Nem tagadom, megtörténhetett, hogy a Tanácsköztársaság alatt - ez lett volna az isteni büntetés? - a bútorüzletben a kommunisták rekviráltak. És ha már rekviráltak, akár az is előfordulhatott, hogy a tulajdonos - miután úgy döntött, hogy "ezekért" nem lövi szájba magát - végül elcsendesítette őket: megtömte a hasukat. Különösen, ha a boltos a furfangos zsidó volt.
Miképpen bizonyára akadt olyan zsidó apa is a látomásos harmincas években, aki úgy vélte, eljött az idő a "vérfrissítésre" (idézet a filmből), hoci egy keresztény, germán menyasszonyt! Hiszen a kor szelleme annak ellenségeit, a zsidókat is elérhette, az öngyűlöletről nem is beszélve. Biztos, hogy e hölgy, mint anya, akár a rendező édesanyja "maga volt a szelídség és a jóság, és a német Wanderliederek (sic!) hangulata áradt belőle" (interjú Gödrös Frigyes rendezővel, Magyar Narancs, 2000. október 26.). Nem kétséges továbbá, hogy találhattak olyan keresztény papot, aki az apa kikeresztelkedését elintézte, és a párocskát szeretetben összeadta, mint ahogy még az sem lenne történelmietlen feltételezés, hogy voltak zsidók, akik mély vallási meggyőződésből tértek át valamelyik keresztény hitre - bár ezekben a glamouros időkben inkább a közelgő veszedelmet próbálták így elkerülni. A zsidó házasságközvetítő figurája, aki a német menyasszonyt Pestre hajóztatja, mégis a legrosszabb századfordulós antiszemita karikatúrákat idézi.
Nem meglepő az sem, ha a zsidó nagyapa az újszülött fiúunokát a megfelelő számú és vallású öregúr társaságában körülmetéltetné, de azon sem csodálkozunk, hogy az apa ezt látva, újból kitér a hitéből, és kiragadja a mochel kezéből a csecsemőt: el a vérengző mancsokkal, ez a gyermek már nem zsidó.
Szöktek meg többen is a munkaszolgálatból, a szerelem nagy úr. Még olyat is hallottam, hogy egykori keretlegény, bűneit megbánva, az ötvenes években rendszeresen látogatta túlélő muszosát, és jó barátságba keveredtek. Az azonban erős túlzás, hogy a keretlegényekre visszaszállt volna az átok, és ők haltak volna meg bűnük terhe alatt. Fantáziálni persze lehet ilyesfajta történeti fordulatokról is.
És minden bizonnyal előfordulhatott az, hogy a zsidó apa gyermeke a pincében áthintázta a holokausztot; hogy anyján kívül az egyetlen német, akivel találkozott, a dezertőr Wehrmacht- vagy SS-tiszt (ezeket nem tudom jól felismerni, oroszban sem, de a lényeg, hogy parancsolt a német katonáknak) nagybácsi volt, aki maga is mentette a családot, majd ismeretlen körülmények között elhunyt, még 1944-ben. Elképesztő, bár elképzelhető, hogy az apa testvére, aki a széderestén ajtót nyitott Illés prófétának, és aki később a katonatiszti pályát választotta, a zsidótörvények után lóra pattant, és önkezével vetett véget életének.
Tudjuk, hogy az ÁVH börtöneiben az ötvenes években papokat (is) kínoztak, ütötték-verték őket, kurvákkal törték meg a hitüket, és megetették velük saját szőrzetüket; és engedjük meg, hogy isteni jel adott erőt számukra a szuicídium elkerülésére. Papunk ugyebár hívő keresztény, nem úgy, mint a főhős asszimiláns, parvenü fivére.
Nem lep meg bennünket az sem, hogy a főávós nemcsak szadista, hanem mazochista is, és esténként lelke csendességében önnön testét ostorozza: elvtársak, hordott undorítóbbat a hátán a föld egy ávósnál? Sőt még a főávós serdülő mostohaleányának kerti vetkőzős száma is - noha látszólag nem illeszkedik szervesen az addigi narratívához, és kissé pedofil -, egye fene, belefér egy ilyen sztoriba.
És hogy a hithű zsidó nagypapa szívét, az ő végső akarata szerint, miután távozott az élők sorából, egy tetszhalott-tűvel átszúrja a hivatott személy? Volt ilyen szokás a régi korokban (Peter Greenaway úgy tíz éve ki is állított egy ilyen szerszámot, kés alakjában a XVII. századból). Hogy egyes esetekben e szokás az 1950-es, 1960-as években is fennmaradt? Miért ne? Ha eddig nem lett volna elég riasztó zsidónak maradni, nosza, ajzzuk tovább a borzongást.
Azt is együttérzéssel belátom, a történet ilyetén szövése esetén a fináléban a legjobb megoldás az összes szereplőt fölparancsolni egy körhintára, szédüljön és okádjon a kedves néző is, ha eddig nem tette volna, s keverje egy nagy elbeszéléssé az imént fölvillantott epizódokat.
H
Nem azt állítom, hogy nem eshet meg valakivel, hogy gyermekkorában ily káprázatosan elkerülik a történeti tények, és az ő családi legendájában a zsidóság maga a sötét vallási tradíció, a "rossz vér", valami törzsi rémálom, melybe a fényt a német mama hozza. Nem mondom, hogy nem fordulhat elő: sokáig nem értesül arról, miként hurcolták koncentrációs táborokba és semmisítették meg apja fajtáját német katonák aktív magyar segédlettel, míg ő vagy az általa megálmodott gyermek a pincében játszadozott, a kor normáihoz képest idilli körülmények között; hogy nem tűnt föl neki: németnek lenni sem lehetett egy öröm 1945 után Magyarországon; hogy nem hiányoztak neki a holokausztban elpusztult zsidó és a vasfüggönnyel elzárt német rokonai. Hiszen a fél ország máig azt képzeli, hogy a legnagyobb csapást a kommunizmus mérte reá, és a legmegátalkodottabbak a kommunisták (voltak). Ha e gyermeki perspektívából szólna hozzánk a film (mint mondjuk Émile Ajar Előttem az élet című könyvében), akár őszintének és igaznak is éreznénk a fikciót. Különben is, egy műalkotástól nem nagyon illik számon kérni azt, ami nincs benne.
Ám ha a rendező nemcsak a gyermeki "örök jelenből" nézelődik, hanem a film a családi saga és a történelmi tabló sémáival is operál, akkor talán mégis felvethető: hiteles-e az ábrázolás?
Mert a Glamour családregény is, három, jobban mondva két és fél nemzedék története, gyújtópontja pedig a zsidó-német házasság problematikája. Gödrös mindvégig azt sugallja, hogy ebben az egyetlen konfliktusforrás a zsidó nagyapa, aki ragaszkodik vallásához és származásához, és ezeken keresztül mér mindent. A vegyes házasság maga a báj és kellem, zsidót és németet magyar ajkú eggyé olvaszt a múlhatatlan szerelem. Privát családtörténetként azonban a film rossz, mert figurái - a nagyapát leszámítva - elnagyoltak, sematikusak, illetve indokolatlanul passzívak, a család belső élete (leszámítva a már idézett körülmetélési epizódot) érdektelen, nem is tudunk meg róla semmi fontosat. Az alkotót a vegyes házasság intimitásai szemmel láthatóan nem érdeklik: a kistörténet értelmét a nagytörténelem adja meg. A Glamour történelmi tabló, a korokra elsősorban nem a mindennapi élet tárgyaiból és viselkedési kultúrájából ismerünk rá, hanem emblematikus történeti eseményekből. A műalkotás azonban e szemszögből is hiteltelen (a cím egyik szótári jelentésénél maradva: szemfényvesztés, humbug), mert egy eredendően hamis - tudományosan is számtalanszor megcáfolt - és tendenciózusan szelektív olvasatát adja századunknak. A föntebb vázolt epizódok, ha egyenként akár történelemkönyvben is megállnák a helyüket, összerakva és más történetek, értelmezések hiányában a történelemírás egyik kínos irányzatát idézik: azt az antiszemita közhelyet tudniillik, amely szerint a zsidók valamilyen, akár metafizikus, atavisztikus módon maguk is okolhatók lennének azért, ami a soá alatt - és után - velük történt. A Glamourban - hogy a rendező tudatos szándékai ellenére vagy sem, egyre megy - szinte mindig rossz fényben tűnnek fel a hitüket tartó zsidók. A filmben a történelmi szerepek felcserélődnek: soha nem a zsidók a csapások áldozatai - ők mindent megúsznak, különösen, ha németek és keresztények segítik őket -, hanem a többiek. (A szerepcsere legperverzebb képsorai talán a keretlegény halála és a pap kínzása az ÁVO-nál.)
De van egy ennél is nagyobb bajom a filmmel. A holokauszt tárgyú műalkotások esetében kritikus ma már nem teszi fel a kérdést, hogy hiteles-e, igaz-e a "sztori". Noha persze a nézők gyakran jönnek ki úgy a moziból, különösen, ha túlélői voltak a soának, hogy a film hazug, mert a borzalmakat nem tudta (talán mert nem is lehet) visszaadni. Nem véletlen, hogy Benigni Az élet szép című filmje után nem arról vitatkoztak szerte a világon, hogy valóban úgy nézett-e ki a barakk 1944-ben (a Schindler listája idején ez még fontos kérdésnek számított), hanem arról, hogy szabad-e a holokauszton nevetni. (A legkiválóbb szöveg ez ügyben Kertész Imrétől jelent meg a Die Zeitban és a Népszabadságban, amely még a német diskurzusba is képes volt fordulatot vinni.) A soáról gazdag és sokféle tudással rendelkezünk: számtalan nem antiszemita olvasata lehetséges, melyek között a sarkalatos pontokon konszenzus van.
A vegyes házasságról azonban nincs diskurzus - így a Glamour hitelessége igenis kérdés lehet, mert nem csupán művészeti alkotás, hanem - ha tetszik, ha nem - társadalomtörténeti tudást is termel. Ez a tudás azonban sajnos nem több, mint a témával kapcsolatos magyarországi hamis közhelyek gyűjteménye, melyek igyekszenek elmaszatolni a kulturális különbségeket. A "legjobb" esetben is csak filoszemitizmusba torkollhatnak, de - mint láttuk - e filmben inkább a tudattalan antiszemitizmus sztereotípiáit rögzítik. A vegyes házasságot a priori terhelő tabukról, melyeket az egyedi esetekben a szereplők elfogadhatnak vagy elutasíthatnak, nem szól a film. Amelyben a zsidó-német házasság örömei és gyötrelmei külső körülménynek látszanak, a házasságon belül nem történik semmi, egyszerre csak keresztény és magyar lesz mindenki: hogy hogyan és miért, milyen belső konfliktusok árán, nem tudni. Csak azt, hogy még a zsidó nagyatya haragja is csendes öregséggé szelídül. Boruljunk a szerelmes pár lábai elé! Nagy érdemei vannak az asszimilációban.
Nem vitatom, hogy a két háború közti magyar zsidóság erős asszimilációs törekvéseinek egyik ritka oka éppenséggel lehetett a korabeli antiszemitizmus közhelyeit interiorizáló, perverz zsidó öngyűlölet. Hogy - mint a film sugallja - ez az asszimilációs törekvés (vagy pontosabban: a zsidóságból való távozás szándéka) lett volna a túlélés záloga, már önmagában is erősen vitatható állítás, de hogy a magyar zsidó sorsnak épp ez az interpretációja váljék a magas politika által hallgatólagosan jóváhagyott kánonná (vagy ne adj´ isten: a filmben bemutatott zsidó magatartásforma a magyar politika elvárásává), az elfogadhatatlan. A márciusi filmszemlén a film vetítésére demonstratíve, egyetértőleg és elismerőleg kivonult a kormányfő, az akkortájt a "zsidókérdés" pertraktálásából épp véres fejjel kimenekülő Kövér László, valamint kíséretük; és a filmet - mint azt a stáblista végén kiderül - nemcsak a Nemzeti Kulturális Alap támogatta, de (új sor) Várhegyi Attila kulturális államtitkár is. (V. A., gondolom, gyermekei szájától vonta meg az utolsó falatot, és minden megtakarított pénzecskéjét jótékonyan átnyújtotta a producernek, különben miért is szerepelne külön a neve a támogatók között?) Nem egyszerűen arról van tehát szó, hogy a soá-biznisz ismét szedi mozinéző áldozatait, és tudatlan, esetleg egyszerűen tehetségtelen rendezők csapnivaló és hazug filmeket csinálnak. Hanem arról, hogy az államkasszából barkácsolnak történelmet.
Mi meg csak abban bízhatunk, hogy az óriásplakátok ellenére a kritikusokon és a filmszemle közönségén kívül más nem látta (már az első héten kongott a mozi), meg abban, hogy két hetet nem bír ki egy amerikai műintézményben, s így az Oscaron már nem terjeszti tovább rossz hírünket a világban. Bár meglehet, a filmet levetíti majd a kincstári tévé, vagy az Országimázs Központnak lesznek tervei vele: néhány tíz millióból kihozható és minden háztartásba eljuttatható, mondjuk képregény vagy diafilm formájában.
A szerző szociológus.
