Ara-Kovács Attila

Tettük, és nem tudtuk

1968-as önmagunkról

  • Ara-Kovács Attila
  • 2014.02.09 12:01

Publicisztika

A 2013-as évet búcsúztató partin összefutottam egy régi barátommal. Mostanában sajnos ritkán látjuk egymást, jegyezte meg, ugyanakkor örömmel olvassa cikkeimet. Viszont van egy téma, tette hozzá, amivel ő óvatosabban bánna. Snowden viselt dolgairól van szó.

Edward Snowden először a kínaiaknak, majd az oroszoknak árulta el az amerikai Nemzetbiztonsági Ügynökség, az NSA számos titkát, miközben rengeteg bizalmas anyagot adott át a nemzetközi sajtónak is. Barátom utalt rá: nem különösebben szimpatizál ő sem a "figurával", de saját fiával vitája támadt az ügyben, s e vita őt gyanúsan emlékeztette 68 szellemiségére. Mint az akkori események gyermeke, nem akar a "forradalmat képviselő" fiával szemben "de Gaulle-á" válni.

Nos, hogy nem mindenki osztja Snowdennel szembeni súlyos vádjaimat, azt tudtam; roppantul szórakoztattak eddig is a cikkeimhez fűzött indulatos kommentárok, amelyek csak arról győztek meg, hogy szerzőiket inkább ifjonti zsigereik, semmint felnőtt eszük vezérli. Hisz a Snowden-jelenséget illetően néhány dolog egészen egyértelmű. Hogy részéről csak meggondolatlanság vagy merő ostobaság, amatörizmus volt-e tettének elkövetése, az a végeredmény szempontjából közömbös. Már csak azért is, mert komoly károkat okozott a nemzetközi terrorizmussal szembeni amerikai felelősségvállalásnak. Persze tudom, tettének máris vannak pozitív következményei: intézkedések egész sorozata született, hogy a politikai vezetés ismét működésbe hozza azokat a fékeket és ellensúlyokat, amelyek visszaterelik a realitásba és a legalitásba az NSA-t.

Mindazonáltal érdekesnek találtam barátom dilemmáját: lehet-e érdemi párhuzamot vonni Snowdennel súlyosbított jelenünk és egykori, 68-as önmagunk között?

A magánszféra forradalma

Az igazság az, hogy kissé fiatalabb vagyok a tényleges 68-as nemzedéknél, ráadásul mint kelet-európai, az akkori jelenségeknek nem any-nyira politikai, inkább kulturális hullámverései értek el hozzám; ráadásul nem valós időben, hanem a 70-es évek közepén, már egyetemista koromban. Imádtam Jean-Paul Sartre-ot mint írót, mégis a vele perlekedő Albert Camus-t messze mélyebbnek és maradandóbbnak tartottam már akkor is. Aztán, amikor a párizsi diákmegmozdulások alatt megjelent Sartre-publikációkat - főként vele készült interjúkat - összevethettem Raymond Aron Le Figaro-beli cikkeivel, minduntalan émelyegtem, miként otromba "filozófiai" műve, a Cri-tique de la raison dialectique olvasása közben is.

A 70-es évek közepén valahogy egyszerre kaptam meg Amerikából Herbert Marcuse One-Dimensional Man című kis kötetét, illetve Németországból Martin Heidegger monumentális Sein und Zeitjét. Marcuse izgatott, Heidegger visszafogott habzású náci múltja viszont igencsak taszított. De párhuzamosan olvasva a két könyvet, mégis olyannak tűnt az egész, mintha egyszerre kényszerülnék hallgatni Az istenek alkonyát és egy keletnémet protestsong produkciót, mondjuk Wolf Biermann előadásában. Nem volt kétséges számomra, hogy a Heidegger szellemi hagyatékával való szembesülés egy életre szóló program, Marcuse adalékai talán kibírnak egy szemesztert, esetleg még annyit sem.

'68 soha nem volt számomra politikai tájékozódásom definíciós pontja - és nem a baloldaliság zavart benne, hanem a doktrinerség, a túlzás; hogy a benne részt vevők babonásan hittek a (jel)szavak erejében: Legyünk realisták: követeljük a lehetetlent! Hogy minduntalan összekeveredett a mozgalomban a politikai felszín és az a lényeg, amiben később e vállalkozás mégis nagy áttörésnek bizonyult. Mert '68 kétségkívül az életforma, a magánélet, a 20. század végi individuum forradalma lett. Ami megszületett belőle, az nagyon hasonlatos mindahhoz, amit az értelmes, tartalmas - és jelentsen ez bármit is, a nem elidegenedett - létről Marx az 1844-es kéziratokban elmondott.

A politikát már akkor is '68 fölösleges - bár lehet, hogy mégsem nélkülözhető - tehertételének éreztem, ami olykor brutális, máskor meg nevetséges következményekkel párosult, különösen, ami a 70-es évekbeli folytatást illeti. Egy-egy példa egyikre is, másikra is:

Közeli barátom, akiből időközben méltán nagy gondolkodó lett, a 70-es évek elején-közepén meglátogatott. Felemelte a Frankfurter Allgemeine Zeitung íróasztalomon lévő aktuális számát, s amikor kinyitotta, egész oldalas hirdetésen akadt meg a szeme, amiben a német belügyminisztérium a lakosság segítségét kéri a Baader-Meinhof-csoport tagjainak kézre kerítéséhez. Soha nem felejtem el azt az izgalmat, amivel barátom pillantása a csoport tagjainak fotóin átsuhant. Ma nyilvánvalóan sokkal kritikusabban szemléli az akkori terroristák viselt dolgait, de az áhítatból azért valami mégis megmaradt.

A másik emlék Bécshez kötődik. Valamikor a 80-as évek közepén a Café Landtmann teraszán ültem, ott, ahol pár évvel korábban még a nyugati és keleti James Bondok vizslatták egymást. Május elseje volt, kellemes meleg, s egy csésze mélange a kezem ügyében. Egyszerre csak kisebb tömeg vonulására lettem figyelmes, aztán kisvártatva rádöbbentem, olyasmi zajlik a Ringen, amiről akkor már a magyarországi kormányzat lemondott: május elsejei felvonulás. Nem a "nép" vonult fel, az már első pillantásra is nyilvánvaló volt, hanem a baloldali pártok aktivistái, zászlókkal és egy-két transzparenssel. A sor végén néhány fiatal, alighanem egyetemista fiú menetelt. Egyedül ők skandáltak valamit rendületlenül. Amint közelebb értek, egyszerre csak érteni kezdtem a rigmust: Wer hat uns verraten? Die Sozialdemokraten! Wer verrät uns nie? Die Anarchie! (Kik árultak el minket? A szociáldemokraták! Ki nem árul el soha minket? Az anarchia!)

Nos, a Bruno Kreisky által képviselt osztrák szociáldemokrata kormányzás számos taktikájával sohasem értettem egyet - főként a terrorizmust támogató némely arab állammal folytatott baráti kapcsolatait találtam felháborítónak. Volt tehát valamilyen képtelenül naiv báj abban, ahogyan ezek a fiúk a szociáldemokratákkal szemben az anarchia mindent megoldó erejét ünnepelték - békésen, közvetlenül a szocdemek mögött menetelve. Nem volt egy pillanatra sem kétséges, valamelyest '68 szelleme élt tovább a jelenetben, miként az ősrobbanás a kozmikus háttérzajban. Bájos volt, és teljességgel értelmetlen - miként bármely olyan hit, ami '68-nak politikai forradalmi jelleget tulajdonított, vagy tulajdonít ma is.

'68-ban Párizsban, Kaliforniában, egyebütt a rendszert akarták leváltani valami igazságosabbra - de ennél valamelyest többet értek el. Az életstílusukat és szemléletüket változtatták meg az akkori lázadók, ami alaposan módosított, javított később magán a rendszeren is. Komikus az akkori időket Sartre és de Gaulle vitájára redukálni; de Gaulle megbukott, Sartre-ból pedig '68 pojácát csinált. Érdemes lenne-e tovább éltetni azt az illúziót, hogy '68-ban valami elnyerte méltó büntetését, ellentétét viszont a történelem igazolta volna? Ugyan! És ezt az is mutatja, hogy a kort, amiben ma élünk, lehet, hogy áthatja ismét a régóta nélkülözött forradalom hiányának fiatalos élménye, de a csendes többség előtt azért nyilvánvaló: nem a liberális és demokratikus rendszer lerombolásával kellene ezt kezdeni, hanem okulva a 46 évvel ezelőtti eseményekből, életünk stílusán, szemléletünkön kellene ismét módosítani valamit. A rendszer aztán amúgy is igazodni fog ehhez. És jobb lesz, mint előtte volt. A diktatúrákkal és az olyan kísérleti káoszba merült társadalmakkal ellentétben, mint a mostani magyar, ez a demokrácia természetes állapota.

Neked ajánljuk