés), vagy a finanszírozásba (egészség és/vagy betegbiztosító, ami szintén nem ismeretlen dolog.)
Az egészségügyi intézmény (kórház, rendelő, gyógyfürdő stb.) szolgáltató vállalatként működik, az épületért és a berendezésekért bérleti díjat fizet, miközben a finanszírozó (teljesen mindegy, hogy állami vagy magán) biztosító fizeti a szolgáltatás díját. Minden intézmény maga alakíthatja ki működési módját, és ennek megfelelően szolgáltatási díjait. Minden finanszírozó biztosító megválaszthatja szolgáltatóját. És minden páciens megválaszthatja biztosítóját. Izgalmas körverseny.
Két erkölcsinek beállított kérdést kell még tisztázni: a szolidaritás illetve a szakmai biztonság kérdését. Tévedés azt hinni, hogy az államosított egészségügy képes biztosítani a legjobb szakmai színvonalat. Leginkább azért nem, mert pénzhiányos, így örökösen szakmai kompromisszumokra kényszerül. Másrészt a központi irányítás miatti rugalmatlanság bénít minden kezdeményezőkészséget. A szolidaritás hiányát számon kérni sokkal inkább lehetne az egybiztosítós (sőt jelenleg már biztosító nélküli magyar) rendszeren, ahol a finanszírozás átláthatatlan, a járulék-befizetések útja a semmibe vezet, a ráfordítás (miniszterelnöki) hasra-ütés szerint adatik.
A szerző sebész.
