Isten védelme felé

Miért támogathatja egy keresztény az azonos neműek házasságát és jogukat az örökbefogadásra? – Vitában Márkus Tamás református lelkipásztorral. 

Óriási vitát váltott ki és számos szélsőséges válaszreakciót szült a református egyházon belül Monostori Tibor azonos neműek házasságáról  és az örökbefogadáshoz való jogukról szóló írása, melyet most teljes terjedelmében, változatlan formában közlünk. A publicisztikára érkezett reakciók összefoglalását április 3-án, szombaton tesszük közzé.

Aki figyelemmel kísérte az Alaptörvény utolsó módosítása körüli vitákat, az joggal gondolhatja, hogy ha valahol, akkor az egyházakban legalább néhány kérdést illetően konszenzus uralkodik, és ezekben a kormány bízvást számíthat a támogatásukra. Ilyen témák az azonos nemű párok általi örökbefogadás, vagy a következő kitételek: „az anya nő, az apa férfi”, és „Magyarország védi a házasság intézményét mint egy férfi és egy nő között (…) létrejött életközösséget”. Sőt, mind gyakoribb az az álláspont: akik ezzel nem értenek egyet, kizárják magukat az egyházból.

Ilyen megállapításokat tett nemrég Márkus Tamás református lelkipásztor (lásd: Miért nem támogathatja egy keresztény az azonos neműek házasságát?, 777blog.hu, 2021. január 31.). Az Evangelikál Csoport vezetője, számos hitvita résztvevője vitázott már többek között Puzsér Róberttel is. Írása figyelmet érdemel, mert a 777 az egyik legolvasottabb keresztény oldallá nőtt, nemrég Tarlós István volt főpolgármester és Veres András, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia elnöke adott itt nagy­interjút.

Márkus leszögezi: a klasszikus egyetemes hitvallások ugyan nem tárgyalják az azonos neműek házasságának kérdését, annak (és az azonos nemű párok általi örökbefogadásnak) támogatását a dogmatika mégis szükségszerűen kizárja, és azt mindig ki is zárta. A két nem teremtettsége, Jézus és egyháza kapcsolata, mint a férfi-nő házasság metaforája, a homoszexuálisokról szóló bibliai szöveghelyek erre mutatnak rá. A kérdés nemcsak a kétezer éves hagyományra nézve meghatározott, de normatív módon is, azaz a Szentírás egyértelmű szabályokat rögzít. Aki nem így látja, az egy elsődleges hittételt tagad, s ezzel a teljes dogmarendszert elutasítja.

A két kérdés (házasság és örökbefogadás) közül ma az utóbbi aktuálisabb. Az azonos neműek ugyanis, ha nem is teljes módon és fele­másan, de élettársi kapcsolatban továbbra is megélhetik a család közösségét Magyarországon. Örökbe azonban a jövőben egyre nehezebben fogadhatnak majd. Egyértelműen erre utal a február 27-én a témában megjelent kormányrendelet: a kormány szeretné bezárni azt a kiskaput, amely szerint, noha azonos neműek nem fogadhatnának örökbe, ezt sokan mégis megtették. Mégpedig „trükközve” és „jogi kiskapukat” találva: a pár egyik tagja egyéni örökbefogadóként jelentkezett az eljárásra.

Mint keresztény kutató és református egyháztag válaszolok. Világossá teszem: a keresztények biblikusan és szabadon támogathatják az azonos neműeket a fenti kérdésekben. Márkushoz hasonlóan két kérdést vizsgálok meg: a hittételek állandóságának kérdését és egyes normatívnak tekintett igehelyeket és azok értelmezését. Kitérek írása rejtett érzelmi töltetére is.

A változások természete

A szerző már írása első bekezdésében elköveti a konzervatív keresztényekre jellemző legnagyobb hibát. Úgy is mondhatnám: kilóg a fundamentalista lóláb. Ennek a lényege: az egyház kétezer éves története során a biblikus-apostoli örökséget követő keresztények és az ahhoz hűtlenné válók számos kérdésben és mindig harcoltak egymással. Az pedig, hogy ki hol áll, egyértelműen eldönthető, mert a Biblia változatlan, örök igazságokat tartalmaz.

Csakhogy ez egyszerűen nem igaz, de minimum vitatott.

Az, hogy a Biblia egyes könyveinek teológiá­ja és társadalomképe egyáltalán nem konzisztens, sőt egymásnak kifejezetten ellentmondanak, jól ismert tudományos álláspont. Miként az is, hogy a maguk korában a maihoz hasonlóan érzékeny társadalmi vitákat folytattak ma már jelentéktelenné vált kérdésekben. Peter Enns amerikai teológus a How the Bible Actually Works (Hogyan működik valójában a Biblia?) című munkájában úgy fogalmaz, hogy a Szentírás szerzői újra és újra átértelmezték a múltat és az Istennel való kapcsolatukat, hogy aktuális kérdéseikre használható válaszokat találjanak. Ennek nagyon is a tudatában voltak mint kötelességüknek. Sőt e nélkül a folyamat nélkül a kereszténység ma nem is létezne. Ezt gondolja (hozzám hasonlóan) a legtöbb progresszív vagy liberális keresztény.

Néhány példát említek.

Ad egy, az izraeliták nem voltak mindig szigorú értelemben vett monoteisták: egyetlen istenséget imádtak, de elismerték mások létezését, erről tanúskodik az első parancsolat. („Ne legyen más istened!”)

Ad kettő, a Sátán mint személy fogalma 180 fokos fordulaton ment keresztül a kezdetektől a mai értelmezésekig, egy semleges entitástól a legfőbb gonoszig.

Ad három, Isten általánosan elfogadott tulajdonságai (mindentudó, mindenütt jelen lévő stb.) és az Újszövetség vaskosan magukon hordozzák a görög kultúra hatását, miként a teljes Ószövetség az ókori keletiét. Ezek a „pogány” hatások a szent szövegek és hagyományok, katekizmusok integráns részei lettek.

Ad négy, noha Jézus feltámadása az egész Újszövetség egyik központi gondolata és esszenciája, az Ószövetségben ennek alig látjuk a nyomát.

S végül, az Újszövetségben négy (négy!) különböző evangélium található. Sokáig sorolhatnám még.

A fentiekre természetesen van egyenként konzervatív keresztény válasz. Végigolvastam számos teológiakönyvet, végignéztem jó néhány hitvitát – nem győztek meg.

Ki volt az első progresszív keresztény? Pál apostol. A miatt, ami a jeruzsálemi apostoli gyűlésen (avagy első egyetemes zsinaton) történt bő évtizeddel Jézus halála után, 50 körül. Itt feszült egymásnak két keresztény tábor: a pogányból lett keresztényeknek be kell-e tartaniuk a mózesi törvényeket vagy sem? Végül kompromisszum született, de összességében Pálék győzelmével. A korban ennél a dilemmánál nagyobb horderejűt nehéz volt elképzelni. Shailer Mathews, a protestáns Social Gospel mozgalom kimagasló amerikai alakja a 20. század elején úgy fogalmazott, hogy a kereszténység jellege, karaktere volt a tét. Ha Pál pártja veszít, a kereszténység zsidó szekta maradt volna. Mathews szerint „miként olyan sokszor az egyház történetében, a liberálisnak volt igaza és a konzervatív tévedett”.

Egyetértek Mathews-zal. Írásaiban megfogalmazza az utat, amelyet a progresszív keresztényeknek követniük kell. A 21. században a tudományos eredmények (a pszichológia, a genetika vagy épp a pedagógia területén) is sürgetők: nincs ok az itt tárgyalt kérdésekben fenntartani a régi álláspontot és a hátrányos megkülönböztetést.

 

Új-Zéland utat mutat: az unitárius egyház áldásával.

Fotó: Getty Images

Végül még egy gondolat a változásokról. Márkus Tamás szerint a kérdéskör az elmúlt „fél évszázad” termése, ezek a radikális gondolatok korábban ismeretlenek voltak. Keresztényellenes „háború” folyik, a túloldalon „agresszív, militáns ideológia” áll.

Pedig az ószövetségi vagy páli példákon láthatjuk, hogy korábban sem voltak a mainál kisebb viták. A tudományos és gondolkodásbéli forradalmak természetük szerint (à la Thomas Kuhn) egyébként sem kumulatív módon felhalmozott tudás, hanem paradigmaváltások útján történnek. Radikális változások mennek végbe rövid idő alatt. Nem épp ilyeneket látunk a világban? Feltérképezték az emberi genomot. Tartós demokrácia jött létre Magyarországon. Világossá vált, hogy a nők gyakran hatékonyabb vezetők, mint a férfiak és így tovább. Miért kell elvetnünk, hogy a családfogalom, a nők helyzete, az emberek közötti kapcsolatok természete megváltozott?

Mit mond a Biblia?

Egyetértek Márkus Tamással abban, hogy a Szentírás szövegéből normatív módon egyértelműen levezethető, hogy annak írói nem támogatták, sőt kifejezetten tiltották volna az azonos neműek házasságát – már ha megkérdezték volna őket. Csakhogy a kérdés a mai formájában sohasem létezett, és sohasem volt napirenden. Ahogy soha nem volt ott a rabszolgák felszabadításának, a teljes női egyenjogúsításnak és a népképviseleti demokrácia bevezetésének a kérdése sem. Ha odatették volna, az adott kor körülményei között azonnal ellehetetlenült volna az evangélium hirdetése.

A Biblia elemzése éppen azt mutatja, hogy írói a meglévő keretek között sokszor elmentek a határig. Az egyik ilyen vizsgálat Sarah Ruden 2010-ben megjelent Paul Among the People. The Apostle Reinterpreted and Re­imagined in His Own Time (Pál az emberek között. Az apostol újraértelmezése és újragondolása a saját kora tükrében) című könyvében olvasható.

A Harvardon doktorált klasszika-filológus, egyben kvéker, hívő keresztény Ruden nyelvileg vizsgálta Pál leveleit. A szavait és jelenté­süket az ókori valóságba és szókincsbe helyezte, felhasználva Cicero, Catullus, Arisztophanész, Homérosz szövegeit. Amellett érvelt, hogy a görög-római kultúra „istenítette az erőszakot és a kizsákmányolást”, és Pál harcolt ezek ellen. Az apostol nem kérdőjelezte meg a rabszolgatartás létjogosultságát, de „nem elnyomta a nőket, rabszolgákat és a homoszexuálisokat, hanem – a saját kora mércéjéhez képest – progresszív szabályokat alkotott, hogy befogadja őket a keresztény közösségbe”. Pál a pederasztia, a férfi promiszkuitás és a kényszerházasságok ellen harcolt. Kifejezetten mást képviselt egyes kérdésekben, mint az Ószövetség.

Nem véletlen, hogy a 19. századi Amerikában a rabszolgatartás mellett álló keresztények a Szentírás normatív értelmezésébe, míg az azt tagadók többek között a páli igazságosság és egyenlőség fogalmaiba kapaszkodtak.

Amit Ruden (vagy a fentebb említett Enns) mondanak, persze egyáltalán nem új és nem is egyedi: a területnek létezik rendkívül gazdag, és náluk jobb szakirodalma, állításaikat támogató és azokkal vitatkozó egyaránt. Azért hivatkozom itt rájuk, mert egyrészt keresztények, másrészt népszerűsítő munkáik könnyen beszerezhetők.

Valójában az történik, hogy ahogy haladunk előre az időben, és újabb és újabb kihívások érik a kereszténységet, bizonyos ügyek alapos viták után a kereszténység (végső soron Isten) védelmébe kerülnek. Ilyen ügy most az azonos neműek házasságának vagy az általuk való örökbefogadásnak a kérdése. Az elmúlt kétezer év története hemzseg a hitvalló, progresszív keresztényektől, akik a saját korukban botrányt okoztak közösségeikben, és végül az ő álláspontjuk állta ki az idők próbáját.

Az ösztöneinkre vagy az értelmünkre hallgassunk?

Végezzünk egy gondolatkísérletet. Egy kávézóban ülünk, a sarokban egy fiatal férfi és egy nő összebújva beszélgetnek. Egy másikban két férfi teszi ezt. Melyik szituáció válthat ki ösztönösen inkább elutasítást? Természetesen a második. Egyszerűen azért, mert ilyen az emberek többségének szexuális beállítottsága. Ám tegyük fel, hogy kiderül: a férfi és a nő mindketten házasok, másvalakivel. Éppen házasságot törnek. Megváltoztatja-e ez a véleményünket, érzéseinket?

Miért fontos ez? Adódik a kérdés: vajon a Biblia hierarchizálja-e a bűnöket? Pál a levelei­ben több helyütt felsorolja a test bűneit, mint a házasságtörés, paráznaság, bálványimádás, viszálykodás, irigység és így tovább. Nem ad fontossági sorrendet; felsorol. A Tízparancsolattal hasonló a helyzet. Mégis, a konzervatívok jóval több időt szentelnek azon bűnök elleni küzdelemre, amelyek nagyobbaknak tűnnek és érzelmileg nagyobb hatást váltanak ki. Ám vajon nem arra hív a Biblia, hogy ne a felszínt kövessük, és ne az ösztöneinkre hallgassunk?

Indokolt lenne a kiemelt figyelem, ha ezek a „bűnök” körülvennének minket. A valóság nem ezt mutatja: hazugságok, lopások, ármánykodások rombolják minden percben a mindennapjainkat és az Istennel való kapcsolatunkat. Az azonos neműek házassága hány embert érint?

Az, hogy Márkus Tamás melyik térfélen érzi jobban magát, jól látszik az egyik példáján is. Esszéjét egy (szerinte) igaz történettel indítja: a hitszegő, eretnek Ariust (az arianizmus szellemi atyját) a Bibliához hű Miklós (akiből később a Mikulás alakja kifejlődött) az első niceai zsinaton felpofozta. A párhuzam világos: ma is ilyen határozottan kell(ene) bánni az eretnekekkel.

A történetre azonban nincs történeti bizonyíték, az középkori kitaláció. Ironikusan fogalmazva: fake news, a keresztény írástudói platformok tudatosan hamisított terméke. Magam óvatosan fogalmazok: a fiktív történet egy sokrétű, valószínűleg jó szándékú hagiográfiai hagyomány eredménye. Ha pedig a párhuzamoknál tartunk: amit szinte biztosan tudunk, hogy Konstantin császárt, aki a zsinatot összehívta és annak végzéseit elfogadta, a halálos ágyán egy ariánus keresztelte meg. A keresztények a következő századokban ezt igyekeztek elhallgatni.

Progresszívok és konzervatívok

A fentiekből az is következik, hogy Márkus Tamás akkor, Jeruzsálemben, az első zsinaton a másik oldalon állt volna. „Ha valaki pedig makacsul ellenáll, (…) akkor ne vindikálja magának a jogot arra, hogy kereszténynek (…) nevezze magát” – írja cikkében. A progresszív keresztényekre gondol? És Pálra? És a felszabadító mozgalmak keresztény áldozataira?

Félve kérdezem: tegyük fel, hogy a reformátusok vagy a keresztények en bloc elhatárolódnak az azonos neműek házasságától és az örökbefogadáshoz való joguktól, és nyugvópontra jut az ügy. Mi lesz a következő lépés? Visszatérünk a 16. századba, a vallásháborúk korába? Elkezdjük megvitatni, hogy miként üldözzünk tűzzel-vassal bizonyos megtérni nem hajlandó nem keresztényeket, mint tette azt Martin Luther, aki a zsidók üldözéséről írt biblikus alapokon sokat és maradandót? Esetleg normatív alapon vagy az évezredes hagyományra hivatkozva felvetjük a rabszolgatartás bevezetését? Aki esetleg túlzásnak érzi ezeket a felvetéseket, annak jelzem, hogy Márkus Tamás egy február 18-i írásában, a vasarnap.hu-n élősdinek és parazitának nevezte a progresszív keresztényeket. Az olvasóra bízom annak eldöntését, korábban milyen ideológiák használták előszeretettel ezeket a biologizáló „metaforákat”.

Egy olyan korba értünk, ahol a nemek közötti különbségek elmosódnak. Ez nem távoli jövő, utópia, összeesküvés. Megtörtént. Gyorsul. Logikailag koherens álláspont az is, hogy ez Isten akaratával ellentétes dolog. Én azt gondolom, hogy mindez Isten tudtával és jóváhagyásával, beleegyezésével történik. Jézus azokért a bűnökért is meghalt a kereszten, amelyeket akár szabad akaratból, akár tudatlanságból az ösztöneink, az érzelmeink, a hatalmaskodásunk mentén követünk el a felebarátainkkal szemben. Nem kérem a konzervatív keresztényektől, hogy mindezt elfogadják. Nekem elég, ha nem zárják ki. Ha kizárják, Istent játszanak, mégpedig tudatosan, és ennél nincs rosszabb kombináció.

Óriási, növekvő számban vannak a világon házasságban élő vagy örökbe fogadó melegek, rengeteg gonddal, bűnnel, sokan hívők. És vannak olyanok is, akiket arra vezérelt az Úr, hogy önmegtartóztatást gyakorolnak vagy új életet kezdenek. A választás nem befolyásolja az üdvösség kérdését.

A józan jobboldaliak ezt egyébként (hozzám hasonlóan) világosan látják. Molnár Attila Károly, ismert konzervatív történész és vallásszociológus a markánsan jobboldali Kontra.hu oldalán így írt 2020 utolsó napján megjelent Szerény javaslat című cikkében: „Az örökbefogadás nem jog. Senkinek sincsen joga rábökni egy gyermekre és követelni, hogy hazavihesse, mert neki gyerekigénye van. Ezért a jogok követelése helyett sokkal jobban tennék, ha az LMBTQ emberek nem erre hivatkoznának, hanem arra, hogy normális életet tudnak nyújtani a gyerekeknek. Az örökbe fogadott gyerekekből normális felnőtteket nevelnek, ami nem mondható el az állami gondozásról. Mert az igazság az, hogy az állami gondozottak nagy részének sosem lesz normális élete, a társadalom szélén kötnek ki a drog, prostitúció, hajléktalanság világában. (…) Éppen ezért a normalitás mellett kiálló homoszexuálisokat a jobboldalnak támogatnia kell. (…) A határvonal nem a hetero- és homoszexuálisok közt, hanem a normális életre törekvők és az abnormalitást ünneplők közt van.”

Márkus Tamás valójában éppen úgy az abnormalitást, a keresztény abnormalitást ünnepli, mint más, az elveiket szélsőségesen vallók és alkalmazók, legyenek azok bármelyik (liberális vagy épp bal-) oldalon. Más írásaiban kifejti, hogy a gyermeknek elidegeníthetetlen joga van ahhoz, hogy a „heteroszexuális” házasságot állítsák elé normaként növekedése során, és hogy az azonos nemű szülők kapcsolata mint norma, erkölcsi és lelki károsodást okoz bennük.

Ezzel és írásainak tartalmával, általános hangvételével, propagandájával Márkus épp olyan social justice warriorrá és szélsőséges jogvédővé válik, mint néhány, a feminizmust, a multikulturalizmust vagy épp saját nézetrendszerét a valóság torkán mindenáron lenyomni akaró, saját csoportjának túlzott (elő)jogokat követelő, inkvizítori hevületű fanatikus.

Ezeket a kérdéseket érdemes lenne az egyházaknak megvitatni. Mindkét oldal mellett lehet (józanul) érvelni. A protestánsok és a katolikusok a 16. században még évtizedekig keresték a kiegyezés lehetőségét. Addig is, mivel ilyen vitára nem sok esélyt látok, azt kell, hogy mondjam: nem tudunk örökké várni Rátok. Pálék sem tudtak örökké várni, mert vinniük kellett az örömhírt. A változás megtörtént, és új viták, új feladatok várnak Isten népére. Megyünk tovább, az örökké változó világban az egyetlen biztos pontra nézve, de alkalmazkodva és ha kell, változva, ahogy tették ezt az apostolok, tették azt a változó világra nyitott keresztények generációi, és teszik azt a 21. századi felebarátaink.

A szerző közgazdász, történész.