Publicisztika

Vajon mit látunk valójában Bukarest és néhány erdélyi nagyváros utcáin ezekben a forró hetekben? Bretter Zoltán barátom e lapban megjelent lelkes cikke szerint (Az éjféli rendelet, Magyar Narancs, 2017. február 9.) „tömegtüntetések kezdődtek Románia-szerte”, melyek során „a román polgár” lázadt fel; a szerző később „az 1989-ben még meg sem született fiatal generáció” győzelméről beszél.

Bár az újságírók kitiltása a Parlamentből az elmúlt években szinte nemzeti sportunkká lett, korántsem hungarikum: az Emberi Jogok Európai Bírósága (EJEB) a minap egy macedón ügyben vizsgálta a sajtómunkások országgyűlési kitiltásának emberi jogi vonatkozásait (Selmani és mások kontra Macedónia). Az EJEB szerint, amikor a házelnök megfosztotta az újságírókat a lehetőségtől, hogy a parlamenti üléstermi eseményekről tudósítsanak, nemcsak az újságírók szólásszabadságát sértette, hanem a sajtótermékeket fogyasztó közönség jogait is egyezménysértő módon korlátozta. Bár a macedón ügy közvetlen hatással nem bír a magyar házelnök és az Országgyűlésből kitiltott újságírók közjogi kalandjainak kimenetelére, a macedón döntésben foglalt általános megállapítások a magyar eseményekre tekintettel sem érdektelenek.

Ez a hét megmutatta, hogy a legsötétebb pártállami időket éljük.

Nálunk első a család – rögtön Andy után.

Emlékszünk-e még Bánki Erik – és ne is merüljön e név a feledés homályába! – módosító indítványára, amelyet 2016. február 29-én, hétfőn terjesztett be a magyar törvényhozás elé, s amit másnap, kedden már el is fogadtak? „Az MNB által létrehozott alapítvány vonatkozásában az alapító által juttatott vagyon elveszíti közvagyon jellegét.” Ha felidézzük a magyar történelem eme örökbecsű pillanatát, akkor megérthetjük, mi zajlik Romániában – és minek kellett volna történnie nálunk.

Dér Andráshoz, Eperjes Károlyhoz, Vidnyánszky Attilához.

Abban az alternatív valóságban, amelyben a budapesti Fővárosi Közgyűlés Lukács György Szent István parki szobrának lebontásáról döntött, a marxista filozófust nem vallatták a sztálini időkben a Lubjankán, nem hurcolták meg a Rákosi-korszakban a Felelet-vitában, nem volt a forradalmi Nagy Imre-kormány minisztere, nem deportálták a forradalom leverése után Romániába, nem volt a Kádár-korszakban mellőzött ember, aki az üldözött Szolzsenyicinről jelentetett meg Nyugaton könyvet, akihez tanítványul szegődni, szellemileg csatlakozni súlyos karrier- és rendőri kockázatot jelentett.

A kortárs amerikai szociológus és építészetteoretikus, Benjamin H. Bratton spekulatív dizájnról szóló híres esszéjének elején a következőt állítja: „Egyesek akár arra a következtetésre is juthatnak, hogy a 21. századi dizájn legfőbb feladata nem más, mint hogy visszacsinálja a 20. század dizájnjának nagy részét.”

„És a győztes… egy háttéralku (és Antonio Tajani)” – ezzel a keserű címmel jelent meg január 17-én, kedd este fél 11-kor az uniós ügyekkel foglalkozó hírportálon, a Politicón az a cikk, amely az Európai Parlament elnökválasztásáról számolt be frissiben.

Az elmúlt év a post-truth és post-factual, azaz az igazságon túli, tények utáni politika jegyé­ben telt – hangzik az új közhely. E szerint a Brexit-népszavazás, Trump választási kampánya és általában a populizmus megerősödése azt mutatja, hogy a politikai közbeszéd immunissá vált a tényekre. A választók számára érdektelen, hogy értesüléseik légből kapottak, a hamis hírek és összeesküvés-elméletek feltartóztathatatlanul eluralták a nyilvánosságot, az értelem és józanság pedig tehetetlenek az irracionalitás erőivel szemben.

Az elmúlt év a béremelésektől volt hangos. Először a 2014-es választások után csalódott szocialisták karolták fel a közgazdasági összefüggések iránt nem túl nagy affinitást mutató celeb-tanár, Pogátsa Zoltán ötletét.

A 2016. év a „populizmus” előretöréséről lesz nevezetes. A Brexit és Trump győzelme, a bevándorlásellenes német AfD tartományi választásokon elért eredményei, az osztrák Szabadságpárt majdnem győzelme az elnökválasztáson vagy éppen az olaszországi népszavazás kudarca trendszerűen mutatják a világ változását.

A Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége (Mazsihisz) minden erejével támogatta, hogy 2015-ben a magyar kormány megkapja az IHRA (Nemzetközi Holokausztemlékezési Szövetség) elnökségét, s néhány napja elismerően jelezte egyetértését a magyar kormány Párizsban kifejtett, a közel-keleti béke megteremtésével kapcsolatos álláspontjával.