Dénes Ferenc

Labdarúgó-világbajnokság: Három hülye

  • Dénes Ferenc
  • 2006. július 13.

Publicisztika

"A bíró sporttársnak mi okból tetszik vajon nem a szabályokkal harmonizálva vezetni a mérkőzést?" - ragadta volna nyakon a történet szerint egy futballozó a mérkőzés játékvezetőjét.

"A bíró sporttársnak mi okból tetszik vajon nem a szabályokkal harmonizálva vezetni a mérkőzést?" - ragadta volna nyakon a történet szerint egy futballozó a mérkőzés játékvezetőjét. Sokan tettük fel e kérdést a televíziókészüléknek a németországi futball-világbajnokság közvetítései során, néhány sör után talán kevésbé irodalmiasan, valahogy úgy, ahogy Esterházy Péter értelmezi az általa felemlegetett szavakat: "Miért csalsz, te tetves patkány?"

*

A bírói ítéletek vitatása mindig is hozzátartozott a futballhoz - ám az utóbbi két világbajnokságon "a csúnya, fekete emberek" ténykedése központi kérdéssé vált. A meccseket milliárdos médianyilvánosság kíséri, a közmegegyezéssel ellentétes történések - például a szabályokkal nem harmonizáló játékvezetés - kiemelt szenzációként tálaltatnak. A televíziós közvetítések technikai fejlődésének köszönhetően az ismétlések után a néző az esetek jelentős részében egyértelműen és megalapozottan tud állást foglalni. A siker vagy bukás pedig mérhető hatással van az érintett országok nemzetgazdaságára.

Amikor a téves valóságérzékelés alapján meghozott futballbírói ítéletekről beszélünk, akkor persze sohasem a fordítottan megítélt taccsdobásra, a tévesen befújt szögletre vagy a helyezkedési hibákra gondolunk, hanem azokra a döntésekre, amelyek alapvetően befolyásolják a mérkőzés végkimenetelét. Nem általában kell tehát megoldást keresni - tévedés mindig lesz -, a kulcskérdéseket kell rendezni. A büntetőkre, kiállításokra, a gól előtti helyzetekre vonatkozó helyes ítéletek biztosítását. Bár az egyedi játékvezetői tévedések mögött egyes értelmezések szerint szociológiai, lelki, szabályértelmezési problémák állnak, én azokkal értek egyet, akik szerint mindezek hátterében a nemzetközi labdarúgás fejlődésében bekövetkezett, egyelőre nem tökéletesen megválaszolt kihívások húzódnak meg.

A játékvezetők felkészületlensége nem lehet kibúvó. A nemzetközi futballbíráskodás vonzó karrierpálya, óriási a merítési bázis, rengeteg tapasztalat segíti a kiválasztást, megvan tehát az esély, hogy csak a legjobbak lépjenek a világ legnagyobb sportlátványosságának színpadára. Egyedi, kivételes eset, amikor a bíró nem tud kettőig számolni, és csak a harmadik sárga lapnál kap észbe, hogy a vétkes játékost ki kellene állítani (most már aztán tényleg). A világbajnokságok nyereségéből nyugodtan fizethető egy hivatásos játékvezetői kar, melynek tagjai azonos képzési elvek szerint felkészítve élethivatásként bíráskodnak.

A bírói tévedések három fő típusa közül az egyikkel nem érdemes sokat foglalkoznunk. Ha egy játékvezető ítéleteit "hitvány pénzért vagy díjért" áruba bocsátja, az ügy egyszerű. A dolog előbb-utóbb kiderül, a nemzeti vagy nemzetközi szövetség, súlyosabb esetben a rendőrség kezeli a kérdést. Valójában ezt nevezhetjük csalásnak, ami hitem szerint nem kísérte sem a mostani, sem a korábbi világbajnokságokat.

A játékvezetői tévedések túlnyomó része abból adódik, hogy a bíró egyszerűen nem érzékeli a történéseket, vagy rosszul ítéli meg őket. A helyzet védelmében felhozott hivatalos érvek nevetségesek. Ha a bíró "nem lehet ott mindenütt", tessék több bírót alkalmazni - úgy, ahogy a labdasportágak zömében teszik. Ha "nem láthatta a szabálytalanságot", a tévénézőhöz hasonlóan nézze vissza ő is hatféle kameraállásból, lassítva, nagyítva, mint az amerikai futballban - vegyük át a challenge intézményét, ahol az edző bizonyos taktikai eszközöket kockáztatva újragondolásra kényszerítheti a bírókat. Ha "nem volt egyértelműen gól", tessék gólbírót alkalmazni, mint a jégkorongban. Vagy "túl gyors a játék, nem lehet megszakítani"? A játék sajnos a javasolt megszakítások nélkül is túl sokat áll, a hivatalos mérkőzésidő alig több mint felét töltik játékkal a csapatok. A Forma-1 is elég gyors, de van zsűri, amelyik megvizsgálja a kétes versenyhelyzeteket, és szükség szerint büntetéseket oszt ki, akár futam közben is. A "technikai és fejlesztési költségek megdrágítanák a futball kiscsapatainak életét"? A szabadidős sport is jól elvan futóórával a kosárlabdában, vonalgép nélkül a teniszben, partjelző nélkül a futballban - a megarendezvényeket kell felkészíteni (egyelőre).

*

A világ minden futballilletékese tudja, hogy a technika jelenlegi színvonala és a sportszolgáltatási tapasztalatok alapján nem lenne nehéz megoldást találni a játékvezetés problémáira. A labdarúgás nemzetközi vezető testületei mégsem sietnek rendezni a kérdést. Ebben közrejátszhat az is, hogy bár az üzleti látványfutball környezetét sikeresen alakították át a szórakoztatóipar követelményeinek megfelelően - televíziós és kereskedelmi jogok értékesítése, professzionális esemény- és turisztikai menedzsment stb. -, a szolgáltatás magjához, a játékhoz magához nem igazán nyúltak.

Pedig a futball tradíciói sokban nem felelnek meg a modern szórakoztatás követelményeinek. Sokat áll a játék, többnyire kevés a gól, nincs igazi belső kényszerítő erő a folyamatos támadásra, a látványos játékra - "egy gól jót tenne a meccsnek" -, bizonyos értelemben a játék lassú. A hagyományőrzés nemcsak a szabályok változatlanságában testesül meg, hanem az amatőr sport értékeihez való ellentmondásos ragaszkodásban is. Ha ezek az értékek összeütközésbe kerülnek az üzlet - azaz a fogyasztók kiszolgálásának - érdekeivel, akkor nincsenek közmegegyezésen alapuló eljárások a konfliktusok feloldására.

A hagyományos "fair play" szellemében például a 32-es döntőbe jutott minden válogatottnak egyenlő esélyt kell adni, hogy a végső sikerhez eljusson, ugyanakkor a közvélemény számára akkor válik izgalmassá, azaz eladhatóvá az esemény, ha a legjobb szórakoztatást nyújtó csapatok, köztük a rendező ország csapata, minél tovább versenyben vannak. Ennek feloldására a tenisz például a jól megszerkesztett ranglista alapján történő kiemelések rendszerét alkalmazza, de a futball a részben vezérelt csoportbeosztásokkal együtt sem tudja harmonizálni az "egyenlő esély" és a "legjobbakat a legtovább" elvet.

*

Maradnak a pótmegoldások, a sorsolás irányított szeszélye ("meleg és hideg golyók"), illetve a bírói tévedések harmadik típusa. A világbajnokságon bíráskodók ugyanis legalább olyan jól ismerik a futballüzlet logikáját, mint az egyetemi sportgazdasági oktatók. Nem vesztegeti meg őket senki, még csak nem is kell "leszólni" nekik, mégis pontosan tudják, mit kell ítélni - mondjuk abban az esetben, ha az ellenfél játékosát a negyeddöntő rendes játékidejének utolsó percében a szabályokkal nem feltétlenül harmonizáló módon választják el a labdától a házigazdák csapatának 16-osán belül. (Semmit.) Én ezt nem tartom csalásnak, inkább szabályozási zavarnak, de ha nem is értek egyet vele, tiszteletben tartom azok véleményét, akik többek között ezért is kívánják az egész futballüzletet a pokolba, és sírják vissza azokat az időket, amikor még az ellenfél kapusa gratulált elsőnek a csodálatos gólt ollózó csatárnak.

"Engedj el, kisfiam, mondta ott a fáradt öregember, és kérd az Úristent, hogy többet ne vezessek neked meccset. Amúgy meg, nos, itt, itt veszíteni fogtok, bármit csinálsz, kisfiam" - lett volna emigyen vége a történetnek az elbeszélő szerint.

A szerző egyetemi sportgazdasági oktató.

Neked ajánljuk