Ott hagytuk el a múlt héten Pekinget, hogy Schmitt Pál mit beszélt (hülyeségeket, lásd: Egy empatikus szurkoló). Nevezett főbeosztású magyar sportvezető, dicséretére legyen mondva, azóta sem hagyta abba, s maradt is a tenorjában. Ám mivel egy hete még csak az fájt, hogy már két-három napja megy az olimpia, és mi még mindig nem nyertünk aranyat, ma már teljességgel elharapódzni látszik e tempó - túl vagyunk a játékok felén, s még a kilencedik-tizedik napon sincs egy szem sem az "áhított" medálból. Nem mintha nagyon pedáloznánk érte tettleg. Mindegy, szóban ott vagyunk. Bár úgy is inkább a vert mezőnyben, szóban az is az izgalmasabb.
A vívók egymást böködik, a volt vívók gyurcsányoznak, a kéziseknél az edző mondja el mindennek a "tanítványait", se vége, se hossza a panaszkodásnak, s azt is tudhatja, aki akarja, hogy ki tehet mindenről. Illetve van még az a szöveg is, hogy most legalább kiderül, milyen kis ország is vagyunk.
Szép is lenne mindez, voltaképpen hozzá is vagyunk szokva, eddig is ez ment, csak legutóbb szégyenletes doppingügyeink adták meg hozzá az alaphangot. És mi történt? Mi lett a következménye? Tessék már emlékeztetni minket, mert kezdünk szenilisek lenni, ki vagy kik is vállalták a felelősséget világméretű dopping-szégyenünkért? Ám eddig azért (ezért-azért) volt egy nem elhanyagolható különbség, az egymásra mutogatás, a hárítás, s a többi ilyenkor nálunk szokásos aljamunka az olimpia után virágzott ki teljes pompájában. Ám most - nyilván a nagy meleg teszi botanikailag - már úgyszólván idő előtt itt a világ vége, amikor még egy csomóan közülünk versenyben vannak. Éppen azok, akiktől a legtöbbet várjuk: a pólósok, a kajakosok, a kenusok. Nosza, teremtsünk nekik az ideális versenyzéshez megfelelő hangulatot! Például anyázással.
Esküszünk, felderíthető (mi is teszünk majd rá kísérletet), hogy mi az igaz abból, hogy azért lennénk bénák és tökéletesen érdektelenek a páston, mert az állam nem ad pénzt, és azt is késve küldi. És nyilván az is lemérhető centivel, hogy mekkora ország vagyunk (mondjuk kajak-kenuban). De van ebben a fürge mosakodásban most valami speciálisan rosszízű is: ha tehát nemcsak én, de mindenki más is bőven alulteljesít, tán nem tűnök annyira fel, s hivatkozási alapom is terem a semmiből. Hát hisz őket is megverték!
Hétfőn délután van négy ezüstérmünk meg egy bronz. Pár pontot érő helyezés. És néhány jócskán nekünk kinéző szám előttünk. Akár még "vissza is jöhetnénk". Mi lenne, ha a pofánkat ebben a pár napban már csak szurkolásra használnánk?
Rosszabbul élnénk, mint négy éve?
