Amikor a polgármestert 2009 februárjában őrizetbe vették, évek óta folyt a pesti oldal legrégebbi, építészetileg legértékesebb városrészének szisztematikus elpusztítása egy olyan ingatlanpanama keretében, amely becslések szerint több tízmilliárdos hasznot forgatott ki az állományból.
Nem kétséges, hogy a maffiaállamot a köztársaságot megdöntő, és a jogállamot felszámoló Fidesz hozta létre – de az első maffiaszerű gazdasági, politikai hálózatokat a szocialisták építették ki az ezredforduló után. A komolyan vehető politikai mondanivaló hiánya mellett az MSZP hiteltelenségének és agóniájának döntő oka az, hogy a párt képtelen volt átlépni saját árnyékát és szembenézni közelmúltja sötét fejezetével.
De Hunvald kerületében „korrupciós nagykoalíció” volt azokban az években: Gál György akkori szabaddemokrata frakcióvezető és Kardos Péter ugyancsak SZDSZ-es pénzügyi bizottsági vezető szintén rács mögé került.
| ||
Adottságok
Visszatekintve az elmúlt évtizedekre, sok minden kódolva volt abból, ami történt. Budapest jellegadó pesti városszövete az 1. világháború előtt épült körgangos bérházak társadalmi heterogenitása miatt eredendően sérülékeny. Minél kisebb, minél értékesebb történetileg egy ingatlan, annál védtelenebb. Minél nagyobb a különbség egy épület felújítási költsége, illetve a telek várható hozama között, annál valószínűbb, hogy az ingatlanra bontási szándékkal szemet vetnek a befektetők vagy a mögöttük álló politikai csoportok.
A rendszerváltást követő lakásprivatizáció élesen szétválasztotta a lakásállomány piacképes és nem piacképes részét. Az értékesebb lakásokat bérlőik megvásárolták, a házakat társasházzá alakították, míg a rossz lakások és a műemlék épületek az önkormányzatok tulajdonában maradtak. Az új lakástulajdonosok egy része tetemes haszonnal túladott szerzeményén, a többiek pedig abban váltak érdekeltté, hogy kiszorítsák a bérlőként ott ragadt szegényebb szomszédjaikat.
Bizonyos értelemben Budapest széttagolt önkormányzati rendszeréből következett az is hogy a belső pesti kerületek célja a dzsentrifikáció lett, tehát a lepusztult városrészek nagymérvű lakosságcserével járó, felértékelő fejlesztése. Urbanisztikai léptékben hasonló volt a helyzet, mint az egyes ingatlanoknál: az önkormányzati korszak hajnalán a szűk városmagot körülölelő kerületek polgármesterei és képviselői nem tudtak szabadulni a csábító gondolattól, hogy városszerkezeti pozíciója révén birodalmuk „többet érdemel”, mint az utcákat szegélyező kopott lakóházak és még inkább az ott lakó szegény családok.
A korabeli viták bizonyos értelemben racionális keretek között folytak, végtére is a képviselők feladata az volt, hogy különféle lakossági és gazdasági csoportok céljait igyekezzenek érvényesíteni. Mindenesetre a belső kerületi önkormányzatok úgy vélték, érdekük, hogy lebontsák a potenciálisan értékes telkeken álló vacak önkormányzati házakat, és megszabaduljanak az ott élőktől.
Sokan ezt a gyakorlatot is a kétszintű budapesti önkormányzati modellel mentegetik, végtére is az egyszintű városi önkormányzatok elvben európai fejlesztési forrásaikat kockáztatják, ha bármilyen lakossági csoportot közigazgatási határaikon túlra szorítanak. A budapesti kerületeknek nincsenek efféle skrupulusaik, hiszen nem a város egészéért, csak egy-egy szeletéért felelősek.
Azt már legfeljebb fogcsikorgatva lehet tudomásul venni, hogy a magasabb státusú telkeken álló műemlék házak sorsa is kétségessé vált, mint ahogyan minden olyan épületé, amely elég kisméretű ahhoz, hogy a telekérték kifizetődővé tegye a lakók kivásárlását, vagy a bérleti jog megváltását és az épületek lebontását.
| ||
Sokéves pangás után az értéknövekedés az ezredforduló előtti években indította el a fejlesztési projekteket azokon a területeken, ahol nagyobb összefüggő ingatlanállomány maradt önkormányzati tulajdonban. Több olyan akcióterület is volt a pesti oldalon, ahol még idejében, tehát a lakástörvény előtt privatizációs tilalmi listára tették és nem adták el a lakásokat.
A középső Ferencvárosban is dzsentrifikációs fejlesztés indult, de az új épületek magassága és szerkezete igazodik az eredeti beépítéshez. A Madách tér mögötti belső erzsébetvárosi, és a Corvin mozi mögötti középső józsefvárosi akcióterületeken kezdettől csaknem teljes körű bontással és az eredeti városszövettől drasztikusan eltérő beépítéssel számoltak.
Bontsad, ne siránkozz!
Térjünk vissza a VII. kerületbe. A harmadik ciklusban Szabó Zoltán erzsébetvárosi polgármesternek nagyszabású fejlesztési tervei voltak, de a befektetői érdeklődés még viszonylag lanyha volt. Mindenesetre megkezdődött a Király utca és a Dob utca közötti Madách sétány övezet önkormányzati tulajdonú épületeinek fokozatos kiürítése. Elsőként háttércégek megbízásából két befektető vásárolt meg 13 házat a Madách sétány területén. Ekkor ürítették ki a Gozsdu udvar 66 lakását és ekkor pecsételődött meg a Holló utca sorsa is, ahol három épületet ürítettek ki és adtak el.
| ||
Ami ezután történt, az már nem fér bele a politikai és érdekharcok normális keretébe. Nem a képviselők többsége erőltette rá akaratát a kisebbségre, hanem a helyi államot, egy közepes városnyi, de horribilis értékű ingatlanvagyon fölött diszponáló budapesti kerületi önkormányzatot „ejtette foglyul” egy nálánál hatalmasabb külső gazdasági, illetve pártpolitikai érdekcsoport.
Ennek volt reprezentánsa Hunvald György, aki 2002-ben vette át az önkormányzat vezetését. Nemsokára az ingatlanpiaci konjunktúra a társasházzá alakult épületek kivásárlását is lehetővé tette. Az önkormányzat nagyobb sebességre kapcsolt és nyilvánvalóvá vált, hogy a cél a belső erzsébetvárosi zsidónegyed teljes lebontása.
A folyamatot többféle tényező is fékezte. A Kulturális Örökségvédelmi Hivatal (KÖH) kezdetben igyekezett komolyan venni feladatát, és élve a műemlékvédelmi törvény biztosította jogkörével, 2004-ben ideiglenes területi védelmet biztosított a városrésznek. A következő évben lépett hatályba a budapesti világörökségi területek védőzónáját meglehetősen szűkkeblűen lehatároló miniszteri rendelet, amely mindazonáltal a zsidónegyed nagyobb részét a zónába sorolta; vagyis a zónán belül minden bontáshoz, építkezéshez és átalakításhoz be kellett szerezni a műemlékvédelmi szakhatóság jóváhagyását. A KÖH 51 épületnek egyedi védettséget is adott.
A Hunvald György vezette önkormányzat tajtékozva vette tudomásul az ideiglenes területi védelmet, és arra hivatkozott, hogy 16 érintett épületet már kiürítettek, eladtak és a bontási engedélyt is kiadták. Válaszul a Kazinczy utca és a Dob utca legtöbb épületét mondvacsinált ürüggyel életveszélyesnek nyilvánították, hogy jogalapot teremtsenek az azonnali bontásoknak. Az egyik legrégebbi Király utcai épület bérlői pert indítottak az önkormányzat ellen elővásárlási joguk érvényesítéséért.
Közben az elindult civil tiltakozások megfogalmazták, hogy a tét városvédelmi, örökségvédelmi, műemlékvédelmi szempontból óriási: az önkormányzat ugyanis igyekezett elébe vágni az időigényes műemlékvédelmi eljárásoknak és minél több olyan épületet eltüntetni a föld színéről, amelyek egyedi műemlékké nyilvánítása folyamatban volt. Ennek a játszmának a fele sem volt tréfa. Lebontottak egy olyan reformkori házat a Kazinczy utcában, amelynek udvarán egészen 2002-ig kóser húsfeldolgozó üzem működött (Kazinczy utca 41.).
Ez az épület egyedi védettségű műemlék lett volna, de Hunvald György polgármester nem várta meg a szakhatósági eljárás végét, és utasítást adott a bontásra. Ugyanez volt a forgatókönyv a szomszédos Holló utcában lévő Ezüstműves ház esetében is: az elkezdődött védelembe vételi eljárás azonnali bontásra ösztönözte a kerület vezetőit (Holló utca 11.). Egy 1850-ben épült Kazinczy utcai épület megmentése érdekében a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal akkori elnökhelyettese személyesen próbált közbenjárni, de ezzel csak a ház lerombolását gyorsította meg (Kazinczy utca 9.).
| ||
Ugyancsak 1850-ben épült az a Kertész utca 21. alatti klasszicista bérház, amellyel szintén dózer végzett. Ma már hiába keresi bárki is az Otto Wagner tervezte zsinagógával szemben 1872-ben épült egykori kereskedőházat (Rumbach Sebestyén utca 8.). Nyoma sincs már az 1863-ban épült Dob utcai háznak, és a mögötte 1930-ban felhúzott bérháznak, ahol kóser szalámigyár működött, és ahol 1944 végén a tizenegy gettókonyha egyike kapott helyett (Dob utca 27.). Az egyik legpusztítóbb projekt a zsinagóga tömbjének agyonépítése és tönkretétele volt. Hunvald polgármesterré választása és letartóztatása között összességében húsz házat bontottak le és több mint hetvenet adtak el.
Kezdettől nem volt kétséges, hogy a város építészeti örökségének, műemlék épületeinek eszelős pusztítása mögött kőkemény gazdasági érdekek állnak, de a pontos mechanizmus csak 2006 tavaszán vált ismertté (lásd: Az önkormányzat trükkjei, hvg.hu, 2006. március 28.). Az önkormányzat saját vagyonkezelő cégének adott megbízást arra, hogy az adott ingatlant felértékelje, majd az ingatlanra opciós jogot adott egy minimális törzstőkével éppen csak megalakult gazdasági társaságnak, természetesen minden pályáztatás nélkül.
A vételár többnyire akkora volt, amit a bérlők kiköltöztetésére szántak, de erre is fizetési haladékot kaptak a társaságok, hiszen honnan lett volna egy néhány milliós törzstőkéjű társaságnak százmilliós nagyságrendű pénz a számláján. Az opciós szerződésekről a közgyűlés zárt ülésen tárgyalt, a dokumentumtervezeteket pedig az ülés kezdetén osztották ki, majd a szavazást követően akkurátusan összeszedték és páncélszekrénybe zárták.
Az opciós jogot nyert társaságok ezer szállal kötődtek az önkormányzathoz, illetve kisebbségi tulajdonosai voltak az önkormányzat tulajdonában lévő kft.-knek. A folyamat kezdetén egy rendkívül szűk, mindössze öt személyből álló kör szerezte meg 14 lakóépület opciós jogát. A második fázisban a kft.-k üzletrészének többségét offshore cégek vásárolták meg, majd az üzletrészeket továbbadták a tényleges befektetőknek.
Az értékkülönbözet ebben a harmadik fázisban már horribilis, általában hússzoros volt: az egyik tranzakciónál az adott kft. üzletrésze a második fázisban 3 millió forint, a harmadik fázisban 63 millió forint volt. A kft.-k ekkor már mellényzsebből kifizették a lakókat, majd elkezdték az épületek lebontását.
Alkudozna?
A kétezres években minden hasznot kiforgattak az erzsébetvárosi ingatlanállományból, ami csak lehetséges volt. A tranzakciók meglepően jól dokumentáltak és az érintettek köre is ismert. Azt csak valószínűsíteni lehet, hogy a milliárdok egy részét az MSZP pártfinanszírozási csatornái nyelték el.
A zsidónegyed elpusztítása eleddig csak részben sikerült. Ha nem az egyedi épületeket, hanem a tömböket tekintjük a városrész alapegységeinek, akkor az eredeti városszövetet agyonnyomó, domináns magas épületek mellett a régi házak ma már egyre inkább csak mementók, amelyeknek semmiféle szerves közük nincs a 8–10 emeletes robusztus, agresszív, jellegtelen épületekhez. Ugyanakkor az elmúlt évtizedben kialakult romkocsmanegyed paradox módon segíthet abban, hogy valami megmaradjon a város legrégebbi negyedéből, vagy legalább haladékot kapjon a végső pusztulás előtt.
Regnálásuk idején a kerületi önkormányzat vezetői úgy gondolták, hogy bármit megtehetnek, soha senki nem vonja őket felelősségre. Nem így történt, az akkor még létező jogállami intézmények lassan működésbe léptek, és az ügyészség sok egyéb vádpont mellett bűnszervezetben elkövetett csalással vádolta meg Hunvald Györgyöt, Gál Györgyöt és Kardos Pétert. A vádiratnak csak érintőlegesen sikerült jogi nyelven megfogalmaznia mindazt, ami történt, az építészeti örökség pusztítását még csak nem is karcolta a vád.
| ||
A többfázisú tranzakciókat, a bonyolult érdekviszonyokat a statikus büntetőjogi tényállások inkább széttördelték, mintsem logikai láncba foglalták volna.
A bíróság a bűnszervezet létét nem találta megalapozottnak; Gál György esetében megállapította a csalást, és hosszú idejű szabadságvesztésre ítélte az egykori erzsébetvárosi szabaddemokrata frakcióvezetőt. Hunvald György és Kardos Péter esetében csak a kisebb súlyú és az ügy lényegét nem érintő vádak álltak meg, és mindketten rövid idejű szabadságvesztét kaptak.
Ugyanakkor az ítélet indoklása leszögezte: Gál György elősegítette azt, hogy az említett szűk csoport szerezze meg a perben érintett ingatlanok opciós jogát, mi több, épületenként 20–30 milliós vesztegetési összeget is bezsebelt. A bírósági ítélet tehát eljutott a tranzakció első fázisáig, legfeljebb azt nem találta bizonyíthatónak, hogy a polgármester minderről tudott volna.
A szocialisták kezdettől nem tudták eldönteni, hogy kiálljanak-e egykori politikusuk mellett, vagy pedig ejtsék őt, a jogerős ítélet után pedig kapva a lehetőségen, azt kezdték hangoztatni, hogy a korábbi polgármestert valójában ártatlanul hurcolta meg a jogállamot felszámoló NER, jóllehet Hunvaldot és a többi erzsébetvárosi politikust még 2009 februárjában vették őrizetbe. Az szóba sem került, hogy az MSZP esetleg nyíltan beszéljen erről a történetről, és levonja a szükséges tanulságot.
Hunvald György most otthagyta a romokban heverő MSZP-t, és függetlenként bejelentkezett az erzsébetvárosi polgármesteri székért. Nyilvánvaló, hogy visszalépéséért súlyos politikai árat kér majd. Ha a választási koalícióba tömörült ellenzéki pártok belemennek egy efféle alkuba, akkor elveszítik hitelességüket. Márpedig a szocialisták példáján megtanulhatták, hogy a politikában a hitelességet csak elveszíteni lehet, visszaszerezni soha.
