Fél évvel azután, hogy a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) tagja lett az új romániai kormánynak, s néhány órával azután, hogy Bukarestben a román és a magyar kormány megtartotta első, történelminek mondott közös ülését, a román szenátus leszavazta az RMDSZ által kidolgozott kisebbségi kerettörvényt. Akkor, amikor az erdélyi magyar és a magyarországi magyar politikai jelenlét hatékonyabbnak mutatja magát, mint bármikor, ez a szenátusi fordulat tökéletes kudarcnak látszik. Sőt, akár úgy is tűnhet: a "románok" visszalökték a feléjük nyújtott "magyar" kezet. Amit már ki se kellett volna nyújtani, hisz az ilyes gesztusok fölöslegesek, sőt károsak. Aki ilyet tesz, az egyrészt magára vessen, másrészt meg: a tizenötmillió magyar hazáját árulja, most épp a románoknak - akik szintén épp olyanok (köpönyegforgatók, álnokok), amilyenek mindig is voltak.
Csakhogy ennek a könnyű magyarázatnak egyik eleme sem igaz.
*
Ha volt gesztusértéke a román-magyar közös kormányülésnek, akkor a hangsúly semmi-képpen sem a román és a magyar jelzőn van. Ez a kezdeményezés nem (elsősorban) a nemzeti megbékélést jelzi. (Arra amúgy sem nagyon van szükség, a román nacionalizmus az utóbbi években radikális változásokon ment át, leülepedett, és nem keresi a konfliktusokat. Sőt: a német-román együttműködés Nagyszeben kulturális fővárosi jelölésével kiteljesedni látszik. Saját anakronizmusával és sok esetben indokolatlan agresszivitásával elsősorban a magyar nacionalizmus küzd Erdélyben. Tét nélkül persze, hiszen a magyar közösség kisebbségi jogai - ellentétben a romániai romák kisebbségi jogaival - messzemenően érvényesülnek.)
Igazi értéke viszont annak lesz, ha kormányközi kérdéssé válik sok olyan probléma (a kultúra finanszírozásától a környezetvédelemig), amit a két állam külön-külön nem tudott vagy nem akart megoldani. A közös kormányülés révén vált egyértelműbbé az is: Bukarest felelőssége saját, magyar nemzetiségű állampolgárai iránt nem függeszthető fel, és nem értékelhető le. A román kormány felelősségvállalását nem helyettesíti a magyaré, számos probléma pusztán magyar kormányzati akarattal nem orvosolható. Téved az is, aki azt állítja, hogy a kettős állampolgársági szavazás utáni "lelkifurdalás" szülte a közös kormányülést. A két állam felelőssége saját állampolgárai iránt ezen az ülésen merült fel igazán a kérdést megillető hangsúllyal.
A közös román-magyar kormányülés utóéletének a legfontosabb hozadéka épp az lenne, ha a bármely oldali magyar pártpolitika - határokon túl és innen - felismerné: sem a kisebbség-, sem a nemzet-politika nem magyar belügy. Nem lehet olyan hatékony kulturális, gazdasági és politikai programokat kialakítani, amelyek nincsenek összhangban a Magyarországgal határos államok hasonló kezdeménye-zéseivel. A Magyarország határain túl élő közösségeket persze el lehet képzelni "önmagukban", mintha nem volnának részei egy másik politikai és nemzeti környezetnek, de ez fikció lenne, nemzeti rövidlátás.
A tét tehát az, hogy sikerül(t)-e az együttes ülésen egyezségre jutni a hatékony együttműködésről, s hogy fel tudja-e mérni a magyar kül- és belpolitika, hogy mikor kell visszavonulnia, s mely kérdésekbe nem lehet és nem is kell beleártania magát.
A magyar belpolitikai vitákat szemlélve ez, úgy tűnik, továbbra sem egyértelmű.
*
Az, hogy a szenátus a törvénytervezetet közvetlenül a közös kormányülés után utasította el, véletlen egybeesés. Már amennyiben véletlenszerűnek, azaz kiszámíthatatlannak tekintjük a román ellenzéki és koalíciós pártok működését. A kisebbségi törvénytervezet előkészítéséről szóló vita hónapok óta folyik Romániában. A szenátus másfél hónapja kapta kézhez a tervezetet, és épp a közös kormányülés idejére járt le az a negyvenöt nap, ami alatt a szenátusnak az alkotmány értelmében ki kellett alakítania véleményét. Ráadásul a kisebbségi törvénytervezet úgy bukott meg a szenátusban, hogy tulajdonképpen meg sem bukott. A szenátus ugyanis csupán véleményezi a parlament elé kerülő törvényt, amit ezután némileg módosított formában tárgyalnak majd a képviselők (a módosítás a kulturális autonómiát nem érinti).
Ez a csomag tartalmaz(ott) minden, kisebbségi szempontból fontos jogszabályt: az anyanyelv használatának szabályozását a törvényhozásban és a közigazgatásban, az anyanyelvi oktatásra vonatkozó előírásokat. Meghatározta a kisebbségek státusát (azt, hogy ki és hogyan minősül kisebbségnek Romániában) és a kisebbségi szervezetek státusát (melyek a legitim szervezetek, és ezek hogyan vehetnek részt az érdekérvényesítésben). Külön-külön már születtek a nyelvhasználatra, az oktatásra, a kisebbségi érdekképviseletre vonatkozó jogszabályok, de ezek nem álltak összhangban egymással - a kisebbségek ügyét épp egy ilyen átfogó törvény tehetné rendbe. (Számos konfliktus született például abból a kérdésből, hogy a kisebbségi szervezet érdek-képviseleti, netán kulturális szerv-e, vagy politikai párt. Azaz: kinek miért jár pénz, támogatás. Az RMDSZ-t gyakran éri az a vád, hogy az állami kulturális támogatásokat politikai célokra használja. A kerettörvény - szerencsés esetben - ezt is eldönthetné.) A tervezet legfontosabb eleme a kulturális autonómia törvénybe foglalása, amely biztosítaná a kisebbségi közösségek jogát saját kultúrájuk alakítására, a kisebbségi sajtó és oktatás létrehozására és szabályozására, a vallási intézmények működtetésére. A kisebbségi autonómia ügyében sem az oktatási, sem a kulturális minisztérium nem dönthetne egyedül: a törvénytervezet rendelkezik a Kisebbségi Autonómia Tanácsok létrehozásáról és azok bevonásáról a döntéshozatalba. Az új rendszer kulcseleme a decentralizálás lenne.
Félretéve a kérdést, hogy megfelelő-e a kerettörvény vagy sem: az biztos, hogy egy ilyen szabályozás sok, másfél évtizedes viszályt rendezne Romániában. Ez egyaránt érdeke az etnikai alapon létrejött szervezeteknek és a politikai pártoknak.
*
A román koalíciós pártok vezetése (ideértve a Gyurcsány Ferenccel tárgyaló T-riceanu kormányfő liberális pártját) elvileg határozottan támogatta a javaslatot. Mégis, a két legnagyobb koalíciós párt - a demokraták (PD) és a liberálisok (PNL) - között is akadtak, akik nemmel vagy nem szavaztak. Tehetett volna-e bármit is a Bukarestben tárgyaló magyar kormány azért, hogy ne bukjon el a szenátusban a kisebbségi törvény? Aligha. Ez ugyanis, a látszattal ellentétben, nem magyar-román összecsapás volt, hanem a román belpolitika belső válságának a jele. Ha a koalíció fegyelmezetten és megbízhatóan működik, a tervezet átmegy a szenátuson.
De az a kormányszövetség, amelynek az RMDSZ is tagja, eleve gyenge lábakon áll. Basescu államelnök beiktatása óta hetente dobja be felbontásának a lehetőségét. Ezt az ötletet sok demokrata párti politikus támogatja (az előre hozott választás és a nagyobb kormánytöbbség reményében). T-riceanu kormányfő pedig nemcsak partnerét nem tudta megfegyelmezni, de saját párttagságát sem: a közös kormányzás megkezdése óta sokan hagyták el a liberális pártot, és erős a belső ellenzéke is. A nemrég posztjáról leköszönt, majd pártját is elhagyó liberális kultuszminiszter asszony, Mona Musc- például sokszor bírálta a törvénytervezetet, közte és Markó Béla között éles nyilatkozatváltások zajlottak.
A legtöbb kritika a kulturális autonómia tervezetét érte, mégpedig ellenzéki oldalról: a szociáldemokraták és a Nagy-Románia Párt azt indítványozták, hogy ezt a fejeze-tet töröljék a törvénytervezetből. A szenátusi szavazást azonban a kormánykoalíció legjelentéktelenebb tagja, a konzervatív párt (PC) döntötte el.
Ez az eltűnőben levő kis formáció valószínűleg utoljára jutott be a román törvényhozásba. Eddigi szereplése nem hagyott mély nyomokat a választókban: épp a kisebbségi törvényről szóló szenátusi vitában válhatott láthatóvá azon szavazók számára, akik még mozgósíthatóak a nacionalista jelszavakkal.
A romániai pártok nacionalizmusa sokat tompult az elmúlt években. A 2000-es választásokkor úgy tűnt: megerősödik a szélső-jobboldali politika - ám nem így történt. A szociáldemokrata párttal szemben alternatívát kínáló jobboldali pártok megerősödésével terét vesztette az ultranacionalizmusával piacoló, magyarellenességéről és antiszemitizmusáról hírhedt Nagy-Románia Párt. A "klasszikus" román nacionalizmus jelszavai - például a Székelyföld "túlzott" önállósodásától, elszakadásától való félelem - háttérbe szorultak, hogy aztán a mostani szenátusi vitán megint előrángassák őket. Sőt ebben a vitában megjelent egy sokkal fifikásabb, az unióra és NATO-ra fazonírozott retorika is. A kisebbségi törvény ellen érvelők szerint Bukarest a NATO-ból való "kizárásával" vagy a csatlakozás elodázásával játszik, ha a törvényt a jelenlegi formájában fogadja el. A konzervatívok szembefordulása a kisebbségi törvénytervezettel ugyanakkor nem csak a szavazókért folytatott küzdelmet jelzi. A PC a vitákkal terhes hónapok alatt egyszer sem szólalt meg. Hirtelen elutasító fellépése csak azt jelzi, hogy nem a nacionalizmus társadalmi meg-erősödésére érzett rá - annyi történt, hogy a kis párt megzsarolta nagykoalíciós társait. A kisebbségi törvény elhasalását leginkább a román pártok közötti taktikázás okozta.
*
Ugyanakkor tagadhatatlan, hogy a román pártok tartanak a kulturális autonómia törvénybe iktatásától. Pedig teljes félreértésről van szó. Amikor a kormány a kulturális autonómia kialakításán fáradozik, elsődleges célja az, hogy mentesítse a kulturális intézményeket és a kultúra finanszírozását érintő döntéseket a politikai nyomástól. Ezért - magyarországi mintára - köztes, szakmai testületeket próbálnak létrehozni, például a Román Nemzeti Kulturális Tanácsot, s nagyobb hatáskört szánnak a Román Kulturális Intézetnek is. A román politikával azt nem sikerült megértetni, hogy - mutatis mutandis - a kisebbségi törvénytervezet is ugyanezt az autonómiát ígéri. Tény, hogy a javaslatot nem sikerült eléggé átláthatóvá és érthetővé tenni. De azért, hogy a kisebbségi autonómia nacionalista botránykővé váljon a megnyugvásra kész romániai belpolitikai életben, egyes magyar kisebbségi politikusok is megtették a magukét. Két RMDSZ-es szenátor (Sógor Csaba és Garda Dezső) a Székelyföld területi autonómiá-jára vonatkozó törvénytervezetet nyújtott be, s kettejük nyilatkozatai (az első lépés a kulturális, a második a területi autonómia) adtak tápot a magyar elszakadási törekvésektől való román neonacionalista félelmeknek. Hogy mi a különbség a területi és a kulturális autonómia között, azon a politikailag nem túl művelt román nacionalizmus nem mereng, kiváltképp, ha hasonló indítványokkal és nyilatkozatokkal találja szembe magát.
Az ódzkodókat az is gyanakvóvá tette, hogy az erdélyi magyar közélet változatlanul a kettős állampolgárság kérdésétől hangos. Vajon miért ragaszkodik ehhez a kéréshez a román miniszterelnök-helyettes Markó Béla is? Nem jó a román állampolgárság? Vagy nem elég? Vagy már nem is kell? Ki tudja ezt Bukarestből megállapítani? És ha a magyarországi népszavazáson elutasították a kettős állampolgárságot, akkor vajon mihez ragaszkodik az RMDSZ és Markó Béla?
A román politikai nacionalizmus felhorgadásához és a kisebbségi törvény leszavazásához a magyar érdekképviselet is szállított alapanyagot. Az RMDSZ sem biztos, hogy pontosan tudja, mit akar (legalábbis ami a szenátorok munkáját illeti): területi vagy kulturális autonómiát. S egymásra talált a két nacionalizmus is: a Fidesz által egykor favorizált RMDSZ-ellenzéki udvarhelyi polgármester, Szász Jenő is tiltakozott a tervezet ellen, és alkotmányellenesnek minősítette. Tiltakozását "természetesen" felkarolta a Nagy-Románia Párt - elvégre mi sem természetesebb és hi-telesebb, mint amikor egy román nacionalista a magyar nacionalistával egyetértve utasítja el a magyar kulturális autonómiát. Ha már a radikalizmusukról híres magyarok is úgy ítélik meg, hogy a román alkotmányba ütközik a törvénytervezet, komoly aggodalomra lehet ok!
*
De a kör akkor zárul majd be igazán, amikor a román belpolitikai adok-kapok magyar belpolitikai kérdéssé válik, és a magyar kormányon kérik számon azt, hogy miért zsarolja a román konzervatív párt a román demokratákat és liberálisokat (mondhatni, azokkal az eszközökkel, amelyeket az RMDSZ adott a kezébe), miért nem csinál rendet, és védi meg a kisebbségben élő magyarokat (önmaguktól is). Kár, hogy Karinthy vagy Caragiale ezt már nem érhette meg. Transznacionális egyetértésben szórakoznának.
A szerző A Hét című marosvásárhelyi hetilap főszerkesztője.
