Magánhaszon és közbűnök - Miért szavazok az LMP-re?

  • Borbély Szilárd
  • 2010. április 8.

Publicisztika

Minden rosszban van valami jó. Legutóbb Elek István, Unger Anna és Ungváry Krisztián írásait olvasva (Magyar Narancs, 2010. március 25.) felmerült bennem, hogy lehetséges a dolgoknak egy másik nézőpontja is. Nézzük tehát a dolgokat innen, vagyis a visszájukról. Hazánkban az elmúlt jó egy évtizedben megfordult a politikafilozófia régi közhelye, amely a Mandeville által értelmezett példázat nyomán közhelynek számít, hogy az emberi közösség érdekei és a közösség vezetőinek ambíciói között erős érdekellentét lapul. A moralizáló megközelítések korlátozott érvényessége a morál határainak kijelölését ösztönözte A méhek meséje, avagy magánvétkek - közhaszon című munka gondolatmenetében. Mandeville az egyes ember féktelen önzése és a közjóra vezető minimum kölcsönös kiegyenlítettségének a fenntartását javasolja. Egyszerűbben és aktuálisan fogalmazva: az önmegtagadó fideszes és a korrupt maszopos mítosza - a társadalmi realitásokat és a fideszes önkormányzatokat ismerve - nem tűnik életszerűnek. De ha a magánbűnök nem lehetetlenítik el a közhaszon érvényesülését, akkor ki kell egyeznünk ezzel a mélyen emberi dologgal, amit mostanában jobb híján lopásnak nevezünk, és ezt a cselekvést el kell fogadnunk mint emberit, ha az mégis a közhaszonra vezet. A nyomtató ökörnek ne kösd be a száját - írták már Mózes könyvében is. De akkor mégis mi változott meg hazánkban drámai módon az utóbbi években?

Miért szavazok az LMP-re?

Minden rosszban van valami jó. Legutóbb Elek István, Unger Anna és Ungváry Krisztián írásait olvasva (Magyar Narancs, 2010. március 25.) felmerült bennem, hogy lehetséges a dolgoknak egy másik nézőpontja is. Nézzük tehát a dolgokat innen, vagyis a visszájukról. Hazánkban az elmúlt jó egy évtizedben megfordult a politikafilozófia régi közhelye, amely a Mandeville által értelmezett példázat nyomán közhelynek számít, hogy az emberi közösség érdekei és a közösség vezetőinek ambíciói között erős érdekellentét lapul. A moralizáló megközelítések korlátozott érvényessége a morál határainak kijelölését ösztönözte A méhek meséje, avagy magánvétkek - közhaszon című munka gondolatmenetében. Mandeville az egyes ember féktelen önzése és a közjóra vezető minimum kölcsönös kiegyenlítettségének a fenntartását javasolja. Egyszerűbben és aktuálisan fogalmazva: az önmegtagadó fideszes és a korrupt maszopos mítosza - a társadalmi realitásokat és a fideszes önkormányzatokat ismerve - nem tűnik életszerűnek. De ha a magánbűnök nem lehetetlenítik el a közhaszon érvényesülését, akkor ki kell egyeznünk ezzel a mélyen emberi dologgal, amit mostanában jobb híján lopásnak nevezünk, és ezt a cselekvést el kell fogadnunk mint emberit, ha az mégis a közhaszonra vezet. A nyomtató ökörnek ne kösd be a száját - írták már Mózes könyvében is. De akkor mégis mi változott meg hazánkban drámai módon az utóbbi években?

Bizonyára sokan horkannak fel, és reflexből cáfolnak, ha azt mondom, hogy véleményem szerint például tipikus politikai mítosz az, miszerint Bokros Lajos kikezelte volna a magyar gazdaságot a posztszocialista bajaiból. Valójában fantáziátlan módon az IMF receptje szerint járt el, és az átmeneti jobbulás ténylegesen a világgazdaság felpörgő motorjainak volt köszönhető. Ebben a gazdasági környezetben pedig még talán a finoman szólva kevéssé karizmatikus Veres János is felölthette volna a nemzetgazdaság megmentője szerepet, pedig ez utóbbi állításnak kevesen adnának hitelt, hogy stílusosan fogalmazzak. Úgy gondolom, hogy az elmúlt húsz évben régi és új, kritikai kontroll nélkül elfogadott történeti és politikai mítoszok szőtték és szövik át a gondolkodásunkat, amikor hazánk múltjáról és jelenéről beszélünk. Ezek a mítoszok a politikát - a mögöttünk lévő két évtizedben - igyekeztek valamiféle technokrata szakmai tevékenységként felmutatni a laikusnak tételezett társadalom tekintete előtt. Hideg céltudatosság és elitista elzárkózás képzetével vették körül a politikacsináló elitek saját tevékenységüket, és titkosításokkal igyekeztek kizárni a civilnek minősített lobbin kívülieket, hogy vegykonyhájukba bele ne lásson senki. A közösségi kontrollt 1994 óta folyamatosan hozott korlátozó törvényekkel hatékonyan kizárták. Csak a kezemet figyeljék: itt a piros, hol a piros játékot játszottak a demokratikus intézményekkel a magukat kompetensnek tartó pártinformátorok. A leghatékonyabb trükk azonban mégis az lett, ahogy száműzték a morált a politika területéről. Azt a mítoszt hitették el, hogy a politika nem a morál alapkérdésein nyugszik. A magyar demokrácia húsz évének talán legnagyobb mítosza ez: a moráltól mentes politikai gondolkodás és viselkedés legitimálása.

*

A morál megbélyegzésének előtörténete van. Vagyis olyan történeti mítosszal van dolgunk, amely történetként mondható el. A késői Kádár-kor orientációjukat vesztett kommunista vezetői szabadultak meg elsőként a politikai praxist gúzsba kötő morális kérdésektől, amelyek kínosan figyelmeztették őket a kommunizmus messianisztikus küldetésének elárulására. Ez a lelki és erkölcsi teher vezetett először a morál politikaidegen értelmezéséhez. Az első szabad választások után átmenetileg visszatértek ezek az avíttnak minősített dilemmák, de mivel ekkor már nem képezték részét sem a politika intézményi hagyományának, sem a közjogi berendezkedésnek, és új alkotmány hiányában a morál politikai kezelésének alkotmányos újraalapozása sem történhetett meg. Az első kormány politikusai hamar felőrlődtek és leamortizálódtak e tisztázatlan problémán. Az 1994-es kormányváltás után visszatértek a posztszocialista politikafelfogáshoz. Az SZDSZ koalícióba lépésével az antagonisztikus ellenségek szövetkezése a morális dilemmák létjogosultságának a létezését is tagadni kényszerült. Arról nem beszélve, hogy illetlen dolog akasztott ember házában kötelet emlegetni. Ekkor történt meg a rendszerváltó erők részéről a Fidesz elárulása is, ami az ekkor kezdődő új, amorális korszaknak az első erős üzenete lett. A mennyiségi, materialisztikus szemlélet az állítólagos szakértői mítoszokat kezdte sulykolni. Mondván, hogy a szakember, akárcsak a profi politikus nem hallgat semmi másra, csak a számokra. Másként fogalmazva: tagadja a politikai morált, vagyis a társadalmi szolidaritást és a felelősségvállalást.

Az 1994-ben elárult Fidesz előtt a baloldal összezárt, ezzel az ekkor még liberális pártot áttolta a rendszerváltó MDF bukása után megüresedett jobb oldalra. E nagy pályakorrekció során a morális kérdéseket felfüggeszteni kénytelen Fidesz 1998-ban a bosszú szellemével tért vissza. A fiatalság agresszivitásával lépett be a hatalomba, és a jobboldal történeti hátrányai, illetve sérelmei örvén feljogosítva érezte magát arra, hogy amorálisan cselekedjék. Vezetőinek cinizmusa és machiavellizmusa segítette ebben. Vélhetően mindez csak addig tartott volna, amíg a jobboldal történelmi hátrányát, a hiányzó intézményi, médiaképviseleti, gazdasági lobbiháttér, szakpolitikusi apparátusi hiányok stb. megteremtése indokolta. Az 1998 és 2002 közötti négy év tényleges történései arra mutatnak, mintha 1998-ban a Fidesz eleve nyolc évre tervezte volna kormányzati cselekvésének forgatókönyvét. Ahogy most sem négyéves cselekvési térben gondolkodik. A pártkatonák militáns és amorális viselkedése, a társadalomban felkeltett ellenszenv azonban mégis elvezetett a bukáshoz. A 2002-es vereség meglepetésként hatott a pártra, és a megkezdett cselekvési terv félbehagyására kényszerítette. De mégis, mintha a lendület továbbvitte volna, és noha már nem volt kormányzó erő, mégis alternatív kormányként kívánt tovább működni. Ez különös helyzetet teremtett a demokráciát trehányul tanuló magyar politikai elitek működésében: két kormánya volt az országnak, egy tényleges és egy önmagát árnyékkormánynak tekintő. Ez pedig a hatékonyság demokratikus elvének működését ellehetetlenítette, a pártok versengő és kiegyenlítésre törekvő képviseleti jelenléte helyébe a háborúskodás és a megsemmisítés vágya lépett. Olyan helyzet teremtődött, amely csak polgárháborús időszakokból ismert, amikor egy emigráns árnyékkormány külföldről figyeli és megsemmisítő kritikával illeti a kormányzó elitet. Ez utóbbi esetben az efféle politizálás morális alapon áll, hiszen az emigráns kormány nem része és nem haszonélvezője a működő rendnek. Az elmúlt nyolc évben azonban az ellenzék amorális helyzetet teremtett a demokratikus minimummal szemben, olyan helyzetet, ahol a kormányzat maga is örömmel lubickolt ebben a politikai működést a morálon kívülre helyező közegben, mivel mindent megengedhetett önmagának is. Ebből adódott az, hogy az MSZP önmaga státusát törvényen felüliként gondolhatta el. Az ellenzék tehát a demokratikus működésben elvárható morális törvényen kívülre, míg a kormányzat a morálisan elvárható viselkedés és kormányzás törvényein felülre pozicionálta magát. Minden a feje tetejére állt tehát. A demokrácia intézményei egyre inkább üres díszletekké váltak, miközben a hideg polgárháborús retorika mellett a két erő közösen tudott szavazni a saját antidemokratikus háborújuk legitimitását megkérdőjelező törvénykezési javaslatok ellen.

A fordított helyzet gyökere talán mégis ott keresendő, hogy a morált rövid, 1990 és 1994 közötti visszatérési kísérlete után minden hatalmi erőközpont igyekezett nagyon határozottan kizárni a hazai politikai gondolkodás és cselekvés köréből. Ez pedig, ahogy várható is volt, megbosszulta magát. Mindennek következményeként a két szemben álló erő folyamatosan megkerülte a politika döntéseit megalapozó morális kérdéseket: hogy mi jó és mi rossz az egyes embernek és a közjónak? Az egyetlen szempont az maradt, hogy mi jó az egyik és a másik szemben álló erőnek. Ekképpen kölcsönösen legitimálták az egymás által, majd közösen elkövetett politikai bűnöket. A magánbűnök helyére a közbűnök kerültek, a közhaszon minimumát pedig az államot és az országot szétziláló magánhaszon váltotta fel: az egyéni zsákmányszerzés, a fentről lefelé szétterjedő korrupciós alkuk, a milliárdostól néhány száz- vagy tízezres lopások. Épp úgy, mint a Kádár-korszak mutyidiktatúrájában. Mivel nem a közhaszon morális kérdései alapozták meg a pártok döntéseit, ezért nem engedtek a kampányszámla átlátható kampányköltségeket szorgalmazó demokratikus csábításának. A korrupciós kockázatokat tovább növelték, és a politikai cselekvések morális alapjait elutasították.

*

Az LMP által hirdetett fenntarthatóság és az ökológiai szemlélet érvényesítése ismét helyére illesztheti a morál kérdését is. A morális döntés ugyanis mindig egyéni részvételt követel. Ezért úgy vélem, gyanakvással kell tekinteni minden olyan pártra, amely azt hirdeti, hogy te csak add ide az ajánlócédulád és a szavazatod, méghozzá mind a kettőt, és majd mi mindent elintézünk. Te csak dőlj hátra! Neked nem kell gondolkodnod. Sőt lehetőleg ne is fáraszd magad efféle léhaságokkal. Mi megmondjuk, mit kell gondolnod. És ne moralizálj! A morális ügyek nem visznek előre, csak az Erő. Az Erő pedig a tömegben van, nem az egyénben. A Nagyban, és nem a Kicsiben. Valódi demokrata nem mond ilyeneket. Igazi demokrata a szavazóit is arra hívja fel, hogy a morális döntésekkel való folyamatos és aggályos szembesülést ne adják fel. A demokrácia szubjektuma ezt a munkát nem spórolhatja meg azzal, hogy saját morális kompetenciáját átruházza egy kollektív identitásra, a Pártra, amely őt felmenti a morális döntések nehéz terhe alól. Ez az elmúlt húsz évben nagyon is megismert és hazánkat szétziláló, valójában posztkommunista pártok mentális hagyománya. Ettől kell ellépnünk. Csak akkor van remény a magyar demokrácia újragondolására, ha az ezzel járó kettéosztottságnak a fogalmai közül is kilépünk. Erre pedig egyedüli erőként az LMP hívja fel választóit. Ezért szavazok rájuk. És egyetértek Babarczy Eszterrel (Mi van középen? Népszabadság, 2010. március 27.), hogy 1989 óta most először van esély arra, hogy a parlamenti választásnak valóban demokratikus tétje legyen. Húsz évvel a rendszerváltás után először lehet tényleges következménye a választásomnak, és az eddigi pártstruktúra radikálisan át fog rendeződni.

Az MDF-et a Fidesz az elmúlt években rátolta a baloldalra. Az MDF ennek következtében olyan irányú pályamódosításra kényszerült, amely a szétesése felé vezet, és ezzel a Fidesz elindította - szándékával ellentétes módon - a rendszerváltás utáni pártstruktúra radikális felbomlását. Április 11-én a Fidesz eljut története csúcspontjára, ahonnan a józan ész szerint már csak lefelé vezethet az útja. A Fidesz történeti tévedése akkor fog visszaütni, amikor ez a vezérelvű és demagóg gyűjtőpárttá vált konglomerátum szétesik. A helyén a húszévi káderpolitika kontraszelekciója és a pártszervezettségű vetélytársak módszeres kiirtása után sokáig nem nő fű. Sem hiteles új politikusok, sem tényleges választói igényekhez kapcsolódó új politikai erők nem tudtak mellette lábra kapni a legsilányabb szélsőségen kívül. A Jobbiknak a Fidesz győzelme után hihetetlenül könnyű lesz leszalámizni a Nagy Testvért. A politikai gondolkodást gyökereiben meghatározó morális döntések nem fognak ezen a térfélen egyhamar megerősödni. Az MSZP választásokon bejutó posztkommunista politikusgenerációját pedig az a veszély fenyegeti, hogy a mentelmi jog esetleges megszüntetése esetén a frakció tagsága kriminalizálódik. Ennek következtében az MSZP le is törlődhet a politikai térképről. Ez a helyzet pedig hasonlóképpen nem fog teret nyitni a baloldali politizálást megújítani képes morális megfontolások előtt. Hiteles szereplőként csak az LMP tehet erre kísérletet.

*

A morális kérdések ugyanis életünk minőségére kérdeznek rá, akár az egyéni, akár a közösségi döntéseink megfontolása során. Nem elég ugyanis jobban élnünk, de törekednünk kell arra, hogy jobb emberekké is váljunk. A demokrácia alapja a morál. A demokratikus minimum keresésére való rákényszerülés nemesítően hat az egyéni önzésre, és a közjó iránti képmutató érdeklődés mégis magasabb emberi minőség elérése felé vezeti. És a morál csapdába ejti a politikust is. Szókratész inkább kiürítette a bürökpoharat, mintsem lemondjon a morális tisztaságról. Olyan közösségnek kívánt csak része lenni, amely nem kényszeríti becstelenségre. De morál nélkül elképzelhető ilyen közösség?

A szerző író.

Figyelmébe ajánljuk

Gulyás Gergely: A KDNP nem fog egy EP-frakcióban ülni a Tisza Párttal

  • narancs.hu

Erről a miniszter a kormányinfón beszélt, ahol a kommunista rémuralomhoz és a Rákosi-korszakhoz hasonlította az Európai Unió Bírósága ítéletét, melynek értelmében 200 millió euróra büntették hazánkat, mivel nem tartota be a bíróság egy korábbi, menekültügyben hozott ítéletét.