Az Orbán utáni Magyarországról kialakítandó jövőképhez világosan kell látnunk azokat a tényezőket, amelyek a kívánt bukáshoz vezethetnek. Most a nehezebb utat választom – nem a rezsim megroggyanásának jelei (gazdasági válság, nemzetközi elszigeteltség, belső alternatíva fellépése) körül keresgélek, hanem az autokráciát stabilizáló általános tényezők környezetében igyekszem láthatóvá tenni a már létező pozitív fejleményeket.
Az autokratizálódás mögötti társadalmi tényezők univerzálisak, globális szinten is borúsak a liberális (szabadság alapú) demokrácia kilátásai. Hiszek ugyan abban, hogy a modern demokrácia ki tud keveredni ebből a bajból, de tévedés ezt a folyamatot automatizmusként értelmezni – bármennyire is megszoktuk a nagy események erős hatásait, forradalmi és tömeges erők struktúraváltoztató következményeit. A demokrácia újbóli kitalálása jelentős intellektuális és kollektív energiákat, közönségesen gondolkodást és cselekvést igényel. Innovatív folyamatként képzelhető csak el, amely megkérdőjelezi a bevett rutinokat, kísérletező és diszkurzív.
Két választás
Vajon meg lehet-e szabadulni a belsővé vált tekintélyelvűség és a tanult tehetetlenség politikai és társadalmi következményeitől – pusztán a liberális intézményi világ rekonstrukciójával?
Minthogy ez az intézményi konstrukció nem bizonyult válságtűrőnek, és képtelen volt érdemben akadályozni a demokrácia elpusztítását, ez dőre várakozás. Ám a kudarc tapasztalata csak alig kezdte ki a liberális ortodoxia állásait. A hatalommegosztás, a jogállam, az alkotmányos jogok építményének visszakívánása, vagy akár az ezek értékvilágáról szóló beszéd nagy valószínűséggel Orbán bukása után is írott malaszt marad, mert arra aligha számíthatunk, hogy napjaink komplex (ökológiai, gazdasági, társadalmi, motivációs) válságai Orbánnal együtt tűnnek el. Érdemi válságkezelésre önmagában a liberális alkotmányosság nem képes – a kijózanodáshoz elég csak körbepillantani a hosszabb demokratikus hagyományokkal és ezeknek megfelelő intézményi biztosítékokkal rendelkező államok jelenlegi állapotán. A Trump második ciklusával szembesülő demokraták (értsd: az igazi republikánusok, vagyis a racionalizmus, szabadság, szolidaritás, egyenlőség és közösség elkötelezettjei) éppen azon tépelődnek, hogy miként mentsék a menthetőt, hogyan óvjanak meg néhány intézményt az eszement populizmus és gátlástalan oligarchák szövetségének dúlásától. Még kétszáz évnyi tapasztalat sem biztos, hogy elegendő lesz a sikerhez, elindult a holdkóros menet az autokrácia felé. A régi európai nemzetállamok hasonló bajban vannak populista neofasisztáikkal: aligha állíthatjuk, hogy az Európai Unió ilyen tagállami belső problémák mellett immunis lenne a demokrácia globális hanyatlásával szemben.
De Magyarországon sem nagyon üdítő egyelőre a liberális intézményi optimizmus egy szem látható alternatívája: az új karizmatikus, némiképp populista megváltó, aki kevesebb korrupcióval kecsegtet, jobb viszonnyal az EU-hoz, nagyobb respekttel az alkotmányos jogállam eszméje iránt. Orbánhoz képest nem nehéz kevéssé korruptnak, kevésbé autokratának és európaibbnak mutatkozni. De nem Magyar Péterrel és a Tiszával van bajom, hanem azzal a logikával, amely szerint a jövő a „liberális ortodoxia vagy mérsékelt jobboldali populizmus” választására szűkült volna. Ez ugyanis nem nyújt elegendő perspektívát a demokrácia stabilizálására. Fontos, hogy az Orbán-rezsim megbukjon, erre a tapasztalatra a magyar társadalomnak szüksége van. De ez csak akkor válhat igazi változás kezdőpontjává, ha az autokratikus társadalmi késztetések is halványodnak. Ez más léptékű folyamat, amit azonban éppen most kell elősegíteni.
Az autokrácia beágyazottsága
Az egyik bevett – és leegyszerűsítő – értelmezés szerint intézményes hibák, az aránytalan választási rendszer, az alkotmányozás garanciáinak hiánya vezettek Orbán megtörhetetlennek látszó uralmához; egy másik valamilyen homályos kulturális meghatározottságban látja az okot (a „nemzeti fátum”).
Csakhogy az új magyar autokrácia egyik lényegi sajátossága a rezsim társadalmi beágyazottsága. Ahhoz, hogy tisztátalan levegőjéből a szabadra juthassunk, a kiágyazódáshoz tehát, számot kell vetnünk a rezsim választói legitimációjával, a mérvadó ellenállás hiányával, az alárendelődés és elfogadás mechanizmusaival. Tisztában kell lennünk a demokrácia válságának valódi okaival, az önkényuralmi működésmódok hatásaival a társadalmi folyamatokra; honnan és miért kell kievickélni ahhoz, hogy a jövőt demokratikusnak képzelhessük el?
A hagyományos pedagógiai program, amely a demokratikus stabilitás igénye mellé csak az oktatási rendszer megfelelő reformját illeszti, túl egyszerű megoldásnak látszik erre. (Persze egészen más ország lenne ez, ha legalább a pedagógiát, mint rendszert – az iskolát, a tantervet, a pedagógusképzést stb. – nem lakták volna le a hatalom birtokosai.) De mit jelentsen az a tanulás, amely reményt adhat a demokratikus stabilitás megszületésére? Hogyan jön létre a demokratikus állampolgár, pontosabban a demokratikus közösség?
Mit jelent a demokrácia válsága?
Jól ismerjük a konformitás, a kikényszerített lojalitás, az autonómiáról való lemondás, az önalávetés, a visszahúzódás mindennapi gyakorlatait. Nos, épp e mindennapi gyakorlatokban rejlenek a változás lehetőségei is. A társadalmi szereplők képesek módosítani magatartásukon. Az autokratikus politikai mechanizmusok és a társadalmi válaszok állandó kölcsönhatásban vannak. A szabadságokat, autonómiákat felszámoló, központosító, erőszakos, kirekesztő politikai lépések válaszreakciókat hívnak életre. És ha eddig többségben is voltak az autokrácia szolgálatába illeszthető válaszok, ez megváltoztatható. Az autokratikus állapot tanulásra ösztönöz – legalább ismerjük, hogy hová nem akarunk visszakerülni.
De mindenekelőtt arra kell választ találnunk: miként kell és lehet viszonyulni a nem demokratikus helyzethez – azaz társadalmi csoportok kirekesztéséhez, megalázásához, az egyenjogúság tagadásához, az autonómiák felszámolásához, az önkény és erőszak rendszeréhez? Mit kellene megváltoztatni a viselkedésünkben ahhoz, hogy a nem demokratikus helyzetek ellenállással szembesüljenek? Ezek az egyént érintő morális dilemmák. Ebben a helyzetben a morális realizmus megfelelő kiindulópont: létezhet erkölcsi fejlődés, és képesek vagyunk meghatározni, hogy melyek azok az erkölcsi állapotok, amelyeket el akarunk érni itt és most, Európában és Magyarországon.
A demokratikus elkötelezettségű ellenállás nélkül aligha biztosítható az autokráciát felváltó új, demokratikus berendezkedés stabilitása. Az ellenállások mindig az új, demokratikus rendszer identitásának részévé válnak. Küzdelem nélkül nincs stabil demokrácia, ahogy a jogosultságok történetéhez is hozzátartoznak az emancipációs küzdelmek. A demokratikus fejlődés paradoxona, hogy lényeges paraméterei demokrácia előttiek, a társadalom demokratikus potenciáljának érzékelhető módon jelen kell lennie ahhoz, hogy a vágyott berendezkedés tartós maradjon. Legalább megfelelő mennyiségű vágyakozás szükségeltetik. De elégséges-e vajon az autokrácia teljesítménydeficitje, a csalódás az üres ígéretekben ahhoz, hogy egy politikai közösség a demokráciát válassza? Valóban, az újkori diktatúrák a jóléti versenyben buknak el, nem az autonómiák és részvételi jogosultságok megvonását követő felháborodáson vagy a jogegyenlőség csorbításán. A mindenkori többség támogatása könnyen létrehozható a kisebbségi jogok megvonásához. Hogyan lehet számottevő demokratikus elkötelezettség létrejöttét elősegíteni még az autokrácia uralma alatt?
A kiágyazódás apró lépései
Hat olyan tényezőt említek, amelyek alaposan hozzájárulnak az autokráciák globális vitalitásához, és magyarországi, lokális specifikumai is vannak – de ami a legfontosabb, megjelennek bennük a megfordítás csírái. Ezek ápolásához képzelőerőre, bátorságra és jó szándékra van szükség. Az Orbán-rezsim következetesen reagál ezekre a jelenségekre, ha azok elérnek valamilyen érzékelhető hatást, eltapossa őket. Vagyis megkerülhetetlen a konfliktus, a küzdelem és a következetes ellenállás.
Egy. A társadalmi nyilvánosság ellaposodása az orbáni propaganda és manipuláció nélkül is felszámolta a demokráciához nélkülözhetetlen okoskodó gyülekezet esélyeit. A politikusok celebként pózolnak, és üres üzenetekkel bombázzák a fogyasztókat. A gondolatok, képzetek és identitások piacán a szavak és az érvek helyét gyorsan váltakozó, homályos, érzelmileg kódolt képek vették át, és ezek keltik a valóság megértésének illúzióját. Ebben a „való” világban a politikai celebritás eloldódik a tényektől, és amorálissá válik. A politika végletesen megszabadul minden tartalmi elemtől, a kormányzás a személyről közölt képekhez, képzetekhez kötött, sem program, sem tevékenység, sem ideológia nem annyira fontos, mint a személy. Az informált politikai közösség helyét a rajongótáborok veszik át. Ebből következően a média domináns tényezővé válik a hatalom működtetésében és megtartásában. A politikai hatalom könnyű útja a médiamanipuláción át vezet, ennek segítségével a valóságot is fel lehet számolni, saját célra alakítani, a hazugság minden akadálya szétporlad, a valósággal való szembesítésnek, a leleplezésnek sincs hatása. Kelet-Európában ráadásul a globális tömegkultúra hatása ellenállhatatlannak bizonyult az erre kiéhezett, ettől korábban megfosztott társadalmakban. Az itteni hétköznapi kultúrában tenyésző erőkultusz, az erőszak és tekintélyelvűség határozottabb jelenléte pedig megnöveli a manipulációra alapozó celeb diktátorok megjelenésének lehetőségét.
Ám itt is van lehetőség az ellenállásra. A politikai manipuláció immár nem a hagyományos sajtó útján történik, hanem legalább részben piaci jellegű térben. Ahol ugyan súlyos egyensúlytalanság uralkodik a közpénzeket költő hatalom és az ellenállást hordozó ágensek között, de ebben a térben lehetőség nyílik a rendszerkritikus influenszerek megjelenésére. A közösségi média is a hatalom szolgálatában működik, ha onnan pénzt kap, de nincs akadálya annak, hogy ugyanezeket az eszközöket vegye igénybe az ellenállás: mégiscsak könnyebb egy YouTube-csatornát fenntartani, mint egy rádiót. Ameddig a szólásszabadság maradékait legalább kis részben – őszintétlenül, pusztán legitimációs érdekből – meghagyja az autokrácia, a kis nyilvános terekben megjelenik az ellenállás. Magyarországon az elmúlt évek egyik jelentős fejleménye a rezisztens influenszerkultúra fellendülése, mely kultúra ma sikeresebben befolyásolja a fiatalok világképét, mint a kormányzati ideológiát terjesztő, elöregedett csatornahálózat. Nincs az a politikai propaganda, amely képes lenne egy-egy vírusként terjedő klip nézettségét produkálni. S bár a közösségi platformok tulajdonosait aligha lehet a demokrácia támogatására bírni, logikájuk a gyáva tőkésé, s az autokrácia és populista manipuláció, a fake news nemigen zavarja őket, a tartalmak képesek változni.
A hatalmi hazugságok elleni küzdelem a virtuális térben nem a leleplezéssel vagy az igazsággal lehetséges, hanem a nevetségessé tétellel, jól megszerkesztett audiovizuális stimulációval. A tartalmak műfaja és silánysága fölötti intellektuális siránkozás helyett ezért el kell fogadni a társadalmi, politikai nyilvánosság alapvető megváltozását – ezekben a formákban rejlik a boldogabb jövő egyik csírája.
Kettő. Az autokráciákat segítő legerősebb tényező a bizonytalanság, illetve annak érzete. A demokrácia globális visszaszorulása mögött a növekvő, különböző formájú félelem húzódik. Jelentős társadalmi csoportok érzik a gazdasági, munkaerőpiaci, kulturális és környezeti kitettséget és a perspektívák hiányát. Az egzisztenciális bizonytalanságnak egyaránt része a materiális, gazdasági, fizikai túlélés miatti aggodalom, az életformák megőrzésének lehetetlensége és az identitások változása – minderre adekvát válasznak tűnhet a kormányzat erős felhatalmazása, végső soron a rendkívüli állapot. Az erős vezető és törzsi logikák meleg akolja iránti vágyat a neoliberális kapitalizmus turbulenciája és az államok egyre nyilvánvalóbb tehetetlensége táplálja, és a populista etatizmus szimulációja elégíti ki.
Az ellenhatások lehetősége a válság érzékelhetőségében és magyarázatának egyre egyértelműbbé válásában van. Ahogy egyre virulensebb lesz a hatalom erőszakossága és tehetetlensége, úgy nő az esély ennek felismerésére. Az autokratikus állam a legügyesebb legalizmus és a legdrágább propaganda mellett sem képes elkerülni hazugságának lelepleződését. Elsősorban azért, mert képtelen kezelni a válságokat, s a biztonságnak is csupán a látszatát produkálja. Már Magyarországon is élénkülni látszik a tényleges civil önszerveződés helyi (elsősorban környezetvédelmi) értékek védelmében. Az önvédelemhez együttműködésre, szolidaritásra, megbeszélésre, vitára, részvételre, aktivitásra van szükség, s ez lassan kialakítja a nagyobb, társadalmi méretű önvédelemhez elengedhetetlen készségeket. A helyi ügyek helyi értéke hirtelen nőhet nagyra. Egyelőre a szolidaritás gyengeségét látjuk, azt, hogy a sérelmeket szenvedő, kifosztott, megalázott csoportok magukra maradnak – ám lassan összegyűlnek a tapasztalatok. E két tendencia, a rendszer lényegének és a kollektív védekezés lehetőségeinek felismerése egymás felé tart, találkozásuk reményekkel teli.
Három. Az élet minden területére rátelepedő bizonytalanság természetes következménye a nihilizmus, amely jó táptalaja az elidegenedés, kiégés, értelemvesztés patológiáinak. A szocializációs tereket deformáló értékvesztés különösen látványos az iskolában. Az oktatás, az egyetemek válságát a technikai tudásgyárrá silányítás jellemzi. Mint minden, a tudomány és az oktatás is csak a hatékonyság mérőszámaira orientálódik, hiszen nincs legitimálható tevékenység a hasznosíthatóságon kívül. Ebbe nem fér bele az általános, civilizatorikus és humánus értékek fejlesztésének programja, és különösen nem a kritikai szemlélet. Az autoriter állam és a neoliberális piac egyaránt nehezen tűri a szabadságra és autonómiára épülő, társadalmi felelősséget és humán készségeket fejlesztő képzést. A demokrácia működéséhez nélkülözhetetlen tudások és készségek válnak feleslegessé a hatékonyságmérés uralma alatt. Az oktatás piacosítása által termelt nihilizmus kapóra jön az autokrata hatalom számára, a fegyelmezetten unatkozó és hallgatag állampolgárok termelése biztosított. Az oktatás helyi hagyományai pedig jól illeszkednek a nem nyugati területekre kalibrált munkaerő újratermeléséhez és az autoriter állam politikájához.
Az ellenhatásokat a pedagógusok, és különösen a középiskolai diákok világában látjuk. A diákok politikai aktivizálódása új érzékenységről árulkodik, új ellenállási módszerek, szimbólumok jelentek meg. A rosszul működő iskola veszteségei óriásiak: az üres tekintélyelvűség újratermelése mellett a szegregáció, kirekesztés és elvándorlás. De az alternatív iskolák, oktatási rendszeren kívüli oktatási formák világa is egyre népszerűbb. Érezhető érdeklődés jelent meg a „repülő egyetemek”, lakásegyetemek, szalonok, önképzések és új pedagógiai érzékenység iránt. E még csírájában érzékelhető jelenség a hivatalos iskola válságának pro demokratikus mellékterméke.
Négy. Az extrém egyenlőtlenség újratermelésének szimbolikus formája a neofeudális rankizmus, „a mindenki annyit ér, amennyit szerez” toposza, a szegényellenesség. A mobilitási csatornákat elzárják, jelentős társadalmi csoportokat fosztanak meg az emberhez méltó közszolgáltatásoktól (egészség, gondoskodás, oktatás), s kényszerítenek hosszú távon is párialétbe. Az uralkodó politikai világ ezeket az embereket haszontalanként, teherként, értéktelenként láttatja. Magyarországon az új feudalizáció az alig halványodó rendi hagyományra épül. Az urak világa soha nem múlt el teljesen, a gazdasági és politikai hatalmat kisajátító munkaadónak kiszolgáltatott kistelepülések és az egyenlőtlenség extrém növekedése a magyar társadalom nagyobb részét szegénységbe sodorta. Az erős középosztály hiánya, a parvenü mentalitás újraéledése, az újgazdagok norma- és fogyasztási zavarai a hatalomhoz közeli családokban irritáló mértéket öltöttek. Az Orbán-klánhoz közeli oligarchák látványos költekezése a polgári mentalitás teljes hiányát jelzi. A hatvanpusztai birtok és a keleti diktátorok arany vécécsészéje között árnyalatnyi a különbség.
Ebből következik az egyetlen hatékony ellenhatás lehetősége is. A parvenü nevetséges. A feudális allűrök kiröhögése a rezsim anyagának foszladozását jelzi, a hatalom hamis mítoszainak felfeslései pedig szakadásokká szélesednek, ha beköszönt a gazdasági válság, és megnehezül a választói vakság finanszírozása.
Öt. A tömegek tudatlansága minden autokrácia legnagyobb barátja, ezért azok mindig készek annak termelésére, fenntartására, terjesztésére. Az oktatás tönkretétele tudatos politikai döntés. Az iparszerű hazugságok, a titkosítás és az általános információdömping világában az eligazodáshoz tudásokra, információfeldolgozást segítő készségekre van szükség. A fake news korában az eszközök folyamatosan finomodnak, hiszen meggyőzően hazudni a közhatalom magas posztjaira kerülés elsőrendű feltételévé vált. Az autoriter hatalomnak itt is könnyű utak nyílnak meg, mert akadálytalanul kezdhet háborúba a civil szervezetekkel, a szabad médiával és az igazságnak elkötelezett tudománnyal. Csak a demokrácia számára gond a nem tudás. Az Orbán-rezsimben az oktatási autonómiák gyors és akadálytalan megvonása, a személyzet presztízsének leértékelése radikális színvonalesést, szegregációt és tömeges elvándorlást vont maga után. Ez a tudásmegvonás egészíti ki a médiapluralizmus gyors és akadálytalan leépítését, a propaganda és az ideológiai valósággyártás nyomasztó túlsúlyát. A hazugságra épülő politikai hatalom eredményességének záloga a tekintélyelvű pedagógia és az alulértékelt iskola.
A tudatlansággal szembeni ellenhatások lehetőségét rejti minden tudásmegosztó próbálkozás, alternatív pedagógia, civil fejlesztési kísérlet. Az egyre bornírtabb hazugságok autoriter dinamikája az idő múlásával könnyebben lelepleződik, ezeket – és a hülyeséget – csak ideig-óráig lehet társadalomformáló erőként működtetni. Ha gyenge, felületes az ideológiai tartalom, a hatalom puszta akarása esendővé válik. Az „a király meztelen” sokkja bármikor bekövetkezhet. Egyre több kollektív projekt kérdőjelezi meg az intézményesített politikai képzeteket, s állítja, hogy a cigány gyerekek nem taníthatatlanok, a hátrányos helyzetűek nem reménytelenek, a világ nem értelmetlenül kaotikus, a tekintélyelvűség nem hatékony szocializációs eszköz, az erőszak nem szükségszerű és a többi. A hatalomtelített tudásmegvonások ellenlábasai megjelentek, a határozott kritika a fennálló iskolai kudarccal szemben egyre hallhatóbb. Minden tudományellenes politikai lépés káros a demokratikus újrarendezés lehetőségei számára – e logika felismerése a küszöbön van.
Hat. Utolsóként a képzelőerő hiányát említem. El kell tudnunk képzelni egy jobb, boldogabb világot ahhoz, hogy a demokrácia életre keljen. A reális célok és az utópiák eltűnése a demokrácia halálához vezet. A demokrácia ugyanis a vágyott társadalomképek közötti küzdelem, tárgyalás, megegyezés, kipróbálás, a döntések, a változtatás, újak megalkotása. A tömegkultúra ontja a disztópiákat, ezekben a jövő emberének élete „magányos, szegényes, csúnya, állatias és rövid”, ha van egyáltalán. Az erőszak kultúráját a hobbesi antropológia és az államok meg a piac logikája termeli újra. Az elméleti reflexiók szűkössége és a megvalósítható alternatívák felmutatásának hiánya kivonja a reményt a társadalmi várakozásokból, és atavisztikus, múltba forduló képzeteknek csinál helyet. A posztkommunista országokban érthető az utópiáktól való idegenkedés és a múltba fordulás az ijesztővé vált jelennel szemben. Mára azonban érzékelhetőek az ellenhatások is: alternatív helyek, csoportok, életformák, rezisztens kultúrák a nyitottság és képzelőerő regenerálódása más jövők elképzelésének körvonalaival kecsegtetnek.
*
A „nagy történések” mellett figyeljünk az apró lépések logikájára. Segítsük a kritikus gondolatok terjedését, a bizonytalanságot és félelmet oldó találkozásokat. Röhögjük ki a hatalmi bornírtságot. Vegyünk részt alternatív tudásmegosztásokban, és képzeljünk el szebb jövőket. Itt vannak körülöttünk, és a cselekvés lehetősége mindenki számára nyitott.
A szerző jogász, szociológus.
Innen? Hová?
Az elmúlt közel másfél évtizedben az Orbán-rendszer természetéről, működéséről, hatalmi mechanizmusairól és intézkedéseinek, szakpolitikáinak hatásáról számtalan fontos újságcikk, tanulmány, könyv született. Azaz nem állíthatjuk, hogy ne ismernénk a rezsimet, és ne lenne elég felhalmozott közös tudás arról, hogy mi a mérlege egy-egy területen. Arról azonban már kevesebb szó esik, hogy a 14 év kormányzati intézkedései és hatalmi politikája által megteremtett viszonyokkal szemben hogyan kéne festenie egy gazdagabb, igazságosabb és boldogabb országnak, amelyben mindenkinek jut hely és esély a méltó életre.
Az a szakállas vicc ugye megvan, amikor Iván Ivánovics bácsi hangosan szidalmazza az SZKP-t a hetvenes évek vlagyivosztoki lakótelepének utcáin, és amikor rászólnak, miszerint Iván bácsi, hagyd már abba, hiszen előbb-utóbb elvisznek, ő csak annyit kérdez: Innen? Hová?
A Narancs ennek a kérdésnek a megválaszolásához, az Orbán-rezsim utáni Magyarország képének, lehetséges képeinek a megrajzolásához próbál hozzájárulni.
A szerk.
