Bauer Tamás

Ki itt az európai?

A keletnémet menekültek átengedésének története és az igazság

  • Bauer Tamás
  • 2019. szeptember 29.

Publicisztika

Harminc éve, 1989. szeptember 10-én Horn Gyula akkori külügyminiszter a Magyar Televízióban bejelentette, hogy a Magyarországon tartózkodó több tíz­ezer NDK-állampolgár szabadon távozhat Ausztriába.

Az érintettek hetek óta vártak erre; nem mozdultak a budapesti nyugatnémet nagykövetség elől és a Máltai Szeretetszolgálat táboraiból, mert nem akartak visszatérni az NDK-ba. A döntés jogi előfeltétele az volt, hogy a magyar kormány felfüggesztette annak az NDK-val fennálló államközi egyezménynek az alkalmazását, amely szerint nem engedhette volna át az NDK-sokat a határon. Ezzel a döntéssel tovább távolodott a magyar állam a Szovjetunió vezette korábbi „szocialista közösségtől”, a szovjet blokktól, s tovább közeledett a „szabad világhoz”, a demokratikus államok közösségéhez. Két héttel korábban, a Sopronban rendezett Páneurópai Pikniken, melynek évfordulóját most látványos módon ünnepelte a mai magyar és német hivatalosság, néhány százan jutottak át a határon, mert a magyar határőrök feletteseik utasítására „félrenéztek”, s nem tartották be a hatályos szabályokat. Szeptember 11-én 0 órától viszont kormánydöntéssel hatályon kívül helyezték a korábbi szabályt; ezt a külügyminiszter Berlinben hivatalosan is közölte az NDK vezetőivel, és tájékoztatták róla a szovjet vezetést is. Ki-ki eldöntheti, melyiket tekinti történelmi fordulatnak. Az viszont egyértelmű, hogy az augusztus 29-i félrenézés és a szeptember 11-i határnyitás egyaránt a hivatalban levő Németh-kormány tagjainak, Horn külügyminiszternek és Horváth István belügyminiszternek az intézkedésére történt.

 

Horn és Németh

A nevezetes 1989-es év nyarán történt mindez, huszonegy évvel az után, hogy bevezették az új gazdasági mechanizmust, tizenhat évvel az után, hogy Magyarország és az NSZK felvette egymással a diplomáciai kapcsolatokat, és héttel az után, hogy Magyarország csatlakozott a Nemzetközi Valutaalaphoz. Míg a diplomáciai kapcsolatfelvétel a Brandt–Scheel-kormány új keleti politikája nyomán kialakult általános közeledési folyamat része volt, és követte a Szovjet­unió, az NDK, Lengyelország és Cseh­szlovákia hasonló lépéseit, a magyar gazdasági reform elindítása és különösen annak 1969 utáni fenntartása már a magyar pártvezetés saját döntése volt, eltérve a szocialista partnerországok általános politikájától. Ez utóbbiak vezetése mindezt folyamatos gyanakvással és bírálattal kísérte. Még inkább így volt ez a Valutaalaphoz való 1982-es csatlakozással. A ’80-as évek második felében a gazdasági helyzet romlása, illetve az olcsó nyersanyag- és energiahordozó-szállításokban testet öltő szovjet gazdasági védőernyőnek 1982 óta nyilvánvaló összecsukódása mind újabb gazdasági reformlépéseket kényszerített ki. Ezek az új kisvállalkozási formák bevezetésétől (vagyis a magánkezdeményezés lehetőségeinek kiszélesítésétől) a kereskedelmi banki tevékenységnek a jegybankról való leválasztásán át a vállalati tanácsok létrehozása révén az állami vállalatok fölötti párt- és kormányfennhatóság feloldásáig terjedtek. A Grósz-kormány új társasági törvényével és a külföldi befektetők előtti kapunyitással pedig már az utolsó MSZMP-kormányok idején megkezdődött a gazdaságban a rendszerszintű átalakulás. (A Varsói Szerződés többi országában ez csak a politikai hatalomváltást követően, a nem kommunista ellenzék kormányainak irányításával történhetett meg.)

Hogy milyen is lesz az új rendszer, az persze nálunk is csak 1990-től, az Ellenzéki Kerek­asztal fontosabb pártjainak meghatározó parlamenti szerepe idején dőlt el. Az azonban, hogy az állami tulajdon dominanciáján, a tervgazdaságon és az egypárti hatalmon alapuló rendszer nem marad fönn Magyarországon, már az utolsó MSZMP-kormányok idején egyre inkább egyértelművé vált. Ám ez az MSZMP-elit korántsem volt homogén. A reformok iránt leg­inkább elkötelezett részét a gazdaságpolitikáért felelős hivatalnokok alkották a pártközpont gazdaságpolitikai osztályán, a Tervhivatalban és a Pénz­ügyminisztériumban. A ’80-as évekre felzárkóztak melléjük a külpolitikával foglalkozók is. A központi pártvezetésnek ezek a szegmensei voltak az átalakulás motorjai, és az ő törekvéseik alapozták meg azt, ami a harminc évvel ezelőtti nyáron az NDK-s menekültek ügyében történt.

A történtek két főszereplője, Horn Gyula külügyminiszter és Németh Miklós miniszterelnök az akkori pártvezetés két különböző generációját képviselte. Horn szegény munkáscsalád sarjaként nőtt fel, a háború után a szakérettségin és a szovjet közgazdászdiplomán keresztül egyenes útja vezetett az MDP-be, illetve az MSZMP-be, majd az államapparátusba. A rendszerrel 1956 előtt és után egyaránt azonosuló kommunista a gazdasági és nemzetközi realitások felismerése nyomán vált – nem teoretikus, hanem pragmatikus alapon – reformkommunistává, majd a pártállamot is feladó nyugatias baloldalivá, ha tetszik, szociáldemokratává, a piacgazdasági és demokratikus átalakulás hívévé, aki az országot be akarta vinni a Nyugat gazdasági, politikai és katonai integrációjába. Ő vetette fel elsőként Magyarország NATO-csatlakozásának gondolatát.

Németh Miklós útja egészen más volt: ő zempléni szegényparaszt-ivadékként, szakmai karrierje részeként lett az MSZMP tagja, és csinált a szakmai mellett pártkarriert. Soha, semmilyen értelemben nem volt kommunista. A kommunista eszmékben egy percig sem hitt. (Oplatka András írja róla a visszaemlékezéseit tartalmazó könyvben, hogy „ideológiai meggyőződése a gazdasági szakembernek sohasem volt”, s ezt Németh bizonyára jóváhagyta.) Ugyanakkor egész tevékenységével valóban az ország javát kívánta szolgálni, tudva, akárcsak Horn, hogy ez a ’80-as évek második felében a gazdasági és politikai reformok mellett a Szovjet­uniótól való távolodást kívánja meg, s a közeledést, majd előbb-utóbb a betagozódást a nyugati világba.

Németh számára a közel másfél éves miniszterelnökség a politikai pálya első és egyben utolsó csúcsa volt. Erre az időre esett a pénzügyi stabilitás megőrzése mellett a reformpolitika számos fontos lépése, melyeknek már korábban, az MSZMP KB gazdaságpolitikai osztályvezetőjeként, majd titkáraként elkötelezett résztvevője volt. S e másfél év elején korántsem volt világos, hogy merre is vezet az út. Vajon az elnöki és részben korporatív politikai rendszer irányába (ilyesmit tartalmazott Kulcsár Kálmán igazságügyi miniszter alkotmánytervezete), illetve az állam kiterjedt gazdasági szerepének konzerválása felé az MSZP és az MDF kormánykoalíciójával – amire az MSZP vezetése (személy szerint Pozsgay Imre) törekedett? Vagy a lengyelországihoz és a csehszlovákiaihoz hasonló, törésszerű gazdasági és politikai átalakuláshoz, mely Horn és Németh pártjának, az általuk képviselt korábbi vezető rétegnek a hatalomból való kiszorulásával jár? Ez volt az SZDSZ és a Fidesz szándéka. A kérdés az 1989. novemberi népszavazásig bizonytalan maradt. Ettől függetlenül, ez a másfél éves kormányzás a reformpolitika kulcsfontosságú intézkedéseit hozta meg, s ezekkel volt összhangban a határnyitás.

Horn pályáján az akkori külügyminiszterség, benne a határnyitással csak az első csúcs volt. Öt évvel később ő vezette választási győzelemre az MSZP-t, amit négyévnyi kormányzás követett – a NATO- és EU-tagság előkészítésével, a szlovák és román alapszerződéssel, a gazdasági stabilizációval. Eltérő múlttal és eltérő politikusi alkattal vált Horn és Németh a határnyitás két főszereplőjévé – de Horn később miniszterelnökként a rendszerváltás kiteljesítésének is részese lehetett, hiszen az általa vezetett koalíciós kormánytöbbség választotta le a médiát és az igazságszolgáltatást a végrehajtó hatalomról, gyorsította fel és tette többé-kevésbé visszafordíthatatlanná a privatizációt.

Sok minden történt ebben a másfél évben, amit az MSZMP elitje magától nem akart volna, az ellenzék nyomása kellett hozzá. Ilyen volt a többpártrendszer elfogadása, a munkahelyi pártszervezetek megszüntetése és a közjogi rendszer német modelljének átvétele. A kerekasztal-tárgyalásokon, majd a négyigenes népszavazással mindezt rákényszerítették az MSZP-re és a kormányra. A gazdasági reformlépések azonban nem ilyenek voltak, azokat maga a Grósz-, illetve Németh-kormány kezdeményezte és hajtotta végre; és különösen igaz volt ez a külpolitikai lépésekre, mindenekelőtt a határnyitásra. Összehasonlításul: a Ceauşescu Romániájából menekülő magyarok támogatásában jelentős szerepe volt az ellenzéki pártoknak és civil szervezeteknek, az NDK-s menekültekkel kapcsolatos fellépés viszont egyértelműen a kormány szándékain múlott, átgondolt és évek óta követett Németország-politikájából következett.

 

Szögesdrót és szöges ellentét

A Páneurópai Piknik 30. évfordulóján Sop­ronban tartott hivatalos megemlékezésen általában „a magyarokat” tették meg a határnyitás alanyává, kollektív hősévé. Orbán Viktor miniszterelnök a soproniakhoz fordulva azt volt képes állítani a piknikről, hogy „harminc évvel ezelőtt ezen a napon keletnémet sorstársaikkal összekapaszkodva önök áttörték a szabad világ és Magyarország közötti börtönkerítést” – holott a határőrök a Németh-kormány döntésére engedték át az osztrák oldalra az NDK-sokat, áttörni nem volt mit. Orbánnak sem az akkori kormány szerepéről, sem a szeptember 11-ei általános határnyitásról nem volt szava. A történtek ilyetén értelmezése logikusan illeszkedik az Orbán-rendszer hivatalos, alaptörvényükben is kanonizált történelemképéhez. Eszerint Magyarország 1944. március 19-től egészen 1990. május 2-ig nem volt szuverén állam, az MDP, majd MSZMP egykori vezetői Horn Gyulával és Németh Miklóssal bezárólag az idegen hatalom kiszolgálóinak, a diktatúra részeseinek tekintendők, akiket „el nem évülő felelősség” terhel a kommunista rendszer pontokba szedett minden bűnéért. Az, hogy az 1990-es választás előtti kormány netán valami elismerésre méltót tett volna, amiről egy ilyen évfordulón beszélni illene, Orbánban és fideszes társaiban értelemszerűen fel sem merül. Ehhez igazodva komponálták meg a soproni megemlékezést. Németh Miklóst meg sem hívták a rendezvényre, csak egy előző napi pódiumvitára invitálta őt Balog Zoltán, amit természetesen elhárított. Ez az orbáni világ rendje.

Kár, hogy Merkel kancellár asszony a részvételével mindezt legitimálta, s egyébként szép beszédében ő is csak „a magyar népnek” mondott köszönetet, csak „a magyarok” érdemeit méltatta, s nem említette a korabeli kormányt s annak vezetőit. Holott nekik biztosan több közük volt az európaiság, a jogállam, az üldözöttekkel való szolidaritás Merkel beszédében hangsúlyozott eszméihez, mint a hatalomgyakorlásában mindennek szöges ellentétét megvalósító Orbánnak.

Neked ajánljuk