Hogy érdemes és hogyan nem átépíteni a zsámbéki templomromot?

Miután kihirdették a zsámbéki templomrom megújítására a helyi önkormányzat által kiírt pályázat eredményét, a Magyar Építőművész Szövetség alkalmat adott az építészeknek, hogy a nyilvánosság előtt is bemutassák terveiket. Bár nem minden tervezőcsapat élt a lehetőséggel, a látottak alapján talán árnyaltabb véleményt alkothatunk egy sokszorosan összetett építészeti problémáról.

A zsámbéki templom és kolostor a 13. század első harmadában, nagyrészt a tatárjárás előtt épült késő román, illetve korai gót stílusban. Az építmények már az 1453-as tűzvész után pusztulni kezdtek, a templom az 1763-as komáromi földrengés során félig összedőlt, eredeti anyagából csak 40–50 százalék maradt meg. A torzót tovább bontották a falu lakói is. A premontreiek után egy ideig a pálosok birtokolták, a török hódoltság idején erődítményként funkcionált, majd a Zichy család birtokába került a faluval együtt. De ők csak a kastély kápolnáját használták, és miután a földrengés megrongálta, a templom gazdátlanná vált. A falu új plébániatemplomot épített, ami azt jelzi, hogy már akkor is túlzott anyagi teherként jelentkezett a hatalmas épület rendbehozatala, amikor a vallási gyakorlat még eleven igény volt.

Földrengés és konzerválás

A zsámbéki rom műemlékként született újjá, a „műemlék” fogalmával nagyjából egy időben; az 1881-ben létrejött Műemlékek Országos Bizottsága az elsők közt tűzte napirendre Zsámbék ügyét.

1889-ben Trefort Ágoston vallás- és közoktatási miniszter Möller István építészt bízta meg a munkálatok vezetésével, aki több ütemben, egészen 1934-ben bekövetkezett halálig dolgozott a templomon. Bár az építészt a korszerű műemlékvédelmi gyakorlat, azaz az eredeti és új részek markáns megkülönböztetésének atyjaként szokás emlegetni, Möller szándéka szerint visszaépíttette volna a templomot, de erre sosem volt elég pénz. Be kellett érnie az állagvédelemmel és a statikai megerősítéssel, amit tovább nehezített, hogy a templom alatt pincék húzódtak. Végül az ő szakmai döntése volt az is, hogy az újkori beavatkozásokat az eredetitől eltérő anyaggal és technikával oldják meg; Möller István ezzel csaknem egy évszázadra meghatározta a műemlékekkel kapcsolatos gondolkodásmódot. Ami pedig a visszaépítést illeti: az építész a Lehel téri templommal vigasztalódhatott, amely ugyan nem pontos mása a zsámbékinak, de annak elméleti rekonstrukciója nyomán készült.

A műemlékvédelem mellett az egyház is gyakran foglalkozott a zsámbéki rommal mint kiemelkedő kulturális hagyatékkal. Möller halála után Lux Kálmán és fia, Géza mérték fel a templomot és a kolostort, összegyűjtötték a faluból a széthordott köveket, az állagmegóvás érdekében pedig beton- és műkő kiegészítéseket alkalmaztak. Ők alakították ki a betonlemezzel fedett kőtárat a kolostor (ma már életveszélyes) ebédlőjéből. A 2. világháború után a rend is fontolgatta a visszaköltözést, ennek jegyében a templomrom kiegészítésére Pogány Frigyes és Pelikán József egyetemi professzorok ifjú kollégáikkal, Gilyén Nándorral és Balázs Évával készítettek egy meghökkentően modern tervet. Ez a terv – amely az én személyes ízlésem szerint a legizgalmasabb – meg sem próbálkozik a stíluskövető vissza­építéssel. A templomtér zárását könnyed acél-üveg kiegészítéssel képzelték el, amely a középkori maradványokat nem fosztja meg eredeti esztétikai súlyuktól, sőt a hozzáértő építészeti formálás révén még fokozza is azokat.

A terv nem valósulhatott meg, de a romot 1958-ban műemlékké nyilvánították. Az azóta eltelt időben az egyetlen érdemi hozzáépítést Sedlmayr János jegyzi, de a kilencvenes években készült, téglából falazott kiegészítései nem arattak sikert. A romegyüttes 2003 óta ismét látogatható, de állapota tovább romlik.

Régi-új dilemmák

A kormány 2020-ban a zsámbéki önkormányzatot bízta meg a templom megújítási és tervezési munkáinak előkészítésével. Az önkormányzat 300 millió forintot kapott azzal a kikötéssel, hogy a projektet a Kisfaludy2030 Turisztikai Fejlesztő Nonprofit Zrt.-vel együttműködve kell megvalósítania. Az ezt követően kiírt pályázatban le is írták, hogy „az ikonikus épületegyüttes megújításának általános célja elsősorban turisztikai jellegű”, az elsődleges szempont pedig az, hogy „a templom eredeti funkciója visszaállításra kerüljön, a tervezett épületegyüttes fejlesztése során pedig, új turisztikai és kiállítási elemek is helyet kapjanak, amelyek biztosítják a létesítmény fenntarthatóságát”.

Noha a programalkotás, a műemlék-felújítási elvek és a kortárs építészet dilemmáinak ingoványos talaján nem könnyű eligazodni, a benyújtott pályázati anyagok sokszínűsége jelzi, hogy az építészeknek még ilyen kötöttségek mellett is vannak ötleteik. Annak ellenére, hogy az országos jelentőségű és építészetileg izgalmas pályázatra mindössze 22 pályamű érkezett, ami nyilván nem volt független a megkövetelt programtól, illetve a kiírás kötöttségei­vel szembeni szakmai aggályoktól.

Nem az ugyanis az elsődleges probléma, hogy visszaépül-e vagy sem, hanem az, hogy van-e értelme annak, hogy fel- vagy átépítsék.

A turizmus erősítése a már funkcióját vesztett épített örökség fenntarthatóságának érdekében logikus lépésnek tűnik, de a gyakorlat általában mást mutat. Például a múzeumként felújított kastélyok sem képesek kitermelni a fenntartásukat, nincs elég látogató, és a zsámbéki kiírásban szereplő évi 60 ezer vendég is illúziónak tűnik. Elrettentő példának pedig ott van Diósgyőr: a turisztikai igények kielégítésének oltárán feláldoztak és visszavonhatatlanul tönkretettek egy országos jelentőségű műemléket, rá­adásul be sem tudják fejezni, hiszen elfogyott a pénz. (Bővebben: A betonnal kiöntött élmény, Magyar Narancs, 2022. december 14.; Várakozó álláspont, Magyar Narancs, 2023. július 12.)

Nehezítette a tervezők helyzetét az is, hogy a pályázati kiírásban félreérthetetlenné tették: a templom felújítása során a hiteles rekonstrukciót látják szívesen. Ugyanakkor a műemlékvédelem nemzetközi szervezetének, az ICOMOS-nak a magyar bizottsága azt jelezte, hogy ők csak azokat a tervjavaslatokat tartják elfogadhatónak, amelyeknél a műemlék együttes romként őrzi meg „páratlan artisztikus, történeti megjelenését, és domináns eleme marad környezetének a településképben”. Ennek ellenére nem volt nehéz megjósolni, hogy általában melyik álláspontot teszik magukévá a pályázók, bár korántsem csak olyan javaslatok érkeztek, amelyek a templom egy az egyben való visszaépítését tartalmazzák. Még a díjazottak között is találunk olyan megoldást, amely megőrizné a romot.

 

A nyerters pályázat

Fotó: Közti

A visszaépítésekről évek óta folyó szakmai vita nem jutott nyugvópontra, a gyakorlat viszont azt mutatja, hogy a valóban hiteles rekonstrukció rettenetesen sokba kerül, a korhű külső mögé pedig muszáj a kortárs használat tereit belekényszeríteni, ami tovább drágítja a projektet, miközben a végeredmény a leggyakrabban csak az ideológiai elvárásokat elégíti ki, és nem képes az áhított célt, a múlt hiteles miliőjét közvetíteni. Például a Lehel téri templom hiába olyan, mint a zsámbéki, nem zarándokolnak a turisták a Váci útra azért, hogy lássák. A korszerű technológiával újjáépített házak pusztán életnagyságú modellek, hiányzik belőlük a régi korok építőinek kézjegye, észjárásuk lenyomata, technológiai esetlegessége, és ezt a laikus szem is pontosan látja, feltéve, hogy nem a politika szemüvegén át nézi.

A hazai gyakorlat ezt megfejeli azzal, hogy sokszor olyan épületeket építenek vissza – például a budai Várnegyedben –, amelyek a maguk korában sem voltak ki­emelkedő alkotások, miközben végképp feledésbe merül az építés eredeti oka és célja.

Ez a folyamat még azzal a szlogennel sem igazolható, hogy a kommunizmus bűneit tesszük jóvá a „hungarocell” párkányokkal. Ennél szofisztikáltabbnak tűnik a másik gyakran hangoztatott érv, hogy a történeti környezetbe nem illik a kortárs építészet. Zsámbék főépítésze egyenesen úgy fogalmazott: a templom és kolostorrom a magyar államiság kialakulásának fontos időszaka óta áll itt mementóként, ezért „úgy kell kortársnak lennie, hogy ne látsszon rajta, hogy kortárs”.

Mekkorát álmodjunk?

A pályázók közt van, aki a templomot eredeti formájában építené vissza, és van, aki más anyagból. Akadt olyan pályázó, aki a kiegészítéseket hófehér, hangsúlyosan stilizált, látványos formában oldotta meg, és olyan is, aki kizárólag az egyéb építészeti programra reflektált, a megvalósítás módját pedig a művészettörténészekre bízta. Bár egyértelmű volt, hogy a romállapot megtartása nem fog a zsűri elismerésével találkozni, számos olyan pályázat érkezett, amely egyáltalán nem nyúlna a mostani templomhoz, és a szakrális funkciót nyitott térben, vagy legfeljebb üveggel fedve képzeli el.

 

 

A Pogány-féle terv az 1940-es évekből

Fotó: Építés- és építészettudomány folyóirat

A nyertes Közti Zrt. a pályázat kiírójának összes igényét figyelembe vette, lényegében mindent visszaépítenének a területre, ami valaha ott volt. S így egy valóságos erődítményt hoznának létre, amely hű mása a középkori épületkontúroknak, s ezeken belül helyeznék el az összes megkívánt szakrális és turisztikai funkciót. A kiegészítéseket és új építéseket azonban mind téglából képzelik el, aszerint változó formában és textúrával, hogy mennyi hiteles adat van az eredeti állapotról. A „korhűség” a Közti munkájában odáig terjed, hogy az elpusztult toronysisakot nem a meglévő mintájára, hanem a 15. században épült gótikus állapotában építenék újjá, ami bizonyára megfelel a kutatásoknak, de látványában nagyon furcsa és indokolatlan. És természetesen felveti a hitelességgel kapcsolatos örök kérdést: ki dönti el, hogy melyik építési állapotot tekintjük hitelesnek. (A nyertes pályázatban a helyreállított templomtérben a bejárati fal rózsaablakának feltételezett rekonstrukcióját aranyszínnel különböztetnék meg, a kolostorépületben és a nem rekonstruálható szárnyakban kortárs textúrákat alakítanának ki téglából, illetve fából.) A Közti pályázata egyfajta elegye a rekonstrukciónak és a kortárs építészetnek: míg az épülettömeg őrzi az eredeti volument, a részletekben megjelenik a kortárs esztétika. Sokatmondó, hogy e megoldás a 14 tagú – a zsámbéki polgármester és plébános mellett Ybl-díjas építészekből is álló – bírálóbizottság egyhangú elismerésével találkozott, bár voltak olyan zsűritagok, akik saját bevallásuk szerint azzal az elszánt meggyőződéssel láttak munkához, hogy a visszaépítést elítélik. Ám végül ők is arra jutottak, hogy ha már hozzá kell nyúlni a romhoz, ez a járható út.

Akárhogy is van, a tervek láttán bennem is az a meggyőződés alakult ki, hogy a programot befogadni képes, ebből eredően nagy méretű, karakteresen kortárs épület megjelenése zavaró lenne a területen. Bár a díjazottak között is vannak, akik ezzel próbálkoztak, egyik megoldás sem tűnt meggyőzőnek. Vélhetően erre a következtetésre jutott a pályázók azon, nem csekély hányada is, akik úgy vélik, hogy Zsámbék artisztikuma, fennköltsége éppen a rom mivoltából és a tájba ágyazottságából ered, ezért a turisztikai funkciókat a terep adottságai, illetve megmozgatása révén félig a föld alá helyezték. A rom ráadásul nem magában jelent valamit a mai látogató számára: kapcsolatban áll a faluval, a Zsámbéki-medencét ölelő dombokkal, a templom fö­lött húzódó fennsíkkal, még az egykori rakétasilóval is. A zsámbéki együttes igazi érdeme a környezet, a beágyazottság, és valójában ezt kellene védeni. De ezzel visszaérkezünk az egész programmal kapcsolatos aggályokhoz is: szükség van-e minderre?

Azok a pályázók, akik a romot helyezték a fókuszba, és a megkívánt egyebeket elrejteni igyekeztek, véleményem szerint jól reagáltak arra, amit a 21. századi környezeti kontextus kíván. A Közti nyertes munkája éppen amiatt ébreszt kétségeket, ami a győzelmet hozta számukra: a kiírás sugallta teljes rekonstrukció volumene – akár kortárs, akár korhű ruhába öltöztetjük – túlzó ahhoz képest, amit ma az épített és természetes környezet, a világi és szakrális minőség, az örökség és a jövő viszonyáról gondolunk.

Az írás a Kortárs Építészeti Központ (KÉK) és a Magyar Narancs közötti együttműködésben, az NKA támogatásával jött létre.