Szólimpia

Publicisztika

Ott hagytuk el a múlt héten Pekinget, hogy Schmitt Pál mit beszélt (hülyeségeket, lásd: Egy empatikus szurkoló). Nevezett főbeosztású magyar sportvezető, dicséretére legyen mondva, azóta sem hagyta abba, s maradt is a tenorjában. Ám mivel egy hete még csak az fájt, hogy már két-három napja megy az olimpia, és mi még mindig nem nyertünk aranyat, ma már teljességgel elharapódzni látszik e tempó - túl vagyunk a játékok felén, s még a kilencedik-tizedik napon sincs egy szem sem az "áhított" medálból. Nem mintha nagyon pedáloznánk érte tettleg. Mindegy, szóban ott vagyunk. Bár úgy is inkább a vert mezőnyben, szóban az is az izgalmasabb.

Ott hagytuk el a múlt héten Pekinget, hogy Schmitt Pál mit beszélt (hülyeségeket, lásd: Egy empatikus szurkoló). Nevezett főbeosztású magyar sportvezető, dicséretére legyen mondva, azóta sem hagyta abba, s maradt is a tenorjában. Ám mivel egy hete még csak az fájt, hogy már két-három napja megy az olimpia, és mi még mindig nem nyertünk aranyat, ma már teljességgel elharapódzni látszik e tempó - túl vagyunk a játékok felén, s még a kilencedik-tizedik napon sincs egy szem sem az "áhított" medálból. Nem mintha nagyon pedáloznánk érte tettleg. Mindegy, szóban ott vagyunk. Bár úgy is inkább a vert mezőnyben, szóban az is az izgalmasabb.

A vívók egymást böködik, a volt vívók gyurcsányoznak, a kéziseknél az edző mondja el mindennek a "tanítványait", se vége, se hossza a panaszkodásnak, s azt is tudhatja, aki akarja, hogy ki tehet mindenről. Illetve van még az a szöveg is, hogy most legalább kiderül, milyen kis ország is vagyunk.

Szép is lenne mindez, voltaképpen hozzá is vagyunk szokva, eddig is ez ment, csak legutóbb szégyenletes doppingügyeink adták meg hozzá az alaphangot. És mi történt? Mi lett a következménye? Tessék már emlékeztetni minket, mert kezdünk szenilisek lenni, ki vagy kik is vállalták a felelősséget világméretű dopping-szégyenünkért? Ám eddig azért (ezért-azért) volt egy nem elhanyagolható különbség, az egymásra mutogatás, a hárítás, s a többi ilyenkor nálunk szokásos aljamunka az olimpia után virágzott ki teljes pompájában. Ám most - nyilván a nagy meleg teszi botanikailag - már úgyszólván idő előtt itt a világ vége, amikor még egy csomóan közülünk versenyben vannak. Éppen azok, akiktől a legtöbbet várjuk: a pólósok, a kajakosok, a kenusok. Nosza, teremtsünk nekik az ideális versenyzéshez megfelelő hangulatot! Például anyázással.

Esküszünk, felderíthető (mi is teszünk majd rá kísérletet), hogy mi az igaz abból, hogy azért lennénk bénák és tökéletesen érdektelenek a páston, mert az állam nem ad pénzt, és azt is késve küldi. És nyilván az is lemérhető centivel, hogy mekkora ország vagyunk (mondjuk kajak-kenuban). De van ebben a fürge mosakodásban most valami speciálisan rosszízű is: ha tehát nemcsak én, de mindenki más is bőven alulteljesít, tán nem tűnök annyira fel, s hivatkozási alapom is terem a semmiből. Hát hisz őket is megverték!

Hétfőn délután van négy ezüstérmünk meg egy bronz. Pár pontot érő helyezés. És néhány jócskán nekünk kinéző szám előttünk. Akár még "vissza is jöhetnénk". Mi lenne, ha a pofánkat ebben a pár napban már csak szurkolásra használnánk?

Rosszabbul élnénk, mint négy éve?

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.