Az ajándékozás az állami diplomácia elhagyhatatlan eleme. Ha a történelem során átruházott területeket nem számítjuk, a modern kori diplomáciai ajándékok közül a legnagyobbak és legértékesebbek talán a köztéri szobrok, e kategórián belül pedig az emlékművek, amelyek költségesek ugyan, de általában visszautasíthatatlanok. Az államok közti ajándékozás klasszikus példája a Szabadság-szobor, amelyet Franciaország finanszírozott – az Egyesült Államoknak csak a talapzatra kellett összegyűjtenie a pénzt. Hasonlóan sokat tárgyalt „adományok” azok az emlékművek, amelyeket közvetlenül a második világháború után Közép-Európa országaiban a szovjet hadsereg az elesett hősök emlékére és saját dicsőségére állított. A budapesti obeliszkek például nemcsak egyoldalú ajándékok voltak, de határkövek és hatalmi jelképek, sírszobrok és a múltat szimbolikusan felülíró objektumok.
Viva Mexikó!
A legaktívabb ajándékozó a hidegháború idején is a Szovjetunió maradt, amely az ötvenes évek elejétől elsősorban a saját érdekszféráján belül adományozott köztéri alkotásokat. Az ideológia exportja és a proletár internacionalizmus jegyében előbb Sztálin, majd Marx és Lenin szobrai kerültek ki nagy számban elsősorban keletnémet városok köztereire. A szovjet köztéri műalkotások kivitelében a másik fő csapásirány hátterét a békés egymás mellett élés politikája alkotta; Moszkva egészen a Szovjetunió felbomlásáig exportált békeműveket. Az ENSZ 1959-ben kapta ajándékba Jevgenyij Vucsetics Kovácsoljunk ekevasat a kardokból című kompozícióját, s ugyanígy került New Yorkba 1990-ben Zurab Cereteli A Jó legyőzi a Gonoszt című műve, amelynek sárkányalakját a művész szovjet SS-20-as és amerikai Pershing rakéták roncsaiból állította össze. Cereteli a későbbiekben is az orosz szoborajándékozás élvonalában maradt. A párizsi Notre-Dame mellett avatták fel 2014-ben a II. János Pál pápát megörökítő alkotását, nyolc évvel korábban pedig az amerikai Bayonne-ban a terrorizmus áldozatainak hatalmas könnycseppet formáló emlékművét. A szinte felülmúlhatatlanul giccses művet visszautasítani nem lehetett, így – távol a Szabadság-szobortól – egy kevésbé forgalmas kikötőben állították fel.
Az elmúlt évtizedben, úgy tűnik, az emlékmű-ajándékozás elsősorban autoriter rendszerek, a posztszovjet államok és kisebb részben Kína terepévé vált. Az a dilemma, hogy a demokratikus országok elfogadják-e az ilyen jellegű ajándékokat, s ha igen, milyen körülmények között állítsák fel az emlékműveket, jól tükröződik a Kína által 2014-ben Engels szülővárosának, Wuppertalnak adományozott Engels-szobor körüli vitákban. Dilemmák azonban mindenekelőtt a következetes politikai szándékkal összekapcsolódó, erőteljes azerbajdzsáni kulturális exportot kísérik, amelynek középpontjában az Alijevek személyi kultuszának egész világra kiterjesztett hirdetése áll. Hejdar Alijevnek számos országban áll már szobra; a szinte visszautasíthatatlan ajánlatra eddig csupán Mexikóból érkezett látványosan negatív válasz: az egykori diktátor emlékművét a helyi népharag miatt egy raktárba száműzték. A többek között azeri, kazah vagy örmény emlékműkivitel céljai között szerepel az egyházi kapcsolatok erősítése, a saját kulturális hagyományok és vívmányok kivetített megjelenítése (2014-ben Ibrahim Abaj Kunanbajuli kazah költő büsztjét minden összefüggés nélkül helyezték el a Városligetben), vagy a nemzeti történelmi trauma (mindenekelőtt a hodzsali mészárlás, az örmény népirtás és az ukrajnai éhínség) külföldi emlékhelyeinek kialakítása.
Az orosz emlékműexport a hatalmi reprezentáció és a diplomáciai célok elérése érdekében elsősorban a kétoldalú történelmi kapcsolatok felmutatására törekszik, de gyakran feltűnik a béke és a győzelem motívuma is. Az izraeli Netanyában 2012-ben Simon Peresz társaságában maga Putyin avatta fel a Győzelem emlékművét (a támogatók között olyan milliárdosokkal, mint German Han vagy Mihail Fridman). Az orosz elnök ugyanígy jelen volt az 1916-ban Franciaországba küldött orosz expedíciós haderő emlékművének avatásán Párizsban, 2011-ben. A legtöbbször, témájukat tekintve a Szovjetunió előtti régmúltba visszanyúló alkotásokat általában nem maga az állam finanszírozza, ezt a feladatot különböző, politikailag is a központi hatalomhoz köthető milliomosok által támogatott alapítványok vállalják át (az expedíciós hadsereg azóta létrejött három franciaországi emlékművénél a Russzkij Mir Alapítvány). A célországok között az elmúlt években megjelent az egykor oroszok felszabadította Bulgária (II. Sándor cár szobrának felújítása Szófiában, Andrej Szkocs acélmágnás és politikus alapítványa finanszírozásával, 2013-ban), Csehország (I. Péter szobrának felállítása Teplicében, a Békességszerzők és Béke Alapítvány gondozásában, Andrej Csizsik segítségével, 2012-ben), vagy Bosznia-Hercegovina, pontosabban a boszniai Szerb Köztársaság (II. Miklós szobra Banja Lukán, 2014-ben). Az utóbbi szobor finanszírozói között ott szerepel az elmúlt években az ukrán szeparatisták és a radikális európai nacionalisták támogatásával kapcsolatban gyakran emlegetett Konsztantyin Malofejev Nagy Szent Vazul Alapítványa is. Malofejevhez hasonló kontextusban, szintén hithű ortodox üzletemberként jelenik meg a nyugati sajtóban Vlagyimir Jakunyin neve, aki mint a Szent András Alapítvány elnöke támogatta 2014-ben az első világháborúban Belgrádot védő orosz és szerb katonák emlékművének létrehozását, vagy többek között Messinában Usakov tengernagy szobrának felállítását.
Putyin angyalai
Az elmúlt időkben az orosz–magyar kapcsolatok alakulásának tükrében nem meglepő, hogy 2012 körül több, a fenti sorba illeszkedő, magyarországi emlékműprojekt is elindult. Három nagyobb vállalkozás: a Magyarországon elesett szovjet katonák Fiumei úti temetőben lévő sírjainak és emlékhelyének felújítása, Tokodon az első világháborúban az ottani hadifogolytáborban meghalt orosz, szerb és más nemzetiségű katonák emlékművének felállítása, és Esztergomban Mindszenty József hercegprímás szobrának elkészítése – befejezésük Vlagyimir Putyin 2015. februári látogatásának (a delegációban többek között Jakunyinnal) időpontjához kapcsolódott.
| ||
Putyin – hivatkozva a történelem egyoldalú átírására irányuló kelet-európai kezdeményezésekre – 2007-ben rendelte el, hogy világszerte fel kell újítani a külföldön elesett szovjet katonák temetőit. A Kerepesi úton lévő emlékhely a második volt a sorban, az első nagyszabású rekonstrukció Kínában, az orosz–japán háborúban kulcsszerepet játszó Port Arthurban valósult meg. A kínai projekt, amelynek keretében nemcsak az 1904–05-ben, de a második világháború alatt vagy után a területen, illetve a koreai háborúban elesett szovjet katonák végső nyughelyeit is rendbe hozták, mintát teremtett: mivel a többoldalú kapcsolatok szempontjából érzékeny kérdésről van szó, az állam helyett a lebonyolító egy civil szervezet lett. A budapesti projekt is a Nemzedék (Pokolenyije) Alapítvány égisze alá tartozott. A szervezet vezetője, a világ leggazdagabb emberei közé tartozó Andrej Szkocs indoklása szerint ez a felújítás azért lehetett a második a sorban, mert a listán „a szívéhez közel álló országok kerülnek előre”. Az alapítvány az orosz Védelmi Minisztérium felkérésére az összes sírkövet és emlékművet felújította, a területet rendezte, és egy kápolnát is épített.
| ||
Tokod mellett működött 1914–1918 között az Osztrák–Magyar Monarchia egyik legnagyobb hadifogolytábora, ahol az évek során összesen csaknem 100 ezer embert helyeztek el. Közülük sokan, elsősorban orosz, szerb, román és olasz katonák, járványok áldozatai lettek, sírjaik több kisebb temetőben kaptak helyet. A különleges nevű Békességszerzők és Béke Alapítvány (Mirotvorci i Mir) a magyar katolikus egyházzal és az orosz pravoszláv egyház képviselőivel közösen kezdeményezte az emlékmű felállítását; orosz részről a projekt védnöke Oroszország elnöke, külügyminisztere, valamint a magyarországi követség lett. Az emlékművet, rajta egy nagyméretű bronz domborművel Vlagyimir Szurovcev szobrászművész készítette el, a főmotívum Andrej Rubljov Szentháromság-ikonjának egyik angyala. Mihail Lavrenyenko, az emlékművet állíttató szervezet elnöke elmondta, az alapítvány célja, hogy megemlékezzen Európa-szerte azokról, akik áldozatul estek a kontinens harcainak.
A harmadik projekt, Mindszenty József bíboros, hercegprímás esztergomi emlékműve a tokodihoz hasonlóan a Békességszerzők és Béke Alapítvány révén jött létre, Andrej Csizsik lengyel-orosz építőipari mágnás finanszírozói segítségével. A szobrász ebben az esetben is Vlagyimir Szurovcev volt, aki – miután nem sokkal korábban elkészítette az ötvenes évek viszonylatában akár Mindszenty ellenpólusának is tekinthető Rokosszovszkij marsall volgográdi lovas szobrát – elmondta, hogy Mindszenty egyszerre jelképe a nácizmus és a bolsevik diktatúra elleni küzdelemnek. A művész hozzáfűzte: a két nép mindkét háborúban egymás ellen harcolt, ideje megbékélni; Mindszenty szobrának felállítása „egy újabb tégla a két nemzet kapcsolatának elmélyítésében” (sic!). Az elkészült mű az esztergomi Sötétkapu mellett áll, azon a helyen, ahol 1956-ban a katonák a tömegbe lőttek.
| ||
A Mindszenty-projektben is kulcsszerepet játszó Békességszerzők és Béke Alapítvány 2010-ben alakult, fontos célja többek között a napóleoni háborúk emlékének megőrzése. Az alapítvány a Liga az Emberi Biztonság és Méltóság Védelmére nevű szervezetből vált ki, amelynek vezetője korábban Valentyin Varennyikov marsall, a Szovjetunió egykori honvédelmi miniszterhelyettese volt. A Békességszerzők és Béke, ahogy ezt 2014 végén egy sajtótájékoztatón Mihail Pavlovics Lavrenyenko elmondta, Magyarországon a megemlékezés tárgyaként olyan személyt keresett, aki a vérzivataros időkben is híve maradt a közös európai gondolkodásnak, és aki megjelenítheti a magyar–orosz közeledést az emlékezés és szembenézés dialektikájának tükrében. Az alapítvány posztumusz díjjal tüntette ki Mindszentyt, aki „mindig is különbséget tett az orosz nép és a szovjet hatalom között”. A bíboros történelmi szerepét a Szovjetunió felbomlása után az ortodox egyház értékelte át, II. Alekszij pátriárka 1994-ben, magyarországi látogatása során Mindszentyt a szovjet elnyomás vértanújának nevezte. A 2015-ös szoborállítás hátterében a történelmi igazságtétel mellett így ott húzódott az egyházak közötti párbeszéd gondolata, sőt eleinte talán még az évtizedek óta dédelgetett magyar terv is, amely szerint a pátriárka és a pápa első találkozójára akár Magyarországon is sor kerülhetne (2016 februárjában végül Havanna lett a helyszín); erre az összefüggésre a Mindszenty-emlékművet is előkészítő moszkvai tárgyalásokról szóló riportsorozat (Bucsy Levente: Moszkvai találkozások I–X., Magyar Nemzet online, 2013. július 3–12.) is utalt. Mindenesetre a keresztény megbékélés gondolata a szobor létrejöttében alapvető szerepet játszott, hiszen ahogy a Magyar Nemzet fogalmazott: „Lavrenyenko tábornok a szervezet élén a kereszténység testén orosz katonák által ejtett sebeket igyekszik befoltozni Csizsik mecenatúrája segítségével, temetőket gondoz és emlékműveket állít senkit sem sértő módon.” S hogy mindez azért világpolitikai keretbe illeszkedik, azt a Lavrenyenko – „az egykori Szovjetunió kérlelhetetlen (egyébként ortodox hitű) ezredese” – gondolatai nyomán odavetett mondat igazolja: „az egyesület amerikai kapcsolatain keresztül megakadályozta, hogy Obama adminisztrációja egy 20 ezer fős katonai csapaterősítést eszközöljön Irakban”.
Erdő Péter áldásával
A politikai háttér tekintetében számos különbséget mutató három ajándék egy időben, 2015 februárjára készült el; Putyin látogatásakor mindhárom a helyén állt. A politikai üzenet szempontjából a három – egymással szimbolikus összefüggésbe állítható – projekt három, egymástól élesen eltérő irányba mutat: a szovjet katonák felújított temetője az orosz birodalom üzenete a történeti kontinuitásról; az I. világháborús emlékmű a régmúlt megidézésével egyházi közvetítéssel a történelmi megbékélésről tanúskodik; a Mindszenty-szobor pedig az ortodox és a katolikus egyház közeledése mellett 1956 radikális átértékelésére utal. Orosz birodalmi érdekekből kiindulva tűnhet indokoltnak, hogy Putyin végül is a Fiumei úti temetőben egy olyan parcellában helyezte el koszorúját, ahol az újrafényezett felirat szerint az „ellenforradalom áldozatainak” emlékét is ápolják. Tokodon ugyanebben az időben az emlékművet az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye segédpüspöke és a Magyarországi Ortodox Egyház egyik képviselője áldotta meg. Esztergomban az elkészült emlékmű avatását hirtelen májusra halasztották, az indoklás szerint ekkor ünnepli Európa a második világháború befejezését, Magyarország pedig Mindszenty halálának 40. évfordulóját – a szobrot végül Erdő Péter áldásával avatták fel. Az orosz állammal és a hadsereg múltjával összefonódó alapítványok égisze alatt, az államhoz közel álló üzletemberek pénzügyi segítségével, adott esetben az egyházak közvetítésével létrejövő vagy felújított emlékművek valójában nem ajándékok, hanem tartós letét formájában elhelyezett diplomáciai csomagok. Az üzenetek egyszerre bel- és külpolitikai jelentést tartalmaznak, és csaknem minden esetben a birodalmi politikai mechanizmusok elemei, szimbolikus határkövek, a történelem újrakeretezésének eszközei.
Az elmúlt években Magyarország is folyamatosan újrakeretez. Budapesten – miközben tervezés alatt áll a szovjet megszállás áldozatainak emlékműve – a Szabadság téri szovjet obeliszk körül 2006-ban elhelyezett kerítéseket 2014 tavaszán, talán éppen az orbáni keleti nyitás csúcspontján, eltávolították; a rendszerváltás óta az emlékmű soha nem volt ennyire ápolt. Néhány héttel ezelőtt pedig Csíksomlyón, a Fodor-ház udvarán avatták az első világháborús Székely Hadosztály emlékművét, amely többek között a Bethlen Gábor Alap, a magyar külügyminisztérium és Kövér László támogatásával valósult meg.
