Ha egy hetilap ekkora teret szentel egy vitának, akkor - gondolom - fontosnak tartja a témát, jelesül egyház és állam kapcsolatát, azt a megannyi veszélyt magában hordozó viszonyt, mely a kettő egyértelmű törvényi szétválasztásától, a mindkettő által felvállalható társadalmi célok közös szolgálatán át az egymás eszközeinek fel-, mi több, kihasználásáig húzódik. A nagy érdeklődés oka az lehet, hogy mindeddig nem sikerült valóban józan, az állam, a társadalom valós állapotát és az egyházak valós lehetőségeit figyelembe vevő eszmecserét folytatni minderről. Mint oly sok más közösségnek, intézménynek, az egyházaknak sem sikerült a rendszerváltozás óta megnyugtatóan tisztázni viszonyukat az állammal, a politikai szereplőkkel, mint ahogy a politikai, intellektuális elit jó része sem tud kilépni - gyakran ismerethiányon alapuló - előítéleteiből, akár pró, akár kontra. Mindehhez hozzájárul még a rendszerváltozást megelőző időszakot övező korántsem jótékony homály, mely mind az egyházi, mind a világi viszonyrendszert kuszává, a szempontok és érvrendszerek folyamatos változtatására, vagyis a dolgok elkenésére alkalmassá teszi.
A konfliktusos magyar demokráciában aztán ez a tisztázatlanság gyakran valami furcsa bizonyítási kényszer formájában tör elő, melyben mindenki fújja a magáét, tetszőlegesen összemosva politikai antipátiáját saját - akár jogos - személyes frusztrációjával. A mostani vita (eddigi) résztvevői - magamat is beleértve - nyilván szintén nem lehetnek mentesek az említett jelenségektől. Megértem a református teológust: valóban vannak olyan lelkésztársai, akiknek a rovásírás és a Szent Korona olykor fontosabb, mint az Evangélium, ami ugyan bosszantó és helytelen, de talán mégsem ok arra, hogy mindkét protestáns történelmi egyházat azon súlyos vád alá helyezze, mely szerint nekik a Megváltó már kevés, nekik Orbán Viktor kell. Némi empátiával megértem a baloldali-liberális újságírót is: semmi köze az egyházakhoz, Orbán kormányzásának időszakából, főleg valószínűleg a szimbolikus politika mezején átéltek miatt, rossz emlékeket őriz. De talán - bármily hangzatos érveket sorakoztat is fel - mégsem kéne bevallottan az egyházak ismeretének hiányában a teológus koncepciójára ráerősíteni, s a fasisztázó érvelést is meg-megcsillogtatva együtt ráhúzni a vizes lepedőt az ellenzéki vezetőre és az egyházakra.
*
A két szerző teljesen eltérő módon érvel. Ballay Szilvia teológiai alapvetése érthető és előttem sem ismeretlen. Ha nem érezné folyamatosan szükségét annak, hogy vitriolos megjegyzésekkel illesse a jobboldalt és annak vezetőjét, azt gondolnám, hogy a "lelki ember" alaptípusa áll előttünk. Az általam is nagyra becsült Vályi-Nagy Ervintől vett idézet igazságához, mely a keresztény hívőnek azon kötelességéről szól, hogy elsősorban Isten embereként határozza meg önmagát, nem férhet kétség. Én sem állítok mást, de megjegyzem, hogy Vályi-Nagy az általa idézett kötetben szép laudációval köszönti Tőkés Lászlót, éppen közéleti megszólalására utalva. S ha a szerzőt valaha is diszkriminálták egy gyülekezetben azért, mert politikailag a feltételezett többséghez vagy a lelkészhez képest mást gondolt, az bizony helytelen. Mivel ismételten is oly nagy szenvedéllyel ír erről, feltételezem, hogy személyes élményről van szó. Biztos vagyok benne ugyanakkor, hogy egy adott lelkész helytelen magatartását nem lehet a református egyház vezetőinek véleményével azonosítani. Ballay Szilviának tudnia kell, hogy a protestáns egyházak szervezetében igen különböző lelkiségi irányzatok, stílusok is megférnek egymással, melyek szankcionálása az egyes gyülekezetek autonómiája miatt az egyházi felsőbbség részéről igen nehézkes. A hit fontosságát egy lutheránusnak nem kell magyaráznia, de a keresztény közéletiség a hit abszolút primátusa mellett is megenged akár politikai állásfoglalásokat is. Természetes, hogy nem a szószékről és nem liturgikus környezetben. A nem ebből a világból való, de ebben a világban élő ember számára a közélet nem valami bűnös dolog, ami kizárná, hogy az Evangélium tiszta üzenete kellő erővel érvényre jusson. Csak nem dobhatjuk ki az ablakon az egész kultúrprotestáns hagyományt nagy német gondolkodóival és hazai követőikkel együtt!
Nem vitatom tehát Ballay Szilvia keserűségének empirikus alapját és emberi hitelét, de az a hangzatos mondata, mely szerint "az egyház Orbán Viktor kedvéért lett jobboldali", legalábbis furcsa. Nagy kérdés ugyanis, hogy a hívő emberek pártszimpátiájáért folytatott versenyben az elmúlt hat évtized ismeretében a két nagy hazai politikai erő vajon azonos eséllyel indulhat-e egyáltalán. Az Evangélikus Egyház - a hazai közéletben szinte egyedüliként - néhány éve módszeresen és sok belső vívódástól, fájdalmas kiábrándulástól kísérve kutatja a rendszerváltozást megelőző évtizedek történetét, lelkészeinek, tisztségviselőinek titkosszolgálati érintettségét. Nem könnyű az egyházi közvélemény idősebb részével elfogadtatni, hogy bár a megbékélésre törekedve, de úgy hozzuk nyilvánosságra a Kádár-rendszer titkosszolgálataival együttműködők neveit, hogy közben azok, vagy azok közvetlen munkatársai, akik annak idején az egész mocskos hálózatot irányították, jobb sorsra érdemes fiatal lelkészekből szerencsétlen besúgókat faragtak, nos tehát azok manapság demokratikusan legitimált részei a magyar közéletnek. Általában persze nem a polgári oldalon. Komolyan gondolja Ballay Szilvia, hogy ilyen hatvan év után, amiben persze az egyházak is elkövettek súlyos hibákat, Orbán Viktorra van szükség ahhoz, hogy az egyháztagok többsége jobboldali legyen? Bár osztozhatnánk német protestáns testvéreink sorsán, akik számára bátran vállalható a hiteles, csak nagy ritkán egyházellenes baloldali, szociáldemokrata múlt! Erre még néhány évtizedet biztosan várni kell.
Ballay visszatér Orbán "igehirdetői" stílusára, kikérve magának, hogy bárki is az "ő eszközeit használja". Nem hiszem, hogy érdemes azokra figyelni, akik csak azért, mert bármely politikus paposan beszél, azonnal vele azonosítják az egyházat. Igen, egy politikus beszéde - Orbáné is - lehet túlzottan pátoszos, papos, igehirdetésre hajazó, és ezt szóvá lehet tenni, de a gesztus, a szándék hitelességét nincs jogunk kétségbe vonni. Ha Ballay Szilviának olykor magyarázkodnia kell némely hitsorsosának kijelentései miatt, ki fogja bírni. Kérem, higgye el, tudom, miről beszélek. Még szűkebb egyházi, gyülekezeti közösségeinken belül sem vagyunk egyformák, és a belső különbségeket a külvilág nehezen fogja fel.
*
Ilyen differenciálatlanul tekint az egyházakra Mihancsik Zsófia is. A két László - Donáth és Tőkés - közti különbséget hosszan lehetne persze taglalni, de - bármennyire is elfogult Mihancsik Donáth iránt - aligha tagadható, hogy egyházi emberként státusa által is más megvilágításba helyezi politikai mondanivalóját, és persze igaz ez fordítva is. Csak remélni tudom, hogy választókörzetében működő egyházközségében egyre több szocialista szavazó talál lelki otthonára. Fentebb már utaltam rá, hogy az egyházias gondolkodásban igenis fontos helye van a politikai, társadalmi környezettel való foglalatosságnak. Ebben az összefüggésben lehet ugyanis csak "releváns válaszokat" adni. Arról nem is beszélve, hogy az egyházi intézmények - olykor az állam súlyos hiányosságait pótolva - elismerten közfeladatot látnak el. Így mi sem természetesebb, mint hogy nagyon is odafigyelnek mindarra, ami intézményi működésük körülményeit befolyásolja.
Mihancsik utalása a két világháború közti klerikális politikai-uralmi struktúrára a liberális értelmiség kedvenc toposza, így nem tudok mást ajánlani, mint néhány tanulmányi kirándulást egyházaink berkeiben, ahol persze vannak olyanok is, akik a múltban élnek - ennek következtében a jelenben igen kicsiny hatásfokkal. És ha a kirándulás után Mihancsiknak még mindig kétségei lennének az egyházaknak a modernizáció vagy a társadalmi hasznosság iránti fogékonyságával kapcsolatban, akkor vessen egy pillantást Kopp Mária és kutatócsoportja vizsgálati eredményeire. (A magyar népesség életminősége az ezredfordulón, Semmelweis Kiadó, Budapest, 2006.) Azokból ugyanis kiderül, hogy a közösséghez tartozó vallásos ember a népegészségügyi statisztikákban, a munkavégzés minőségét elemző mutatókban jóval hasznosabb tagja a társadalomnak, mint az elvilágiasodott átlag. Tudom, veszélyes a világnézetileg semleges államban ilyen adatokkal érvelni, de nem figyelembe venni őket, és csak a ki tudja honnan eredő előítéletek nyomán, mindenütt a múlt árnyát sejtve vagdalkozni legalábbis méltatlan.
Már az előző cikkemet is elsősorban azért írtam, hogy egyházamat védelmembe vegyem, most sem kívánok tehát érdemben reagálni az Orbán Viktor kijelentéseit pellengérre tűző megjegyzésekre. Egy dologban azonban nem hagyhatom szó nélkül a Mihancsik által leírtakat. Szerintem ugyanis egy protestáns politikus igenis beszélhet az isteni kegyelem jelentőségéről, akár Budapesten, akár Brüsszelben. Helytelen, ha csak erről beszél, de ha hisz benne, bátran elmélkedhet nyilvánosan is bármely jelenség "antropológiai dimenzióiról". Hogy ez változó színvonalon sikerül, bizony mindnyájunkkal előfordul. Valóban, a szerző "joggal vár biztos politikai helyzetfelismerést és szakszerű megoldást" bármely országos vagy világméretű problémára "az ország első számú vezetőjétől". Csak halkan jegyzem meg: az elmúlt években nem lehetett könnyű bármely kormányzati döntést ezen elvárásának megfeleltetni, hiszen akkor talán nem jutottunk volna oda a nemzetközi rangsorban, ahol vagyunk. Ha arra gondolok, hogy a tárgyilagos elemzést követően manapság már a legbaloldalibb elemzők is elismerik, hogy az Orbán-kormány teljesítménye, államigazgatásának színvonala messze meghaladta az azóta regnálókét, akkor azt hiszem, Mihancsik attól való félelme is alaptalan, hogy esetleges visszatérése esetén Orbán pusztán a kegyelemben bízna.
"Egy politikai vezető számára nincs kétfajta válságkezelési technika, egy a 'testvéreinek', egy mindenki másnak" - írja Mihancsik Zsófia, és mélységesen igaza van. Ezért volt nyilvános a Hold utcai rendezvény, ahonnan nem egy titokban rögzített magnófelvételen került ki hetekkel később Orbán mondanivalója, hogy aztán hívei közül bárkinek is "szenvedélyes igazságbeszéddé" kelljen magasztosítania egy sajátságos demokráciafelfogás furcsa melléktermékét. Nem kell persze Orbánt választani, pláne nem szeretni, de ha nyilvánosan bizonyságot tesz hitéről, akkor minden politikai gyanakvásunk ellenére sem lehet a mindennapi megtérésben reménykedő ember hitét, hitre törekvését kétségbe vonni. A hit önmagában nem vezet diktatúrához, ezt Mihancsik is tudja. S ha a teológus egyházát, hitét, eszközrendszerét félti a politikától, az ateista újságíró pedig a politikát félti a hittől, akkor engedtessék meg, hogy egy kis egyház államigazgatást is megjárt világi vezetője újfent arra emlékeztesse a vitatkozókat és az olvasókat, hogy bizony jóval nagyobbak gazdasági, társadalmi bajaink annál, semmint hogy a szimbolikus politika, retorika és stílus dolgainak ekkora jelentőséget tulajdonítsunk, vagy a politikai vezetők tulajdonságairól hitvitázzunk. Az ország ügyeinek hatékony intézése a "jó rend" érdekében - akár a hitbéli meggyőződést sem nélkülözve - már nagyon időszerű lenne. Ennek felismeréséhez az egyházaknak nem kell új messiás, elég "a régi" megszületésére készülődve szétnézni szűkebb és tágabb környezetünkben. Egy helyzet kilátástalansága sokakat visz közel a transzcendenciához. Számukra is irányadó lehet a politikai eseményeket élénken figyelemmel kísérő néhai svájci református teológus, Karl Barth mondata: "Az, hogy hogyan imádkozzunk, benne van a Bibliában. Az pedig, hogy miért, benne van az újságban."
A szerző a Magyarországi Evangélikus Egyház világi vezetője.
