Most tudtam meg, hogy milyen sokan elolvasták itt publikált szubjektív beszámolómat a szombati pedagógus tüntetésről. Természetesen önmagában ez az információ tökéletesen érdektelen, ugyanakkor az eseményre irányuló olvasói figyelem fontos jelzés arra vonatkozóan, hogy az általános tespedtség mellett és közben mégis vannak és lehetnek olyan események, amelyekhez sokan, egyre többen és még annál is többen tudnak csatlakozni. Olyan események, ahol nem a lényegesnek látszó, de valójában lényegtelen dolgok köré szerveződik több tízezer vagy még több ember, hanem olyan megmozdulások, tüntetések, amelyek valóban képesek lehetnek egy új közösség szervezésére, megteremtésére.
| ||
Ha mindazok, akik elégedetlenek azzal, ami most folyik Magyarországon, nem tudják magukat valamiféle közösségbe szervezni, akkor a bennük meglévő, a folyamatokat megváltoztatni képes és/vagy a változásokat kikényszerítő politikai és társadalmi potenciál eloszlik, elporlad, semmibe vész. És marad minden olyannak, amilyen: hazug, gátlástalan, erkölcstelen, gyáva, de erőszakos, ostoba, de ravasz, kapzsi és mohó, önző és jellemtelen. Vagyis pont olyan, amilyennek az orbánizmus a maga gátlástalan cinizmusával egészen nyíltan mutatja magát.
Márpedig akinek szeme van a látásra, füle a hallásra és józan esze a gondolkodásra, az nem lehet más, csak elégedetlen, s nem tehet mást, csak tiltakozhat.
Orbán gyáva
Azért gyáva, mert hataloméhes, és azért hataloméhes, mert kapzsi, és azért veszélyes, mert ez az egész a számára gazdaságilag is és a hübrisze szempontjából is kizárólag személyes kérdés. Személyes elégtétel. Személyes kielégülés.
Vagyis nincs objektivitás abban, amit és ahogy tesz. Egyetlen ráció van, a hatalom megtartásának a mindent fölülíró igénye. Orbán folyamatosan teszteli a közvéleményt. Így a szándékosan felháborító kijelentések, a tömeges tiltakozást kiváltó politikai, társadalmi, gazdasági és humánpolitikai intézkedések mind tesztelik is a tömeget, a választókat, hogy meddig lehet kitolni a határokat. És Orbán többnyire megnyugodva vonhatja le a következtetést: „oly messze vagyunk még a határoktól, hogy bármit megtehetünk”. Meg is tesznek mindent. Mindent, amit nem szégyellnek, márpedig semmit sem szégyellnek, hiszen mi hagyjuk nekik, hogy ezt tegyék.
Nem tudom, hogy a szombati tüntetés a létszámát és a szónoklatait tekintve eljutott-e valamiféle határmezsgyéjére annak, ahol Orbán esetleg megérezheti, hogy „eddig és ne tovább”. Naivitás is lenne azt hinni, hogy egyetlen esemény elég lehet, egy ilyen kontrollját veszített politikus és az általa dominált kormányzat meghátráltatására, hiszen ehhez nagyon sok ilyen és még ennél is professzionálisabb, ennél is átgondoltabb, ennél is okosabban szervezett és lebonyolított eseményre, sok-sok bátor, a véleményét vállaló és kimondó emberre (nem politikusra!) van szükség. Az azonban biztos, hogy a szombati tüntetésnek, és különösen annak a bizonyos öt perc csendnek a végén, nagyon komoly közösséget szervező, teremtő ereje volt, hiszen a közösséget semmi más nem szervezi jobban, mint amikor sok-sok ember érezheti azt, hogy egyek vagyunk, mert egyet gondolunk, egyet akarunk.
| ||
Ez persze lehet a politikai demagógia alapja is, ahogy nap mint nap láthatjuk és tapasztalhatjuk is azt, hogy a politika hogyan teremt veszedelmes ideológiákra épülő közösségi élményeket azoknak a polgároknak, azoknak a szavazóknak, akiket tudatosan és szándékosan vakítanak el e közösségi élményekkel, hogy aztán besöpörje az egyedüli hasznát ebbéli ügyködésének.
Ez a szombati élmény nem ilyen volt.
Nem ilyen volt, mert spontán teremtődött. Ez a tömeg nem Karinthy Barabbás című elbeszélésének tömege volt. A pedagógus tüntetés tömegének hallgatásában, amely több tízezer ember némaságából állt össze, nem választódott külön egymástól az egyén és a tömeg. Mind egyet akartak. Mind egyet gondoltak. Egyénenként is, és tömegként is. Ebben volt az az erő, amelyről azóta többen is szóltunk, és amelyet csak azok nem akarnak megérezni és megérteni, akiknek igazi tartani valójuk lenne tőle.
