Sándor Judit

Határhelyzetek

Az interszexualitás és a globális élsport

  • Sándor Judit
  • 2016.10.22 12:09

Publicisztika

Caster Semenya dél-afrikai futónő, ahogy mondani szokták, letett kézzel nyerte pár héttel ezelőtt a riói olimpia 800 méteres versenyét. Lehagyott vetélytársai ezt talán azóta sem tudják megbocsátani neki – úgy vélik, hogy Semenya előnye már a rajtnál behozhatatlan. Semenya szervezete ugyanis a férfiakéra jellemző mennyiségű tesztoszteront termel. Caster Semenya, ez a Dél-Afrika távoli szegletéből, szegény parasztcsaládból származó fekete lány ugyanakkor – nem függetlenül az őt ért támadásoktól – hazájában, s annak határain túl is, valóságos hőssé vált. Dél-Afrika hősévé, és a diszkrimináció elleni harc hősévé is.

De mi is a Semenya-eset tanulsága? Minősítheti-e bárki a vele született nemi jelleget jogtalan versenyelőnynek? Milyen jogi kérdéseket vet fel az interszexuális sportolók nemi vizsgálata? És mit jelent a verseny igazságossága – a többi sportolónő szempontjából?

 

A definíció reménytelensége

A nemi jelleg vizsgálatát a 60-as években vezették be a nemzetközi sportversenyeken. Ez először azt a megalázó gyakorlatot jelentette, hogy a sportolónőknek meztelenül kellett egy bizottság előtt fel­vonulni: az 1966-os atlétikai Európa-bajnokságon 243 sportolónő vetkőzött orvosok előtt. A szem­lét később a kromoszómavizsgálatok váltották fel, s a kezdeti útkeresés után a pontosabb vizsgálatokat 1992-ben vezették be. Ezek a nemi kromoszómák jelenlétét genetikai úton jelzik, azaz az Y-kromoszóma jelenlétére utaló SRY-gént mutatják ki.

Az 1996-os atlantai olimpián nem kevesebb mint nyolc olyan esetet tártak fel, amikor a nemi kromoszómák vizsgálatai eltérő képet mutattak a sportoló által vallott nemi jellegtől. A drága genetikai teszteken kiszűrt mindegyik esetben a belső nemi jelleget érintő, veleszületett eltérés állt a pozitív eredmény hátterében, és végül egyetlen sportolót sem zártak ki a versenyből. (A genetikai teszt egyébként a herma­frodita sportolókat nem zárja ki, holott ők is magasabb tesztoszteronszintet mutatnak – a tesztoszteronról később még lesz szó.)

A laborban nincs szemrevételezés, nincs megaláztatás, gondolhatnánk. Csakhogy a nyolc sportoló közül háromnak fogalma sem volt saját kromoszómaeltéréséről, és sokkolta őket a hirtelen, kényszerűségből rájuk erőszakolt ismeret. E vizsgálatok ugyanis betekintést adnak olyan rejtett biológiai tulajdonságokba is, amelyeket talán még maga a vizsgált személy sem ismer, s nem is része az identitásának. Azaz olyan egész­ségügyi, köztük genetikai adatot tesznek nyilvánossá ország-világ előtt, amely titkosságát a jog ma már szigorú szabályokkal bástyázza körül. (A biológiai nemre vonatkozó adat anonimitása, kódolása esetükben szóba sem jöhet, hiszen a sportolókat mindig név szerint vizsgálják). A bioetika épp a genetikai adatok megismerése terén nyilvánította ki a nem tudás jogát. Ha egy orvos vagy kutató annak beleegyezése nélkül, netán tiltakozása ellenére genetikai adat megismerését erőszakolja rá páciensére, komoly jogkövetkezményekkel kell számolnia – ez ugyanis nem csupán etikailag kifogásolható, de jogsértő is.

Azt, hogy ez milyen pszichés károkat okoz az érintett számára, számos drámai eset bizonyítja. Miután az indiai futónő, Santhi Soundarajan 2006-ban Dohában 1500 méteren ezüstérmet nyert az Ázsiai Játékokon, a verseny utáni vizsgálaton kiderült, hogy Y-kromoszómával is rendelkezik. Az ezt követő megaláztatások miatt Soundarajan öngyilkosságot kísérelt meg. Nagy szerencse, hogy később sokan melléálltak, és ismét sportolni tudott. Érdemes azt is figyelembe vennünk, hogy az élsportolók gyermekkorban kezdik a sportot, amikor jogi értelemben kiskorúnak tekintendők. Ilyenkor nincsenek még tisztában rejtett nemi tulajdonságaikkal, legkevésbé kro­moszóma- és hormonszinteltéréseikkel. Ez csak évekkel később, a sikerek idején derül ki – gyakran kényszer hatására, a sportszervezetek által előírt tesztek alapján. A felismerés pedig gyakran jár katasztrofális következményekkel. Nincs hova menekülni, a sportolót attól kezdve gyanakvó, sőt megvető tekintetek követik. Egyszerre tekintik furcsa identitású személynek és csalónak. Családi és egyéb kapcsolataik tönkremennek, s ha nem versenyezhetnek, elveszítik a megélhetésüket is.

Vajon miért kell nemi identitásba taposó teszteket végeztetni a sportban? Létezik-e kíméletesebb megoldás – és egyáltalán, miképp ragadhatók meg a nemi különbségek?

 

Változó sportszabályok

Az elvi kérdésekkel birkózó sporthatóságok sem segítették az interszexuális vagy más, kétséges nemű, az átlagtól eltérő természetes hormonszintű sportolók beilleszkedését. A Nemzetközi Atlétikai Szövetség (IAAF) és a Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) csak az elmúlt pár évben többször változtatott véleményt abban a fontos kérdésben, hogy miképp határozható meg egy sportoló neme. Pedig a szabályok változékonysága a sportolók évtizedes munkáját teheti tönkre azzal, hogy egyeseket kizár a versengésből, majd a tilalom feloldásával ismét megváltoztatja a győzelmi esélyeket. Mivel a nem, illetve a nemnek az a biológiai komponense, ami a sport szempontjából jelentős lehet, az esetek túlnyomó részében születéskori adottság, a biológiai alapú besorolás megváltoztatása az érintett számára jóval komolyabb következményekkel jár, mint ha a tiltólistán szereplő szert találnak a szervezetében. A dopping alkalmazásával fel lehet hagyni (vagy orvosi igazolást lehet kérni a használatához), míg a vele született nemi jegyek, a kromoszómák és a hormonszintek nem változtathatók meg.

Arról tehát, hogy minek is kéne lennie ennek a biológiai „lakmuszpapírnak”, ádáz viták folynak, s ez már önmagában is bizonyíték arra, hogy a biológiai kategória is kulturálisan beágyazott. Az IAAF legutóbb, 2011-ben úgy döntött, hogy a tesztoszteronszint maximálásával határozzák meg a sportolók nemi besorolását: meghatározzák azt a felső hormonszintet, ameddig még elfogadható, hogy a sportoló a nők között versenyezzen. Bár a tesztoszteronszint jelentősége az egyes sportágakban eltérő lehet, a férfiak magasabb tesztoszteronja képessé teszi őket nagyobb izomtömeg létrehozására, az ún. kettes típusú izomrostok növelésére, s ez a hormon a vörös vérsejtek képzését is fokozza, növelve a szervezet oxigénfelvevő képességét. Nem vitás tehát, hogy a magas tesztoszteronszint versenyelőnyt jelent – nem véletlen, hogy mesterséges megnövelése a doppingolás egyik alapesetének számít.

Csakhogy a magas tesztoszteronszint – hiába tér el a többségtől – természetes adottság is lehet, például azoknál a sportolónőknél, akiknél ún. hiperandrogünizmus vagy androgéninszenzitivitási szindróma állapítható meg. A szövetségi döntés nyomán az a visszás helyzet állt elő, hogy csak azok az interszexuális sportolók versenyezhettek, akik a tesztoszteronszintjüket gyógyszeres kezeléssel lecsökkentették. Ez a korlátozás épp a dél-afrikai középtávfutónő, Caster Semenya esetében jelentkezett a legélesebben. Semenyát, miután 2009-ben világbajnokságot nyert 800 méteren, sokan támadták férfias jellegzetességei miatt. Amikor a tesztoszteronszintjét gyógyszerekkel leszorította, rosszabb teljesítményt nyújtott. A vita az IAAF és Semenya, s az őt támogató aktivisták és jogászok között évekig tartott – míg Semenya alapvető emberi jogaira, többek közt a magánélethez, a személyes adataihoz és a méltósághoz fűződő jogaira hivatkozott, addig ellenfelei azzal érveltek, hogy részvétele a versenyeken értelmetlenné, előre lefutottá teszi az aranyéremért folytatott küzdelmet.

A vitát végül a Nemzetközi Sport Döntőbíróság (CAS) döntötte el, mégpedig az indiai rövidtávfutónő, Dutee Chand kezdeményezésére. Az ugyancsak hi­per­androgünizmussal küzdő, s ugyan­csak súlyos meghurcoltatásban részesülő Chand a CAS elé vitte a nemzetközi szövetség tilalmát, s a bíróság tavaly júliusban – azzal az indoklással, hogy az IAAF nem bizonyította be a tesztoszteron teljesítménynövelő hatását – a tesztoszteronszinthez kapcsolódó tesztet jogellenesnek minősítette. Semenya ezek után meggyőző fölénnyel nyert aranyérmet Rióban a 800 méteres síkfutásban.

Máig megválaszolatlan kérdés tehát az, hogy miként kéne az emberi jogok tiszteletben tartásával eljárni az interszexuális, transzgender kategóriába tartozó vagy identitásukat a biológiaitól eltérő módon meghatározó személyek sportteljesítményének megítélése terén. A megalázó tesztek és kifogásolható bánásmód miatt Shan­thi Soundarajan és Caster Semenya neve az ENSZ emberi jogi biztosának az esélyegyenlőség szükségességét hangsúlyozó jelenté­sében is szerepel.

 

Kettős diszkrimináció

Nyilvánvaló, hogy a sport tisztessége és igazságossága szempontjából a problémás eseteket a teljesítményükben, hormonkészletükben a férfiakhoz közel álló vagy azt elérő, de identitásukban női sportolók jelentik. Éppen ezért a vizsgálatok összehasonlíthatatlanul gyakrabban érintik a nőket, mint a férfiakat: a férfiak esetében senkinek eszébe nem jutna a természetes tesztoszteronszint alapján valakit eltiltani a versenyzéstől (jóllehet ebben is nagy különbségek lehetnek a versenyzők között). Csakhogy a sportolónők gyakori vizsgálata önmagában is diszkrimináció: méghozzá kettős, hiszen a hormonszint szerint osztályozó gyakorlat a nők csoportján belül is diszkriminál a született biológiai adottságok alapján.

Márpedig a nők számos országban mind a mai napig komoly hátrányokat, erőszakot, sőt, üldöztetést is elszenvednek, mire eljutnak a világversenyekre. A maratoni futásról sokáig úgy gondolták, hogy nők számára teljesíthetetlen táv, s ezért nem engedték elindulni őket. Az 1967-es bostoni maratonon Kathrine Switzer mégis részt vett, ám keresztnevét csak rövidítve, „K.”-ként merte feltüntetni a jelentkezési lapon. Amikor a futás közben észrevették, hogy nő, lökdösni kezdték és erővel akarták eltávolítani a mezőnyből. (A mellette futó néhány férfi becsületére legyen mondva, hogy megvédték a bántalmazott atlétát.) Az ő sikere is, hogy 1984 óta az olimpián is rendeznek női maratonfutást. De nem csak a 60-as években érte a nőket támadás a sportban. A szomáliai futónőt, Samia Yusuf Omart a pekingi olimpia után hazájában megfenyegették, mivel nőként vállalta a versenysportot, s ezért kénytelen volt elmenekülni. Évekig vándorolt, valószínűleg útközben erőszak áldozatává is vált, míg négy évvel ezelőtt egy menekültekkel teli hajóról a tengerbe zuhanva az olasz partok közelében életét vesztette. De a nők élsportolásának körülményei még ennél hétköznapibb környezetben sem rokoníthatók a férfiakéhoz. Van, ahol nem engedik őket edzeni vagy megfelelő sportruházatot viselni. A fokozott elvárások táplálkozási zavarokat okozhatnak (a nők testzsírszázaléka más, mint a férfiaké, és sokszor csak extrém koplalás árán érik el az élsporthoz kívánatos testi paramétereket). Gyakran előfordul, hogy a siker érdekében szabályozzák – leállítják – a nők hormonális ciklusát. A fokozott versenyben súlyos táplálkozási rendellenességek alakulhatnak ki, s az extrém eredmények kisajtolása főként a nőknél vezet edzői erőszakhoz. A nők kitettsége az élsport hátrányos következményei­nek nagyobb, mint a férfiaké, és ebben a helyzetben a szexvizsgálatok szintén őket érintik aránytalanul nagyobb mértékben. Kijelenthetjük, hogy a mostani rendszer az amúgy is diszkriminációt elszenvedő sportolónők toleranciájára épít, s továbblökheti a sportolónőket a maszkulin elvárások felé – ami további egészségügyi kockázatokkal is jár.

A nők csoportján belüli interszexuális kisebbség pedig az élet szinte minden területén komoly hátrányokat szenved. Ezek az emberek gyakran üldöztetésben élnek. Tudjuk, hogy nemcsak diszkrimináció, de erőszak is éri azokat, akik az LGBTQ-csoport (leszbikus, meleg, biszexuális, transznemű, valamint nemi identitás nélküli) valamely kategóriájába tartoznak. A sport pedig kitörést jelenthet számukra a társadalmi kivetettségből.

 

Köztes identitás

A sportolók nemi besorolása messze túlmutat a sport területén: a nemek társadalmi, illetve biológiai meghatározása mára a sport területén kívül is vitássá vált. Ma már számos országban – például Ausztráliában, Indiában, Japánban, Thaiföldön – elfogadják a választott identitásnak megfelelő nem bejegyzését a hivatalos okmányokba, és ez a választott nem jelentheti akár a „nem specifikált” vagy „harmadik nem” regisztrálását is. Terjed az a gyakorlat is, hogy a szülő akár a gyermeke születésekor, akár később a férfi-női besorolástól eltérő nemet határozzon meg számára. Csökken a megbélyegzettség is – Tajvanon nemrégiben azt az Audrey Tangot nevezték ki miniszternek, aki nyíltan vállalja, hogy transznemű. A bináris nemi felfogás (férfi-nő), ahogy a heteronormatív szexualitás (amely csak a férfi és a nő közötti szexualitást tekinti elfogadhatónak) egyre kevésbé tekinthető megkérdőjelezhetetlennek. Talán az sem véletlen, hogy az utóbbi időben az ún. globális Dél területéről jövő sportolók feszegették e határokat, és az ő esetük váltott ki konfliktusokat. Emiatt sokan a kulturális sokféleség oldaláról is bírálják a merev férfi-női besorolást a sportban.

Ám ha a versenyt a többi nő oldaláról nézzük, másfajta diszkriminációs kép bontakozik ki. Ők joggal érvelhetnek – és érvelnek is – úgy, hogy velük szemben méltánytalan a férfiképességekre szabott versenyeztetés. Ezzel csak úgy tudnák felvenni a versenyt, ha ők is hormonkezelésben részesülnének, ami nem csak egészségkárosító hatású, de doppingnak is minősülne.

De mi lenne az a megoldás, amely a sportoló méltóságát és alapvető jogait is tiszteletben tartja, és megfelel a sport igazságosságának is? El lehet-e úgy kerülni a biológiai tulajdonságokon alapuló diszkriminációt, hogy közben ne hozzunk létre társadalmi diszkriminációt, megbélyegzést – és fordítva? Védhetjük-e úgy az egyén nemi identitását s az ahhoz fűződő alapjogait, hogy közben igazságosak legyünk a verseny többi résztvevőjéhez? Van-e kiút ebből a csapdából?

Az antidiszkriminációs törekvéseket folyamatnak látom. Fontos leszögezni, hogy a diszkriminá­ció­mentesség sosem jelentett teljes biológiai egyenlőséget. Nap mint nap különböző biológiai, élettani adottságú ember versenyzik nemcsak a sportban, hanem az élet egyéb területein is. A sportban a gyengébb fizikai adottságú emberek számos hátránnyal küzdenek, s ezek kiegyenlítését nem is tűzi ki célul a sport. A sportot alapvetően a természetes képességek és az edzettség, a munka alapján megvívott igazságos versenynek képzeljük el és így próbáljuk működtetni.

Egy-egy korábban üldözött csoport a jogainak kivívásával és megerősítésével képes arra, hogy más csoportok felemelkedéséért, elismertetéséért is harcoljon. A nőket a sportban még mindig számos diszkriminációs akadály hátráltatja – ezért az interszexuális, transznemű sportolók diszkriminációjának csökkentésére olyan módszereket kell kidolgozni, amelyek nem érintik hátrányosan a sportolónők egész­ségét és küzdeni akarását. Ha nem sújtaná társadalmi stigma az interszexualitást, akkor talán nem ragaszkodnánk oly mereven a férfi-nő kategóriákhoz, és nem specifikált genderverseny is lehetne – legalább néhány sportban. A sportolók biológiai adottságuknak leginkább megfelelő csoportban versenyezhetnének – aminek természetesen előfeltétele, hogy a tudomány elfogultság nélkül, bizonyítékok alapján legyen segítségére a sportolóknak.

Ha csupán a nőknek kell alkalmazkodniuk, nem pedig a sport és a társadalom egészének, hogy befogadja az interszexuális, transznemű sportolókat, félő, hogy a nők félig-meddig sikeres emancipációja, a velük szembeni fokozódó testi elvárások egy részüket el fogják téríteni a versenysporttól. Ha viszont megszűnik az interszexuális embereket sújtó társadalmi diszkrimináció és stigmatizáció, vállalható lenne a nem specifikált nemi kategória a stadionokban. Addig azonban a sportszerűség azt diktálja, hogy a sportolónők mint egyenrangú versenytársukat köszöntsék a győztes Semenyát.

Szószedet

Kétneműség: olyan állapot, amelyben ugyan megtalálhatók a nemi mirigyek (petefészkek, herék), ám a nemi jelleget meghatározó külső jegyek az ellenkező nem sajátosságait mutatják. Például a nőnél nem alakul ki az emlő, a férfinál viszont igen, a nőnél fokozottá válik a szőrnövekedés, a férfiak pedig lehetnek szőrtelenek.

Androgéninszenzitivitási szindróma (Androgen Insensitivity Syndrome, AIS): a hím nemi hormonra való érzéketlenség tünetegyüttese; az ivarszervek magzati fejlődésének megakadását okozó genetikai állapot. A terhesség 8. hetéig minden magzat, legyen genetikailag akár hím-, akár nőnemű, képes arra, hogy férfi vagy női ivarszerveket fejlesszen. A genetikailag hímnemű (XY ivari kromoszómájú) magzatokban a hím nemi hormonok aktív beavatkozására van szükség a férfi test teljes kifejlődéséhez. Ennek hiányában női testfelépítés alakul ki női külső nemi szervekkel. Embrionális herék fejlődnek ki a magzat testében, amelyek hím nemi hormont (androgént) kezdenek termelni.

Interszexuális: az a személy, aki a nemi jegyek (kromoszómák, hormonok, külső és belső nemi szervek) olyan kombinációjával rendelkezik, amelyek sem a férfiak, sem a nők esetében nem szokványosak.

Transznemű: olyan személy, aki egyértelműen férfiként vagy nőként azonosítja magát, és ez nem azonos a születéskori besorolásával. Ez az állapot független attól, hogy az adott személy milyen jogi nemmel rendelkezik, és milyen kezeléseket kíván vagy nem kíván igénybe venni, illetve vett igénybe.

Neked ajánljuk