Kiszeretett a Jobbikból, a Fideszből, rátalált a Mi Hazánk

Publicisztika

A Fidesz harmadik kétharmados választási győzelme után számos, korábban a Jobbik holdudvarába tartozó radikális figura került hatalmi pozíció közelébe. Az úgynevezett neofiták tündöklése azonban rövid életűnek bizonyult, 2023 elejére jellemzően a perifériára száműzték őket, de mi történt velük, és ki járt ezzel jól?

Kedves Olvasónk!

Ez a cikk a Magyar Narancs 2023. március 23-i számában jelent meg. Most ezt az írást ebből a lapszámunkból széles körben, ingyenesen is hozzáférhetővé tesszük.

Részben azért, mert fontosnak tartjuk, hogy minél többen megismerkedjenek a tartalmával, részben pedig azért, hogy megmutassuk, érdemes a Narancsot megvásárolni is, hiszen minden számban hasonlóan érdekes cikkeket találhatnak – és a lap immár digitálisan is előfizethető, cikkei számítógépen, okostelefonon és tableten is olvashatóak.

magyarnarancs.hu-n emellett a továbbiakban sem csak fizetőfal mögötti tartalmakat találnak, így mindig érdemes benézni hozzánk. 

Visszavárjuk!

A szerk.

Március 6-án számolt be róla a Mi Hazánk internetes portálja, a Magyar Jelen, hogy Kásler Miklós volt emberi erőforrás miniszter, aki 2022. november 7-e óta a minisztersége idején gründolt Magyarságkutató Intézet (MKI) tiszteletbeli elnökeként tevékenykedett, kirúgta az általa még 2019 januárjában kinevezett Horváth-Lugossy Gábort a nagyrészt a szélsőjobbos teóriák alátámasztására létrehozott műintézmény főigazgatói tisztségéből. A hír nem vert különösebben nagy vihart, ami alighanem annak tudható be, hogy az MKI, amit sokan a kormányoldalon is Kásler hobbiprojektjeként kezeltek, a miniszter távozásával végképp kikerült a napi politikai küzdelmek frontvonalából, egyszersmind a közvélemény érdeklődéséből is. Azt pedig mindenki biztosra vehette már tavaly tavasszal, hogy a korábban jókora állami tőkével feltöltött, ám a kezdeti elvárásoknak semmilyen szempontból megfelelni nem képes MKI ázsiója be fog zuhanni a Csák János-féle kulturális és innovációs minisztérium (KIM) alatt. Akár ennek a folyamatnak a szimbolikus fordulója is lehetne Horváth-Lugossy kirúgása – de a NER belső működése szempontjából ennek a látszatra magyarságkutatós belügynek is jóval több rétege van, mint amennyi elsőre látszik.

Paradigma fejszével

Horváth-Lugossy meglehetősen kacskaringós pályán jutott el az akkor még fideszes élintézménynek tűnő, vadonatúj MKI élére. (Erről lásd cikkünket: Tonuzóba sírja, Magyar Narancs, 2021. február 11.) A jogász végzettségű, a történelem kutatásához műkedvelőként vonzódó (és ebben Kásler miniszterre hajazó) Horváth-Lugossy 2010 és 2012 között felbukkant már a Fidesz-kormány erőterében. A Nemzeti Fejlesztési Minisztériumnak volt kabinetfőnöke, s a Terror Házában éveken át tárlatvezető. Talán az sem elhanyagolható, hogy egy időre elvállalta az egykori MSZMP-s államminiszter, Pozsgay Imre személyi titkári feladatait is, akit a Fidesz rendszerváltó hősként újrafazonírozva igyekezett felemelni. Nagyjából ezekkel párhuzamosan a feleségével közösen működtetett Magyar Társasház Kft.-ben is aktív volt, s a Magyar Közös Képviselők Egyesületében is észrevétette magát. Ez utóbbi területen egy akkor még kevéssé ismert fiatal romániai magyar jogász volt Horváth-Lugossy egyik partnere, akinek a támogatására később, a fideszes kultúrharc frontvonalában is számíthatott – bizonyos Szakács Árpád.

A két jogász a házkezelési ügyek mellett hamar a történettudomány paradigmaváltásának kemény fájába is belevágta a fejszéjét. Amint azt annak idején felfedeztük (lásd: Kik Orbán kultúrharcosai és mit akarnak valójában?, Magyar Narancs, 2019. március 21.), Horváth-Lugossy Csalogány utcai céggyűjtő laká­sá­ba lett bejegyezve a többi közt az a Kárpátia Stúdió Kft. is, amelyik cég lap- és könyvkiadó vállalkozásként a szélsőjobboldali történészek gyűjtőhelyévé vált már a 2010-es években, és ekként funkcionál ma is. Szakács Árpád első magazinkiadási kísérlete ennél is korábbra nyúlik vissza; a 2009 júniusában indult Nagy Magyarország szerkesztői előszava afféle botcsinálta történészi coming outként is felfogható: „A történetírás napjainkban siralmas állapotban van, a fővonalas történelem-láttatásba kevés beleszólása van a konzervatívoknak. Ezen szeretnénk változtatni” – fogalmazott Szakács. Bár a környezet a 2010-es kétharmad után radikálisan megváltozott, ez nem segítette meg akkor még a lapalapítókat, a Nagy Magyarország 2013-ban befuccsolt. Elindult ugyanakkor a Történelemportál Magazin, amelyben már nem csak ideológiai, de tulajdonosi szinten is osztozott Szakács és Horváth-Lugossy. Ez a lap sem volt hosszú életű, a nyomtatott verzió egy évig húzta, bár honlapként még elvegetált 2018-ig – jellemző, hogy 2020 nyarán a még miniszterként ténykedő Kásler saját keretéből 50 millió forintot öntött a rég inaktív honlap felélesztésébe. De mire végképp kimúlt a kezdeményezés, tulajdonosai már más szinten vagánykodtak.

A 2018-as választásokra ráforduló Fidesz 2016–2017-ben, ha nem is nagy csinnadrattával, mégis tendenciaszerűen kezdte felszívni a „néppártosodó” Jobbikból kiábránduló radikálisokat. Habár Szakács korábban szeretett magára úgy hivatkozni, mint aki a Jobbik radikális időszakában befolyással volt a párt ideológiai irányvonalára, sőt, a Magyar Gárda alapításának ötletét is a sajátjaként idézte fel egyes nyilatkozataiban, állítása szerint 2017-re már nem tudott azonosulni a Vona Gábor-féle pártvezetéssel. Ezért amikor a felduzzasztott Mediaworkstől felkérést kapott, nem is habozott az addigi ellenzéki-radikális pozícióból a kormánypárti sajtó táplálékláncának egyik csúcspozíciójába átlavírozni. Szakács korábban valóban dolgozott újságíróként is, egyebek mellett a Magyar Nemzetben (gyakornokként), az Axel Springer-féle Reggelnél (ami viszont csak egy évig futott), sőt rövid ideig a Demszky-érában működő önkormányzati Budapest.hu-nál is, s rendre azzal indokolta mediaworksös felfutását, hogy olyan embert kerestek a megacégnél, aki egyben tudja tartani az addigra a maga teljességében felszippantott vidéki magyar lappiacot. Hogy e feladatra miért épp a nem túl erős portfólióval rendelkező, szélsőjobbos hobbitörténész közös képviselő tűnt a legjobb választásnak, arra mi sem tudjuk a választ.

 
Szakács Árpád bemondja az unalmast
Forrás: Szakács Árpád Facebook-oldala

Már a vidéki lapok cégen belüli főszerkesztője volt Szakács, amikor 2017 novemberében az ugyancsak a Mediaworkshöz tartozó Magyar Nemzetben megjelent Kinek a kulturális diktatúrája? című sorozatának első cikke. A nagy port kavaró írásokban az állami kulturális finanszírozásra vonatkozó döntések közül a szerző kimazsolázgatta a neki nem tetsző (elsősorban ellenzéki, olykor azonban „elhajló” kormánypárti) alkotók és kultúraszervezők neveit, s a hozzájuk tartozó összegeket. A kontextusukból kiragadott számok bár semmit nem mutattak meg a kultúrafinanszírozás valódi működéséből, a megfelelően felhabosított kísérőszövegekkel amolyan leleplező adatokként szolgáltak ahhoz, hogy az előfeltételezést (a baloldal továbbra is fürdik az állami pénzekben) Szakács látszatbizonyítással hitelesebbnek tudja beállítani. Igaz, mindennek az ellenkezőjét mutató számok is könnyen elővehetőek lehettek volna, de ez kevéssé volt érdekes, a dologban rejlő felfedezés értékét pedig az csonkította, hogy csupa nyilvános adatot használt Szakács, valódi tényfeltárás nem állt a cikksorozat mögött.

Éppen innen nézve vált mégis érdekessé az újságcikkeknek tulajdonított hatás – különösen azután, hogy Prőhle Gergely, a Petőfi Irodalmi Múzeum igazgatója röviddel az őt befeketítő írás megjelenése után lemondani kényszerült (de az Operában is maradtak el előadások a Szakács által „feltárt” LMBTQ-propaganda veszélye miatt). Hogy ténylegesen a cikkek okozták-e a PIM-vezető bukását, és nehezítették meg mások életét is, kevéssé valószínű – a Szakács-sorozat inkább a 2018-as választás környékén felizzó kormányközeli lobbiküzdelemben az éppen áthelyeződő súlypontok kijelölésének lehetett afféle írásos nyomatéka. A korabeli fideszes zsargonban is neofitáknak nevezett alakok számára ekkoriban valóban úgy tűnhetett, hogy végre lehetőségük nyílik hatalmi pozícióból kierőszakolni olyan változásokat, amelyeket néhány éve még az underground szélsőjobboldal távlati vágyképei között tarthattak csupán számon. Az egyetlen központ vonzáskörzetében kulminálódó reálpolitikai játszmák azonban elég hamar kijózaníthatták a máskor egyenesen dúvadként aposztrofált radikálisokat.

Sárarany

Horváth-Lugossy idén márciusi kiakolbólítása (aminek állítólag már tavaly télen voltak előjelei az igazgató és a tiszteletbeli elnök Kásler éles szóváltása formájában) azért is mondható szimptomatikus fordulatnak, mert nagyjából vele egy időben ugyancsak a Magyar Jelen honlapján adott hosszú podcast interjút a harcostárs Szakács Árpád. Az már korábban is látható volt, hogy a Kásler-éra félidejére az egykori Mediaworks-főszerkesztő teljesen kipörgött a fideszes pikszisből. A médiavállalatnál már 2019-ben úgy szerepelt, mint aki „alkotói szabadságát” tölti, a Magyar Nemzetben pedig még a választási évben véget ért a botrányos cikksorozata. A kérdésre, hogy hova tűnt Szakács Árpád, kisvártatva egyfelől a csekély olvasottsággal bíró, félamatőr Erdély.ma online lapban megjelenő, a kormányt ostorozó cikkei (itt ugyancsak az egykori Nagy Magyarország, illetve az Origo.hu köréből érkező Sengel Ferenc a főszerkesztő), és a vírustagadó kisebbséget megszólítani igyekvő Mi Hazánk demonstráción elmondott beszéde adtak támpontot.

A podcast interjúban Szakács a saját kiábrándulását már a 2018-as tusnádfürdői Orbán-beszédhez kapcsolja, amikor is a miniszterelnök egy új kulturális korszak megvalósításának igényét jelentette be, s utasította a környezetét az ez irányú munkálkodásra. Mint Szakács fogalmaz a Magyar Jelennek:

Orbánt hallgatva rájött, semmilyen valódi elmozdulásra nem számíthat, hiszen „ebben a rendszerben csak olyan változásokat jelentenek be előre, amiket gumicsontnak szánnak”.

Azt is realizálta – ahogy meséli –, hogy afféle „Hofi-paródia” vált belőle fideszes körökben, s végül szomorúan konstatálta, hogy „minden arany sárrá változik körülötte”. Igaz, ez nem gátolta meg abban, hogy 2018 végén Bayer Zsolttal közös könyvet jelentessen meg, történetesen a saját kiadójánál, a Kárpátia Stúdiónál.

A Magyar Jelennek nyilatkozva a koronavírus-járványra adott kormányzati választ is kiábrándulásának egyik forrásaként jelöli meg Szakács. S tény: fellépései a Mi Hazánk oltásellenes rendezvényein meg a közösségi térben mind a mai napig lelkesen propagált vírustagadó teóriái alapján valóban nem lehetett különösebben elégedett a magyar egészség- és járványügy intézkedéseivel. De a személyes mozgástere is lecsökkent; az őt és Horváth-Lugossyt (na meg még Takaró Mihályt is) felkaroló Kásler miniszter által felügyelt területek rapid módon összezsugorodtak a ciklus második felére. Részeredményeket ugyan elért a neofita hullám, Takaró nélkül a NAT lett volna egész más, Horváth-Lugossy végül is kiemelt pozíciót kapott az MKI főigazgatójaként, és még Szakácsnak is csurrant-cseppent valami (a Bayer-könyv után már-már kanonizált jobboldali hangadó lett ő is) – de ezek egyike sem mérhető a kezdeti elvárásokhoz. A Takaróval és Horváth-Lugossyval is hírbe hozott PIM-et elhappolta előlük a fideszes establishment szívéből érkező Demeter Szilárd, és az MKI sokmilliárdos tervezett látványprojektjeiből (Hun-Magyar Múzeum, oktatási központ, gigantikus Attila-szobor) sem valósult meg semmi. Nem csoda tehát, ha 2023-ból visszanézve Szakács arról beszél, hogy mindezek után a leginkább egy biokertészeti kisvállalkozás beindításán járt az esze. Kész szerencse, hogy a Mi Hazánk rátalált az előbb a Jobbikból, majd a Fideszből is kiszeretett Szakácsra. A párt a 2022-es választások után Dúró Dóra főtanácsadójának kérte fel, amit el is vállalt, sőt, azóta már meg is írta a könyv­darálásáról elhíresült politikusnő brandépítő könyvét (Egy nő harca Magyarországért), amelyet – meglepetés – ugyancsak saját kiadója, a Kárpátia Stúdió adott ki.

Hogy a Fidesz védőernyője alatt a maga látszatellenzéki szerepét üggyel-bajjal bontogató radikális kispárt amolyan gyűjtőhelye lehet-e a kormánypárt neofita fellángolása után csalódott (de azért annyira mégsem csalódott) figuráinak, nemigen lehet kérdés. Ahogyan az sem, hogy az ukrajnai háború kitörése után azonnal a nyílt oroszpártiságot is felvevő Szakács Árpád mellé beérkezhet-e az MKI-tól most kipenderített Horváth-Lugossy valamilyen pozícióba. Ebbe az irányba mutat az is, hogy a kettejük közösen alapított könyvkiadó cége, a már sokat emlegetett Kárpátia Stúdió nemrégiben az orosz birodalmi-háborús propaganda legfőbb szellemi szálláscsinálójának, Putyin házi filozófusának, Alekszandr Duginnak az egyik fő művével, Az eurázsiai küldetéssel lepte meg az olvasóit – alighanem kevéssé önerőből. A Fidesznek tulajdonképpen rendkívül kényelmes, ha az extrémen oroszpárti radikálisokat a maga berkein kívül tudja kontroll alatt tartani; és ezzel a Szakács-féle szélsőségesek önképéhez nélkülözhetetlen elnyomottságélmény is lehivatkozhatóvá válik. Az állampárti radikalizmusnak ezzel ugyan látszólag vége van, mégis mindenki jól járt a dologgal. És az érdektelenségbe süppedő MKI-nek sem kellett sokáig várnia az új főigazgatóra, március 13-án máris kinevezte őt a KIM-et vezető Csák János – úgy hívják, hogy Kásler Miklós.

Maradjanak velünk!


Mi a Magyar Narancsnál nem mondunk le az igazságról, nem mondunk le a tájékozódás és a tájékoztatás jogáról. Nem mondunk le a szórakoztatásról és a szórakozásról sem. A szeretet helyét nem engedjük át a gyűlöletnek – a Narancs ezután is a jó emberek lapja lesz. Mi pedig még többet fogunk dolgozni azért, hogy ne vesszen el végleg a magyar igazság. S közben még szórakozzunk is egy kicsit.

Ön se mondjon le ezekről! Ne mondjon le a Magyar Narancsról!

Vásárolja, olvassa, terjessze, támogassa a lapot!

Figyelmébe ajánljuk

Madarak és angyalok

  • - turcsányi -

Nehéz megmondani, hogy mikor mondtak fel az angyalok. Már akkor, amikor Wim Wenders folytatni merészelte a Berlin felett az eget (Távol és mégis közel, 1993)? Vagy csak 1998-ban lett elegük, amikor meglátták magukat az Angyalok városa című filmben – a Berlin felett az ég e remake-jét Nicolas Cage-dzsel? Az biztos, hogy Los Angelesből eztán szedték a sátorfájukat. De senki nem pótolhatatlan, L. A. pedig különösen nem maradhatott efféle égi szárnyasok nélkül.

„A legszívesebben hallgatok”

Kurtág György a magyar kultúra állócsillaga, kincse, élő klasszikusa, a magyar művészeti hagyomány nagy tradíciójának megszemélyesítője egy olyan korszakban, amelyben ez a hagyomány igencsak ingatag lábakon áll. Ha nyilvánosan megszólal a 98 éves mester, az maga az esemény.