Ezt az Oroszország-dolgot sokan benézték. És ha csak az ún. európai közemberek nézték volna be! De nem - az európai vezető politikusok sem vették észre, vagy nem akarták észrevenni, hogy Oroszország nemcsak gazdaságilag erősödött meg, de esze ágában sincs valaminő kellemes, a nemzetközi érintkezési normák szerint viselkedő, illemtudó középhatalommá válni.
Oroszország itt van, és kellemetlenebb, mint az elmúlt cirka 30 évben - úgy Afganisztán lerohanása óta - bármikor is. Ráadásul az új orosz nagyhatalmi politika széles demokratikus felhatalmazással bír, vagy legalábbis féldemokratikussal. A Grúzia elleni katonai akciót még az orosz sajtó kevés független zugában is jóváhagyólag pertraktálják, legfeljebb a tónus más, mint a Kreml által irányított fősodorban. Oroszországnak valamennyi pénze is van - a gázrubelekből futja egyrészt a katonai és nemzetközi politikai akciók finanszírozására, másrészt arra, hogy a lakosságnak kicsit végre jó legyen már. A nyugdíjakra. Lehet persze, hogy az orosz fellendülés mesterséges, és csak a (fél) világra kiterjedő gázmonopóliumon beszedett pénz szavatolja, nem a jól működő gazdaság, és ez a lufi majd kipukkad. De amíg ezt a fellendülést az orosz választók Moszkva birodalmi fellépésével kötik össze, addig ez a politika marad, sőt.
A következményeit pedig - azt tehát, hogy miben is állna az új orosz nagyhatalmi politika, mik lennének a céljai, és mivel lenne végre elégedett - nem könnyű elképzelni, a Szovjetuniónak mégiscsak volt valami ideológiája, a kommunizmus, Oroszországnak ilyenje viszont nincs (a vallásháború egyelőre nem aktuális). Hacsak a nacionalizmus, a sértett nemzeti büszkeség nem az - hogyhogy minket meg se kérdeznek semmiről, se Iránról, se Irakról, se Kosovóról; ha az amerikaiaknak szabad, nekünk miért nem; és minket már mindenki szemen köphet, mint az észtek tavaly tavasszal, hát meddig tűrjük? - és így tovább. Minket is szeressetek, szemétládák! Különben kitoljuk a szemeteket! De lehet, hogy csak keresni akarnak. Egyrészt úgy, ahogy egy birodalom keresni szokott a bedarált kisebb országokon, népecskéken és perifériákon; másrészt a gázon még többet - és az energiamonopólium fenntartása nem csekély világpolitikai ügyességet követel. Amilyet Grúziában láttunk.
Azt ugyanis nagy marhaság lenne gondolnunk, hogy ezt a háborút Grúzia kezdte - még akkor is, ha ezt a háborút Grúzia kezdte. És lehet, hogy Szaakasvili elnök nem egy nagy pityke a demokrácia dolmányán - ahogy tavaly mindenféle homályos indokkal és kérdéses módszerekkel lecsapta saját ellenzékét, azt nem kívánjuk egyetlen szabadságszerető kis népnek sem. Továbbá lehet az is, hogy nagy marhaságot csinált, amikor a saját szakállára kicsit lőni kezdte a déloszét tartományt. De az nem eljárás, hogy Moszkva egy független szomszédos ország demokratikusan megválasztott elnökét katonai erőszakkal dönti meg. Hiába hasonlítja Szaakasvilit Slobodan Milosevichez az orosz sajtó (annak is a felvilágosult része; a kevésbé gátlásos Szaddám Huszeinhoz és Hitlerhez), Dél-Oszétiát meg Kosovóhoz: a grúz hatóságok nem óhajtották elűzni, s különösen nem kiirtani sem az oszétokat, sem az abházokat. Sőt, az elűzés, ha valahogy, hát fordítva történt: a két tartományból a grúz lakosságnak kellett elmenekülnie az után, hogy Tbiliszi nagyjából elvesztette a befolyását a helyi történésekre. Szaakasvili felült egy provokációnak, de ha nem ül fel ennek, kénytelen lett volna felülni a következőnek, mert ha annak sem ül fel, az oroszok az eme indolencia fölött érzett jogos felháborodásukban mindenféle provokáció nélkül lettek volna kénytelenek magukhoz vételezni, mint valami ottfelejtett pénztárcát, Dél-Oszétiát és Abháziát.
Meg az aprót: a lapzártánkkor tudhatók szerint ugyanis az orosz hadsereg nemhogy nem vonult ki a vitatott területekről - ahogy azt a Sarkozy-féle tűzszüneti egyezmény előírta -, hanem elfészkelte magát a demarkációs vonal grúz oldalán, és grúz településeket támadott rakétáival - alighanem békefenntartási céllal, az SS-21-eseknél nincs is erre megfelelőbb célszerszám. Mi az istennyilát akarhatnak még az oroszok? Elfoglalni Tbiliszit? És mi bírhatná rá őket arra, hogy hazamenjenek?
No, ez az, amit nagyon ki kéne találni - de már az sem teljesen világos, hogy kinek. És egyáltalán nem biztos, hogy nem itt kellene e konfliktus valódi okát is keresnünk. A bajkeverésben. A márciusi bukaresti NATO-csúcs fő témája az volt, hogy vajon Ukrajnára, Macedóniára és Grúziára is kiterjessze-e a szövetség az ún. Membership Action Plant, azaz beengedje-e őket a teljes jogú tagság előszobájába. Macedóniát a vérlázító, észbontó görög vétó penderítette ki ebből, míg Ukrajnát és Grúziát némely uniós nagyhatalmak, Franciaország, Németország, Olaszország vonakodása; hiába erősködött Washington, és aprócska, de lelkes kelet-európai szövetségesei. Az oroszok vélhetően ekkor vették le azt, hogy Grúzia szabad préda, és hogy ha őt megleckéztetik, akkor Ukrajna sem egyhamar lesz a nyugati szövetségi rendszer része: az augusztusi orosz katonai akció előkészületei egyes katonai elemzések szerint épp áprilisban kezdődtek.
Most a NATO és az Európai Unió feladata még bonyolultabb lesz. Vagy esetleg egyszerűbb - ezt kéne meglátnunk a következő hónapokban.
Az EU-nak nincs egységes Oroszország-politikája, ahogy semmilyen egységes külpolitikája sincs, és a tagországok inkább a saját kontójukra próbálnak Moszkvával zöldágra vergődni. Külön, sőt, egymás rovására alkusznak - például a gáz árára, amiből a dolog természetéből fakadóan csak az eladó jöhet ki jól. Pénzben, politikában. A grúz konfliktus - ha minden úgy megy tovább, mint eddig - e törésvonalakat csak mélyíteni fogja. Lech Kaczynski lengyel elnök Tbilisziben a minap arról szónokolt - a három balti állam nevében is -, hogy "fel kell venni a harcot" Oroszországgal; s ha nem is ilyen vehemenciával, de az Egyesült Államok kormánya szintén kendőzetlen szavakkal adott hangot undorának. A régi tagországok, az unió erős srácai enyhén szólva visszafogottabbak - bár Sarkozy "béketerve" megfelelő első reakciónak tűnik, megeshet, hogy mégiscsak jobbnak látják majd egyenként megalkudni az oroszokkal. Szokás szerint a kelet-európai nyomoroncok rovására. Sőt. E törésvonalak nemcsak a tagországok között, de a tagországokon belül is jól láthatók. Itthon Orbán Viktor a hétvégén súlyos szavakkal ítélte el az orosz agressziót, s nógatta cselekvésre az uniót - helyzetértékelésével nehéz nem egyetérteni. (Kár, hogy nem tette hozzá: nem baj, ha a télen fával is kell majd fűteni! De ha csak talpasai ezentúl nem rínak majd minden csatornán a gázár miatt, már őszintébbnek tűnnek szavai.) A kormány mélyen hallgat és másfele néz, hisz eddigi gázfilozófiája ez volt (ugyancsak érthető módon): ha mindenki külön árért kuncsorog a Gazpromnál, miért ne mi csináljuk ezt a legjobban? S ebbe az üzletpolitikába nem fér bele a hepciáskodás néhány messzi, nehéz természetű emberek lakta, kusza sorsú országocska miatt.
De a magyar kormány és ellenzéke csak elenyésző mértékben szereplői e drámának. Ez a meccs nem itthon fog eldőlni; számon csak a ritmusérzéket kérhetjük tőlük. Az oroszok előbb-utóbb kimennek Grúziából - ha elfoglalnák Tbiliszit, csak egy újabb, az eredetinél százszor súlyosabb Csecsenföldet szabadítanának a világra és saját magukra. De nem mindegy, mit visznek magukkal - a két tartományon kívül. Ambícióikat csak az unió egységes, szigorú fellépése tarthatja kordában, meg a NATO tekintélye - az Egyesült Államok és az európai nagyhatalmak szövetsége. Moszkva grúziai akciója épp e fellépés, e szövetség határait és lehetőségeit teszi próbára. Ha bejönnek számításai, csak a következő áldozat kiléte lesz a kérdés.
