Sólyom Lászlóról nem most derült ki, hogy szorgalmas, törekvő, sőt hiperaktív köztársasági elnök - legalábbis ha rajta és a törvényeken múlna, az is válna belőle. Azok a fránya paragrafusok azonban, különös tekintettel a Magyar Köztársaság úgynevezett alkotmányára, meglehetetősen szűkre szabták a mozgásterét, s ezt még tovább korlátozná az íratlan szokásjog is - már ha ez utóbbinak létezéséről alkalomadtán Sólyom maga is tudomást venne. Persze igaza van, szokás az, amit gyakorolunk, ha meg már nem alkalmazkodunk hozzá, akkor nincs is értelme róla beszélni - különben meg az elnöki poszt is olyan, hogy lakva ismeri meg az ember. Sólyom most éppen a március 15-i, repesve várt dekórumosztás előtt borította az asztalt, nyíltan kifejezve nemtetszését a ceremónia egyes - alább még méltatandó - szerencsés résztvevői iránt. Persze azzal ő is tisztában volt, hogy az efféle lista elkészítése a mindenkori kormányfő, jelen esetben Gyurcsány Ferenc dolga; az elnök legfeljebb annyit tehet, hogy aláírja a jelenléti ívet, majd szépen kitűzi a plecsniket. Ilyenkor még a gyűlölt ünnepeltnek sem illik a nyakába köpni vagy az arcába sziszegni. De hát tudjuk, Sólyom, mint az AB egykori elnöke, nagyon is jól ismeri a szolgálati utat, így azután nem kicsit provokatív módon most az Alkotmánybírósághoz fordult, ugyan mondják már meg neki, vajon milyen lehetőségei vannak a mindenkori elnöknek arra, hogy érvényesítse akaratát a nála jóval nagyobb hatalommal és erősebb közjogi felhatalmazással bíró miniszterelnökkel szemben. Hát nem sok - vélhetően ezt fogja majd mondani az AB. De nem is ez a lényeges. Hanem az, hogy egy látszólag csekély jelentőségű ügy mintegy ürügyet kínál az elnöknek ahhoz, hogy kipróbálja, meddig mehet el, hol vannak mozgásterének határai. Továbbá arra, hogy a maga mérsékelten szofisztikált módján kampányoljon egy kicsit az ellenzéknek, jelezve: a büdös komcsik megin' büdös komcsikat tüntetnek ki. (E tempó akkor sem volt túlságosan idegen a majsztrótól, amikor a gazdasági átalakítás elengedhetetlen hamariságáról papolt egy Heti Válasz-interjúban. ' csak tudja.) Ellenben érvei köztünk szólva alig is meggyőzőek - már miért lenne ellentétes az alkotmány értékrendjével egy idős vízépítőmérnök (Mosonyi Emil, többek között Bős-Nagymaros tervezője) vagy az érett és késő Kádár-kor ismert gazdaságpolitikusainak (Fekete János, Marjai József) felplecsnizése? Mondjuk nekik talán mi sem adnánk kitüntetést - igaz, ha rajtunk múlna, mások is lekerülnének arról a bizonyos listáról -, de korántsem alkotmányossági indokokból, hanem inkább a politikai jó ízlés s az ép erkölcsi és esztétikai érzék okán. (Ezeknek, valljuk be, igencsak híján van a jelen kormánydöntés - még ha a mostani uralkodó elit némely reprezentánsában saját boldog ifjúkorának emlékét idézné is fel egykori mentoraik ünnepélyes feldíszítése).
Méltánylandó, hogy Sólyom saját bevallása szerint korábban sikertelenül próbált tiltakozni az érintett személyek kitüntetésével szemben - ez arra utal, hogy a látszólag csupán szimbolikus okokból kirobbant presztízsharcban nem most kezdődtek a kölcsönös belemenések, s hogy e tekintetben Gyurcsány és kabinetje sem éppen tartóztatta meg magát. Csupán annyi a különbség, hogy ők ezt meg is tehetik - illemről, szokásról mint fent -, míg Sólyomnak ismét meg kell barátkoznia a ténnyel, hogy immár nem független megmondóember, hanem köztársasági elnök, akinek hatalma sokszor csak annyit ér, mint a tiszteletére kivert díszlépés, s ha nem a megfelelő helyen, módon és időben nyilvánul meg, könnyen az orrára koppinthatnak.
