Viszonylag új jelenség a műemlékkezelésben a gyakran csak „visszaépítésnek” nevezett gyakorlat, bár a mellette érvelők rendre korábbi példákkal igyekeznek alátámasztani a jogosságát. Varsó óvárosa, Drezda lebombázott műemlékei, a vilniusi királyi palota mind egyfajta történelmi igazságtétel jegyében épült újjá a semmiből, persze gondos előkészítés után, lehetőség szerint hiteles dokumentáció alapján. Minden esetben szándékos pusztítás nyomán tűntek el az érintett épületek, és ugyan a szakemberek igyekeztek a lehető leghitelesebb másolatokat előállítani, a végeredmény többnyire 1:1 léptékű modellje az eredetinek, esztétikailag steril, épp az idő keze nyomát nélkülözi. Ez persze nem mindenkit zavar, sőt a közízlés egyre inkább a rendezett és takaros, örökifjú külsőt részesíti előnyben a kérlelhetetlen elmúlás melankóliájával szemben. A perfekt megjelenés kívánalma egyaránt táplálkozik a 20. századi műemlékvédelem hitelesség iránti jogos igényéből és abból a modern kényszerből, amellyel az idő múlását tagadni igyekszünk. Akkor lesz ebből probléma, ha a kettő ütközik.
Mit mond a tudomány?
Magyarországon a legtöbb indulatot a budai Várban zajló oda-vissza építkezések váltják ki, amelyek szintén ideológiai okokra hivatkozva öltenek egyre nagyobb méreteket (és nyelnek el egyre több pénzt), miközben a hitelesség szemmel láthatóan nem tud ezzel lépést tartani. A budai folyamat azonban nem előzmények nélküli: „prototípusa” a diósgyőri vár, amelynek rekonstrukciós terveiben elsőként vetették fel az elpusztult, már nem látható részletek hű visszaépítésének lehetőségét. A rekonstrukció első ütemének tervei még 2010–2011-ben készültek Cséfalvay Gyula és Botos Judith építészek, valamint Szekér György építész-művészettörténész munkájaként. Mindhárman jelentős sikereket tudhattak maguk mögött a műemlék-felújítás terén; az addigra többszörösen megszüntetett Országos Műemléki Felügyelőség kötelékében tanulták a szakmát, és dolgoztak évtizedekig. Cséfalvay és Botos munkája volt a diósgyőri vár 2000 és 2003 között elvégzett állagmegóvásának tervezése is, amely teljes egészében a hatvanas években elkészült, a magyar műemlékvédelem klasszikus ikonjaként számon tartott Ferenczy Károly-féle helyreállítás maximális tiszteletben tartásával, annak érintetlen megőrzése mellett ment végbe.
Az újabb felújítást a falak műszaki állapota tette szükségessé. Noha a hazai műemlékvédelemben 2010 körül – a döntéshozók aktív közreműködése mellett – már megkezdődött a dicstelen agónia, a tervezők által javasolt rekonstrukciót még komoly szakmai megmérettetés előzte meg.
Korábban a magyar műemlékes szemlélet alapja az 1964-ben elfogadott Velencei Charta volt, amely kimondta, hogy csak a hitelesen dokumentált állapotot szabad bemutatni, a helyreállításoknak úgy kell történnie, hogy az eredeti, illetve a hozzáépítés egyértelműen megkülönböztethető legyen, a hozzátételnek pedig a mindenkori kortárs építészet nyelvén kell készülnie. Az 1945 utáni, méltán nemzetközi hírnevet szerzett magyar felújítások ebben a felfogásban készültek. Én magam 1990 körül dolgoztam az Országos Műemléki Felügyelőségen, s még akkor is egyértelműen tartotta magát ez a szemlélet, ráadásul semmiféle stilisztikai vagy ideológiai kényszer nem állt mögötte, egyszerűen ez volt a természetes. A felújítás elsősorban tudományos munka volt, a maximális hitelesség alapkövetelménye pedig az volt, hogy semmi olyat nem lehetett visszaépíteni, amelyről nem tudták minden kétséget kizáróan igazolni, hogy valóban létezett. Az építészeti beavatkozás egyfajta alázattal viszonyult az eredetihez, a beton, kopilit üveg, acél kiegészítések a használatot és a védelmet szolgálták, és legfeljebb csak utaltak a valahai formákra. Ebből egy meglehetősen egységes, építészetileg izgalmas, nemzetközi viszonylatban is jegyzett „stílus” alakult ki, amely meglehet, kevésbé volt közönségbarát, illetve élményorientált, de nem is ez volt az elsődleges célja.
A rendszerváltás és a piacgazdaság hozta magával az egyébként jogos igényt, hogy a műemlékeknek el kellene tartaniuk magukat a bevételeikből. A fejlesztések fő mozgatója egyre kevésbé a tudományos értékmegőrzés, sokkal inkább a turisztikai hasznosítás lett, és ezzel megjelentek a látványos kiépítések iránti elvárások. Ennek első fecskéje a 2011-ben végül hosszas szakmai viták és tervtanácsi csatározások után elfogadott terv volt a diósgyőri vár rekonstrukciójának első ütemére.
Diósgyőr kiemelkedik a magyar műemlékállományból. A Magyarország területén különleges síkvidéki gótikus vár, sőt palota romként is megőrizte nagyszabású karakterét. Már Anonymus említ itt várat a Gesta Hungarorumban, a négy saroktornyos, belső udvaros vár a 14. század elején épült, később a király, majd a mindenkori királynék palotájává vált – ennek megfelelően építészeti kialakítása is egyre pompásabb lett. De a 16. századtól csökkent a jelentősége. A törököket nem izgatta, a 17. században tűzvész pusztította, majd a császári csapatok égették fel, a 18. század közepén lakhatatlanná vált. Az 1800-as évekből származó metszetek már az impozáns romot mutatják, amely még így is lenyűgöző látványt nyújt. A 19. század második felében, a műemlék fogalmának megjelenésével nyilvánvalóvá vált, hogy a vár pusztulását meg kell állítani. Diósgyőr már 1881-ben bekerült az első műemléki jegyzékbe, a mindössze 42 védetté nyilvánított épület közé. A 20. század első felében több rekonstrukciós terv is készült olyan neves szakemberek, mint Sztehlo Ottó (1921) vagy Lux Kálmán (1930-as évek) révén, de ezekből, elsősorban anyagi okokból, nem valósult meg semmi.
Turisztikai megközelítés
Először 1953-ban nyúltak a falakhoz – állagmegóvás történt –, majd a régészeti feltárás után, 1963–1968 között Czeglédy Ilona régész és Ferenczy Károly építész végezték azt a felújítást, amely azután hosszú időn keresztül példaként szolgált a magyar műemlékes szakmában. Ferenczy a romállapotot megőrizve, vasbeton, üveg-, illetve fémkiegészítésekkel tette használhatóvá és bejárhatóvá a várat. A négy torony közül háromban új födémek és lépcsők behúzásával kiállítóhelyiségek létesültek, az ezeket összekötő, leomlott palotaszárnyakon azonban csak falmegóvás történt. Az építész a helyszínen talált kőtöredékek alapján eredeti helyükön műkőből rekonstruált néhány építészeti részletet, nyilvánvalóvá téve, hogy utólagos beavatkozásról van szó. A legmarkánsabb elem a vasbetonból épült felvonóhíd volt a várárok felett. A későbbi rekonstrukciós tervet jegyző Botos Judith szerint „a diósgyőri felújítás a legnagyobb klasszikusok egyike (…) évtizedekre meghatározta a magyar műemlékvédelem szemléletét és formanyelvét”.
Ezek után nem csoda, hogy a 2010-es terv komoly vitákat és ellenérzést keltett szakmai körökben. Részben a hitelességet kérték számon, mivel a rekonstrukció leginkább vitatott eleme a tornyok közötti egyemeletes palotaszárnyak visszaépítése volt, gótikus boltozatú lovagteremmel, kápolnával, mérműves ablakokkal, amelyekről hiteles adat nem maradt fent. Analógiák és az időközben felszaporodott kőtöredékek alapján alkotta meg Szekér György azt az elméleti rekonstrukciót, amely a tervezés alapja lett, és végül a tervtanácsokon zöld utat kapott. A tervezők kiálltak amellett, hogy munkájuk nem történelemhamisítás, mivel a műemlékek helyreállításában szerzett tapasztalatuk szerint a romkonzerválás csak ideig-óráig segít, és a pusztulást továbbépítéssel lehet hatékonyan megelőzni. A kiépítés szakmai ellenzői – akik között nagyon komoly szaktekintélyek voltak és vannak – a 2010-es évek elején, a hitelesség számonkérésén túl azt az aggályt fogalmazták meg, hogy Diósgyőr kiengedi a szellemet a palackból, és a példán felbuzdulva elszaporodnak majd az elsősorban turisztikai célú, a tudományosságot másodrendű szempontként kezelő fejlesztések. (Így is történt később, elég csak Füzérre, Regécre vagy épp a budai Várra gondolni.) Azonban Miskolc városa mint beruházó számára egyértelmű volt, hogy a várat pénzt hozó turisztikai élményközponttá kell tenni, és ennek zálogát a közönségcsalogató, látványos kiépítésben látták.
Érdemes azonban megjegyezni, hogy a szocializmus idején, a piaci kényszertől nem sanyargatva a diósgyőri rom Miskolc élő részeként létezett, de kulturális helyszínként is kiválóan működött, egyebek mellett udvarán rendezték meg minden évben a Kaláka-fesztivált. Személyes élmény, hogy egy családi kapcsolat révén többször jártunk a szomszédos lelkészlakban, ahonnan úgy jártunk át a gyerekekkel a várudvarba, mintha a saját kertünkben bóklásznánk. Ez a romromantika azonban a 21. század látványosságokra fókuszáló miliőjében kevésnek bizonyult a turistacsalogatáshoz.
A felújítás első ütemében, 2013–2014-ben a belső vár készült el: a látogatók egy illúziót keltő valódi palotába léphettek be, lekövezett várudvarra, boltozatos lovagteremben tarthatták meg az esküvőjüket, vagy kávézhattak a visszaépült palotaszárnyak fölötti tetőteraszon. A közönség hálás és elégedett volt, nem zavarta, hogy minden építőmesteri igyekezet ellenére a látvány kissé sterillé sikeredett, túl fehér, túl szabályos volt a kő, mert a kéz, amely rakta, már máshoz szokott. Az a vizuális világ, amely minket manapság körülvesz, mellőzi, sőt kerüli az esetlegességet, kiszámított, szabályos, ráadásul a digitális technika révén egyfajta illuzórikus, megszépített valóságot kínál. A történelmi környezetben játszódó számítógépes játékok, a filmek mind élethű díszleteket mutatnak, nem csoda, ha a valósággal szemben is ez a művi tökéletesség az igény. A diósgyőri vár kiépítésének első üteme során valójában egy tökéletes díszlet épült. A hitelesség kérdésén az egyszeri látogató nem gondolkodott, a szakmai aggályokat pedig a politika lesöpörte. A kettős megítélést jól mutatja, hogy a tervezők Miskolc városától 2015-ben kitüntetést kaptak, miközben a nemzetközi műemlékes szervezet, az ICOMOS magyar tagozata a felújítást a magyar műemlékvédelem végeként aposztrofálta, és jelképes Citromdíjjal honorálta 2016-ban.
Még, még, még
Az üzleti sikeren felbuzdulva a tervezés folytatódott tovább, immár egyértelműen a turisztikai hasznosítás szempontjait szem előtt tartva. Kiderült, hogy az állam több mint 10 milliárd forinttal hajlandó támogatni az építkezést, s a következő ütem engedélyezési tervei 2016-ban kerültek tervtanács elé. A tervezői fantázia meglódult, mázas cserepezéssel mintázott magastetők, toronysapkák és egy sosem létezett plusz szint is került a falakra, neogót ablakokkal. A tervezés kezdetben a miskolci városházán folyt, ám a tervezők köre kibővült, Cséfalvay Gyula mellett megjelent Miskolc volt főépítésze, Rostás László, sőt mivel Cséfalvay két év után kilépett, immár Rostás a projekt felelős tervezője. A folyamat 2016 óta kevéssé átlátható, de a nevek, számok és évszámok halmazából annyi bizonyos, hogy a már-már tipikusnak nevezhető építési folyamat zajlik. Az elképzelésekről nem sokat tudni, a sajtóban néha felbukkannak egymásnak is ellentmondó látványtervek, az építészszakma ilyenkor felhorkan, s időnként kikerül a közösségi oldalakra is egy-egy segélykiáltás. Legutóbb Lovász Emese, a várat negyven éve kutató régész tette szóvá, hogy a politika átnyúlt a szakma feje fölött.
Közben 2021 óta zajlik az építkezés, igaz, némi anyagi huzavona után, miután az ígért támogatás egy részét az immár ellenzéki vezetésű város mégsem kapta meg. De mindebből csak annyi látszik, hogy mérhetetlen mennyiségű beton mozgatásával építenek középkori várat a 21. században. Mert míg az első ütem idején ügyeltek arra, hogy lehetőség szerint eredeti anyagokkal és technikákkal dolgozzanak – kézzel rakták a követ, építették a boltozatot –, mostanra kiderült, hogy az efféle aprólékosság „nem éri meg”, és muszáj „ócsosítani”. A budai Várnegyedhez hasonlóan emelkednek itt is a monstre betonfalak, amivel úgy tűnik, hogy a 21. századi várépítés megtalálta hiteles kifejezési formáját.
A diósgyőri építkezés eltérő két üteme nagyon jellemző ívet rajzol a kortárs „műemléki” fejlesztésekről. Első körben még a gondos szakmaiság, kutatás, tervtanácsok sorozata, szakmai viták kísérik a megvalósulást. A kivitelezésben, anyaghasználatban a korabeli technológiák dominálnak, így – bár az eredmény kissé steril – valamelyest hitelesnek mondható. Ha pedig az ilyen, tapogatódzó próbálkozás azt mutatja, hogy a dolog működik, üzleti megfontolásból folytatják a projektet, kibővítve, sokszor túlzásokba esve. Ekkorra viszont a szakmai kutatás akadállyá válik, a minőségi anyag és a kézi technológia megfizethetetlenné – és jöhet a megváltó beton.
A folyamat öngerjesztő problémái három szinten mutatkoznak. Az első a sokat emlegetett szakmai. Ez csak a szakmát érdekli, veszélye pedig az, hogy a komoly tervezők kiszállnak a projektből, amit ennek ellenére folytatni kell. Ennél kézzelfoghatóbb a műszaki problémák szintje; Diósgyőr esetében például a rogyadozó kőtornyok nem bírták a plusz szintek miatt rájuk kerülő súlyt, és emiatt az építkezés tovább drágul. Másutt ezt kompenzálandó megjelennek az olcsóbb megoldások, romlik a minőség, rossz esetben a külső már nem pusztán művi vagy hamis, de egyszerűen ócska lesz. A harmadik, bizonyos tekintetben az előzőek origójában álló probléma pedig a túlzott használati igényekből adódik. Minél nagyobb a ház a várt busás bevétel reményében, annál többe kerül az építkezés, ami újabb költségek bevonásával jár, azok minden építészeti vonatkozásával együtt. Ha pedig beüt egy váratlan krach, ahogy most történt, végveszélybe kerülhet a projekt, és csak értelmetlen áldozatok árán lehet befejezni – mert be kell fejezni.
De mit mond az építészet nyelvén a fentiekben bemutatott kétféle műemlékes megközelítés? Az első, kevésbé látványos, saját korának eszközeit visszafogottan használó módszer üzenete, hogy „sajnálom, hogy a múlt elpusztult, fontos számomra, ezért védem, ami megmaradt, és megmutatom, hogy mindenki okuljon belőle. De vallom, hogy most is keletkezik érték, tehát hozzáteszem, amit a magam korából értékesnek gondolok”. Ezzel szemben a másik, a jelenleg népszerű, az elképzelt látványt élethűen visszaállító gyakorlat azt üzeni, hogy „nem akarom tudomásul venni, hogy a múlt elpusztult, értékesebbnek gondolom, mint a jelent, ezért úgy teszek, mintha az idő nem létezne, és visszaépítem magam köré a díszleteit, kerül, amibe kerül”. A politikában pedig megjelennek a szólamok, például „az elveszett gyökerekről”. De ne engedjük magunkat becsapni: a valóságban mindössze annyi történik, hogy az egykori „szocialista” beton helyett most műkővel és habszivaccsal eltakart beton hirdeti a múlt dicsőségét.
Az írás a Kortárs Építészeti Központ (KÉK) és a Magyar Narancs közötti együttműködés keretében, az NKA támogatásával jött létre.
