Az Orbán utáni Magyarországról kialakítandó jövőképhez világosan kell látnunk azokat a tényezőket, amelyek a kívánt bukáshoz vezethetnek. Most a nehezebb utat választom – nem a rezsim megroggyanásának jelei (gazdasági válság, nemzetközi elszigeteltség, belső alternatíva fellépése) körül keresgélek, hanem az autokráciát stabilizáló általános tényezők környezetében igyekszem láthatóvá tenni a már létező pozitív fejleményeket.
Az autokratizálódás mögötti társadalmi tényezők univerzálisak, globális szinten is borúsak a liberális (szabadság alapú) demokrácia kilátásai. Hiszek ugyan abban, hogy a modern demokrácia ki tud keveredni ebből a bajból, de tévedés ezt a folyamatot automatizmusként értelmezni – bármennyire is megszoktuk a nagy események erős hatásait, forradalmi és tömeges erők struktúraváltoztató következményeit. A demokrácia újbóli kitalálása jelentős intellektuális és kollektív energiákat, közönségesen gondolkodást és cselekvést igényel. Innovatív folyamatként képzelhető csak el, amely megkérdőjelezi a bevett rutinokat, kísérletező és diszkurzív.
Két választás
Vajon meg lehet-e szabadulni a belsővé vált tekintélyelvűség és a tanult tehetetlenség politikai és társadalmi következményeitől – pusztán a liberális intézményi világ rekonstrukciójával?
Minthogy ez az intézményi konstrukció nem bizonyult válságtűrőnek, és képtelen volt érdemben akadályozni a demokrácia elpusztítását, ez dőre várakozás. Ám a kudarc tapasztalata csak alig kezdte ki a liberális ortodoxia állásait. A hatalommegosztás, a jogállam, az alkotmányos jogok építményének visszakívánása, vagy akár az ezek értékvilágáról szóló beszéd nagy valószínűséggel Orbán bukása után is írott malaszt marad, mert arra aligha számíthatunk, hogy napjaink komplex (ökológiai, gazdasági, társadalmi, motivációs) válságai Orbánnal együtt tűnnek el. Érdemi válságkezelésre önmagában a liberális alkotmányosság nem képes – a kijózanodáshoz elég csak körbepillantani a hosszabb demokratikus hagyományokkal és ezeknek megfelelő intézményi biztosítékokkal rendelkező államok jelenlegi állapotán. A Trump második ciklusával szembesülő demokraták (értsd: az igazi republikánusok, vagyis a racionalizmus, szabadság, szolidaritás, egyenlőség és közösség elkötelezettjei) éppen azon tépelődnek, hogy miként mentsék a menthetőt, hogyan óvjanak meg néhány intézményt az eszement populizmus és gátlástalan oligarchák szövetségének dúlásától. Még kétszáz évnyi tapasztalat sem biztos, hogy elegendő lesz a sikerhez, elindult a holdkóros menet az autokrácia felé. A régi európai nemzetállamok hasonló bajban vannak populista neofasisztáikkal: aligha állíthatjuk, hogy az Európai Unió ilyen tagállami belső problémák mellett immunis lenne a demokrácia globális hanyatlásával szemben.
De Magyarországon sem nagyon üdítő egyelőre a liberális intézményi optimizmus egy szem látható alternatívája: az új karizmatikus, némiképp populista megváltó, aki kevesebb korrupcióval kecsegtet, jobb viszonnyal az EU-hoz, nagyobb respekttel az alkotmányos jogállam eszméje iránt. Orbánhoz képest nem nehéz kevéssé korruptnak, kevésbé autokratának és európaibbnak mutatkozni. De nem Magyar Péterrel és a Tiszával van bajom, hanem azzal a logikával, amely szerint a jövő a „liberális ortodoxia vagy mérsékelt jobboldali populizmus” választására szűkült volna. Ez ugyanis nem nyújt elegendő perspektívát a demokrácia stabilizálására. Fontos, hogy az Orbán-rezsim megbukjon, erre a tapasztalatra a magyar társadalomnak szüksége van. De ez csak akkor válhat igazi változás kezdőpontjává, ha az autokratikus társadalmi késztetések is halványodnak. Ez más léptékű folyamat, amit azonban éppen most kell elősegíteni.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
