A látványos balhékat kedvelő Karsai József országgyűlési képviselő nyomban az árletörési szándék miatt feldühödött termelők élére állt, s blokádot szervezett a cinkosnak vélt felvásárlók ellen. Hogy tiltakozásuk címlapos legyen, a termelők Karsai bátorításával több mint 100 tonna görögdinnyét borítottak ki az áruház parkolójában. Ám különösebb szolidaritást így sem váltottak ki honfitársaikban, akik inkább rávetették magukat a földre öntött ingyendinnyére, vagy hosszú sorokat vártak ki az olcsó gyümölcsért. A képviselő állítása szerint miután minden - az ügyben érintett - felvásárlóval megállapodtak, hogy legalább 30 Ft-ot fizetnek a dinnye kilójáért, a törvénytelennek minősített blokádot azonnal megszüntették. Ez az ár az átlagos színvonalon termelők számára már valóban tartalmaz szerény jövedelmet (idén az önköltség 15-25 Ft/kg körüli), de erősen kérdéses, hogy az efféle akciók hosszabb távon is hasznosak-e a hazai dinnyetermelők számára.
*
A "dinnyeügy" jelentősége túlmutat önmagán. Tanulmányozni lehet rajta a piacgazdaság magyarországi torzulásait, különösen az emberi tényezőkhöz kapcsolható deficiteket, melyek oly jellemzőek a hazai agráriumra. Tény, hogy a zöldség- és gyümölcstermesztés az időjárás alakulásától erősen függő, ezért az átlagosnál kockázatosabb gazdasági tevékenység. Ennek ellenére a számos mezőgazdasági ágazatot "agyontámogató" uniós közös agrárpolitika ehhez alig nyújt segítséget, s azt a keveset is a kedvezőbb körülmények között termelő mediterrán országok gazdálkodóinak juttatja. Nincs ez másképp a nemzeti forrásokból adható támogatások elosztása terén sem; az ágazat itthon is mostohagyereknek számít. A hazai zöldség- és gyümölcstermelőkre tehát valóban rossz idők járnak. Tavaly a súlyos fagy, majd az aszály valósággal padlóra küldte a gyümölcstermelőket; utolsó tartalékaikat is felélték. Idén pedig hiába volt jó a termés, az alacsony átvételi árak miatt ismét veszteségesnek bizonyult a meggy és a bogyós gyümölcsök termelése. Az is biztosan kijelenthető, hogy a gyümölcspiaci botránysorozat következő állomása az almaszüret lesz, amikor az almatermelők elégedetlenkednek majd az alacsony átvételi árak miatt. Miután az elmúlt évtizedben nem volt olyan év, hogy ne lett volna alma-, meggy-, dinnye-, eper- vagy málnaháború, megjósolható, hogy a botránysorozat jövőre is folytatódik.
Vajon mindez magyar fátum lenne? Vagy csak arról van szó, hogy termelőink szervezetlenek, alulképzettek, s még mindig nem értik a piacgazdaság íratlan törvényeit?
A magyar agrárvállalkozók többsége láthatóan nincs tisztában a piaci mechanizmusokkal. Ha sok a gyümölcs, a zöldség, a tej, a sertés, s lemennek a szabadpiaci árak, vagy a fölösleget senki nem veszi át, rohannak a Kossuth térre állami beavatkozásért. Úgy gondolják, az állam kötelessége költségvetési pénzekből elhárítani a piaci zavarokat, mint Kádár alatt, a "régi szép időkben", amikor az állami tulajdonú élelmiszer-ipari és kereskedő cégeknek, de burkoltan a termelőszövetkezeteknek és ÁFÉSZ-eknek is kötelező volt felvásárolni minden eladásra kínált terményt - ha volt rá kereslet, ha nem. Csakhogy azóta eltelt 18 év, és e tekintetben valóban megtörtént a rendszerváltozás.
De nem csak a gazdák - egyes politikusok, az agrár-érdekvédelmi szervezetek felelős vezetői sem akarják megérteni, hogy az államszocializmus bukása óta más gazdaságfilozófiai elveken nyugvó, új piaci struktúrák kiépülése folyik, ahol állami beavatkozás csak speciális esetekben és erős korlátok között lehetséges. Bonyolítja a helyzetet, hogy 2004-ben csatlakoztunk az unióhoz, mely közös agrárpolitikát folytat, s az agrárpiacokat központosítva szabályozza és irányítja Brüsszelből. Ez vonatkozik többek között az agrárpiaci rendtartás keretében nyújtott támogatások elosztására, a piaci beavatkozások módjára, idejére vagy épp a külső védelmi szint (vámok, adminisztratív mennyiségi korlátok, az egyes országoknak nyújtott kedvezmények) meghatározására is.
A zöldség- és gyümölcspiacon a kereslet-kínálat gyors változása, az egyensúly lokális, regionális felborulása mindennapos jelenség Európában és az egész világon. A fejlett piaci infrastruktúrájú és gondolkodású országokban ez senkit sem ér váratlanul, s emiatt a piaci zavarok elhárítása is viszonylag gyorsan, gördülékenyen megy. Hollandiában, Belgiumban, de akár a szomszédos Ausztriában sem gondolják a termelők, hogy ezeket a kormányuknak kellene megoldani. A szokásosan látványos tüntetéseket szervező francia parasztok is elsősorban a lakossági szolidaritás, s nem a kormányzati beavatkozás kicsikarásáért akcióznak. Védekezési mechanizmusuk jól felépített, szervezettségük megfelelő ahhoz, hogy ha nem is egyenlő, de jó pozícióban legyenek a nagy kereskedelmi láncokkal folytatott tárgyalásokon.
Nálunk azonban szinte totális a szervezetlenség. Ezerszer hallottuk: szoros összefogásra van szükség ahhoz, hogy az agrártermelők kompetens partnerei legyenek a feldolgozóknak, az üzletláncoknak. Az agrárkormányzat már legalább egy évtizede ösztönzi, támogatja a termelők beszerzési és értékesítési szövetkezésekbe (bész, tész) tömörülését; az unió a tészeken keresztül forgalmazott zöldség és gyümölcs után árbevételhez kapcsolt támogatást folyósít, s hozzájárul az ilyen szervezetek logisztikai fejlesztéseihez is. S mert szóból ért a magyar, mára már létre is hoztak közel száz tészt - ám, tisztelet a kivételnek, többségüket csak azért, hogy az uniós támogatást le lehessen szívni. Logisztikai fejlesztések - szabványosítás, csomagolás, hűtőtárolás, elsődleges feldolgozás - ritkán szerepelnek a tészek hosszú távú terveiben. Termelőink nem értik, hogy csak akkor válhatnak egyenrangú tárgyalóféllé, ha országos méretekben szervezik meg magukat egy-egy termékcsoportban. A dinnyéseknek is az adna esélyt hatékony fellépésre, ha legfeljebb három dinnyeértékesítéssel foglalkozó tész lenne az országban: egy a békésieknek, egy a hevesieknek, egy a dunántúliaknak. De úgy, hogy ezek összefognak minden termelőt; garantálják körükben a minőséget és a dinnye eredetét, nem adnak el neppereknek, nem értékesítenek számla nélkül, és azonnal kizárják maguk közül a hamiskodókat, például azokat, akik a szervezeten kívül engedély nélkül eladnak. A hazai gyakorlatot és a termelői hozzáállást ismerve ez hiú álom. Ami elkeserítő - hisz a holland, spanyol, portugál, de még a közismerten laza olasz termelők is képesek az önfegyelemre és az önszerveződésre. Szövetkezeteik ma már domináns szereplői országuk zöldség- és gyümölcspiacának, és versenyképesek az unió más országaiban is.
Ám nem ez az egyetlen ok, ami miatt Magyarországon a legális gazdasági szférában nem jönnek létre hatékony termelői értékesítési szerveződések.
*
A magyar agráriumban hagyománya van a szürkegazdaságnak. A mezőgazdasági kistermelők - a háztáji gazdálkodók - az előző rendszerben jelentős kiváltságokkal rendelkeztek a közteherviselésben (se adót, se járulékot nem fizettek), többek között azért, mert a keleti blokkban a pártvezetők rémálma volt az esetleges élelmiszerhiány. Magyarországon, a KGST éléskamrájában a mezőgazdasági termelést csúcsra járatták. A nyolcvanas évek közepén a magyar mezőgazdaság termelésének volumene világszerte elismerést váltott ki. Az akkori optimizmusra jellemző, hogy a szovjet rosszallás ellenére Magyarország csatlakozott a világ élelmiszerpiacának teljes liberalizálásáért küzdő Cairnsi Csoporthoz (1986). (Micsoda szemléletbeli változás: 2008-ban, a totális kudarcba fulladt WTO-tárgyalásokon már a protekcionista piacpolitika fenntartása mellett kardoskodó legkonzervatívabb uniós tagokkal, a franciákkal, az osztrákokkal vállaltunk közösségetÉ) Az agrárium teljesítménye akkor két és félszerese volt a mostaninak, de így sem tudtunk annyi élelmiszert előállítani, amennyire egyedül a Szovjetuniónak szüksége volt. Ezért nem számított, milyen szervezeti formában, minőségben, kicsiben vagy nagyban, egyénileg vagy szövetkezetben folyik a termelés, csak legyen elég zöldség, gyümölcs, hús, tej, amit a hazai ellátáson túl az ország nyersolajért, gázért, "keményvalutáért" a külpiacon felkínálhatott. A nagyüzemek és a háztáji kart karba öltve, hősiesen termeltek; 1989-ben például az összes konvertibilis devizabevétel 24 százalékát a mezőgazdasági nyersanyagok és élelmiszerek exportja adta. A párt és a kormány pedig hálás volt a falu népének, megbecsülte és kiváltságokkal halmozta el a kis- és nagygazdákat egyaránt.
A rendszer- és világrendváltozással aztán egy csapásra megszűnt a védett keleti élelmiszerpiac, ahol évtizedekig minden élelmiszernek nevezhető agrárterméket el lehetett sózni, a zakuszkától a szabolcsi rothadt almán meg a szesszel "feljavított" tokaji boron át a robbantott csirkéig és a hússzegény zsírsertésig. Agrárgazdaságunk hosszú időre lejtőre került, a felére, egyes ágazatokban a harmadára csökkent. De a termelőknek nyújtott kiváltságok megmaradtak, mert a kormányok nem mertek hozzányúlni az előző rendszerből örökölt adókedvezményekhez, a mezőgazdaság kusza közgazdasági feltételrendszeréhez. Sőt, a kiváltságok túlélték az uniós csatlakozást is. Az őstermelők ma is vígan osztják szét inaktív családtagjaik között a jövedelmet, hogy lehetőleg senkinek se kelljen adót fizetnie. Nyugdíjjárulékot, egészségbiztosítási hozzájárulást is lehetőleg csak a főfoglalkozásúként minimálbérre bejelentett családtag után. Hisz adó-, járulék- és áfa-megtakarítással ma is többet lehet keresni a szürkegazdaságban (ez más nemzetgazdasági ágazatokban is jellemző), mint egy profi módon működő termelői értékesítési szövetkezet tagjaként, ahol minden adásvételről nyilvántartást vezetnek, a számlát áfával állítják ki, auditált mérleget készítenek, fizetik a közterheket, ismertek a bevételek, becsülhetők a gazdálkodói jövedelmek. Állítom: a gazdáknak nincs velük született undoruk a szövetkezéssel szemben, nem a kollektivizálás során szerzett lelki sérülések miatt utálnak közösködni, hanem üzletileg nem éri meg a fehérgazdasághoz csatlakozni. És amíg a kiváltságok megmaradnak, ne csodálkozzunk, hogy az élelmiszer-termelésben 30 százalék körüli a szürkegazdaság súlya, s derék gazdáinknak nem akaródzik azt elhagyni, minden jó szándékú kérés, intelem ellenére sem.
De nem csak a termelőkkel van baj.
*
Az agrárkormányzat és a szakigazgatás sem áll mindig a helyzet magaslatán. A termelői értékesítési szövetkezetek elismerése döcögősen megy. 2004-ben például 101 elismertetésre váró tész volt Magyarországon, melyekből 2007 végéig mindössze kilencet ismert el az FVM. A tész-tagok száma 20 ezer körüli, a nyilvántartott őstermelőknek mindössze 4 százaléka! A tagoknak a megtermelt zöldség és gyümölcs legalább 80 százalékát a tészen keresztül kellene értékesíteniük ahhoz, hogy a szövetkezés és a tag is hozzájusson az uniós támogatáshoz (az árbevétel 4,5 százaléka). Ám mert a szürkegazdaságban jövedelmezőbb az élet, alig néhány tész esetében valósul meg ez az értékesítési arány. Nem csoda, hogy a tészek által értékesített termények súlya a zöldség-gyümölcs ágazatban a meggyet és az uborkát leszámítva elenyésző. (A dinnye esetében 10, a málnánál és ribizlinél 4-5, de még a gazdasági szempontból kiemelkedően fontos almánál is mindössze 15-20 százalék körüli.) A tészek fejlődését a szokásos tőkehiány mellett azonban leginkább az gátolja, hogy nem tudják megfizetni a profi kereskedelmi és marketingszakembereket, s hiányoznak az agrárlogisztikához értő fejlesztőmérnökök is. A tészek nem fejlődnek, céljuk elsősorban az uniós támogatás leszívása, tisztelet az olyan ritka kivételnek, mint a Mórakert Szövetkezet. Pedig a nyugati példák azt mutatják, hogy érdemes lenne törődni velük. Ehhez a kormányzatnak a mainál sokkal aktívabban kellene segítenie őket. Át kellene gondolni az Új Magyarország vidékfejlesztési programjait, a pénzt értelmesebb célokra elosztani. Most sokat költ az állam a szántóföldi növénytermelés gépeinek támogatására, jóllehet ott enélkül is komoly jövedelem képződik, míg a megérdemeltnél jóval kisebb a keret agrárlogisztikai fejlesztések támogatására vagy a magyar zöldség és gyümölcs külpiaci marketingjére.
De a hazai versenyjog sem segíti a kép tisztulását. Az agrárpiacra sajátos szabályok érvényesek, s ez kétségtelenül behatárolja a Gazdasági Versenyhivatal mozgásterét. A beszerzési ár alatti értékesítést például tiltja az agrárpiaci rendtartásról szóló törvény, a versenytörvény pedig nehezen tudja értelmezni, mert az agrárpiaci keretfeltételeket (intervenció, garantált ár, exportszubvenció stb.) Brüsszel szabja meg. A kereskedők nehezen értik, miért vesz egy kalap alá minden élelmiszert a rendtartási törvény, s miért nincs kivételes szabályozás legalább a frissen értékesített gyümölcsökre és zöldségekre. Az agrártermékek nagy hányada gyorsan romló áru, amit esetenként csak diszkonttal lehet értékesíteni, akkor is, ha a szabványnak még megfelel. Ha emiatt egy kereskedelmi lánc akciózik, akkor az agrárpiaci rendtartásról szóló törvény alapján az eladott áru értékének a kétszeresével lehetne büntetni. A dinnyeügyben az FVM államtitkára szóban már bejelentette a bírságolást - de ki gondolja komolyan, hogy e kusza törvények és rendeletek mellett ebben az országban valaha is kifizetik e büntetést?
A szerző közgazdász, agrárvállalkozó.
