Hárs György Péter

„Láttál-e már valaha…” - A gyermekotthon anomáliája

A gyermekotthon anomáliája

  • Hárs György Péter
  • 2019.02.28 13:01

Publicisztika

Három hónapon át dolgoztam pszichológusként egy budapesti gyermekotthonban – és anomália lettem magam is. Bizonyára én is tettem érte.

Két szint két-két csoportra osztott helyisé­gei­ben élnek (?) gyermekek. Plusz az úgynevezett „specesek” a földszinten. A specet fölújítják, ezért a specesek fölkerülnek a „Toronyba”, amelynek az a két szintje van. Kik a specesek? SNI-s – speciális nevelésű igényű – gyerekek.

Rács választja el őket nemcsak a külvilágtól, de még a belvilágtól is. Saját belviláguktól is, mert a rács beépül a lélekbe, és azt a rácsot törni, kitörni kell.

A teste tele poloskacsípéssel

Ha végigmész a folyosón, bokszolva az orrod előtt hadonászik, pedig csak egy ölelésre vár. A teste tele poloskacsípéssel. Az arcán ki nem mondott, mert általa sem felismert könyörgés. Elviszed sétálni a többiekkel. Gellért tér, nyár, jó idő. Megálltok egy boltnál, hogy innivalót vegyenek. Ő, szemben a bejárati ajtóval, félmeztelenül ütéseket imitál. A társai leülnek a lépcsőre, és minden pillanatban nyitódik-csukódik az ajtó. Élvezik. Jó a játék. A járókelők egyre szúrósabban néznek. És nem tagadhatod le, hogy te vagy velük. Ők sem tagadják le, nem is akarják, hogy veled vannak – te vagy nekik a biztonság. Vállaltad őket, ők elfogadnak.

Medenceféleségek vannak a Gellért téri metrómegállónál, hát persze, hogy strandnak nézik, és belevetik magukat. Ha eddig furán néztek rád, akkor most szedd össze magad. Öt, hat, hét fiú, leány dobálja le magáról vagy hagyja fönn magán a ruhát, ugrik a vízbe. Barátunk – hadd nevezzem így – fölkap egy kisfiút, és elkezd vele rohangálni, hóna alatt, a „medence” körül. Én már üvöltök, hogy „tedd le!”. Üvölt a gyerek is. Üvölt a kolléganő. Üvölt az összes gyerek.

És megtörténik. A víz is csobban, de az eldobott fiú, akinek bizonyára a „medence” közepén kellett volna landolni, megpördül a betonperemen. Koccan a koponya, elmerül a vízben. Sírnak mindketten, egyiknek ez fáj, a másiknak az. Próbálom őket csendesíteni addig, sebellátás, lelki segély. Aztán kórház, varrás.

false

 

Fotó: MTI/Komka Péter és Buzák Noémi

Spec kis barátomról (nem -tól) megtudom, hogy megerőszakolták. Persze, volt orvosi vizsgálat, ami semmit sem derített ki. Volt-e pszichológiai vizsgálat is? Mert én nem találtam nyomát a dokumentációban. Biztos, hogy veled erről nem beszél.

Életkorok

8 éves kisfiúról szólt a történet. Az „elkövető” 16 éves volt. Együtt élnek egy gyermekotthonban, ahol a legidősebb 23, a legfiatalabb 6 éves. Sok vicc van, sokféle játék lehet. De kell, hogy legyenek határok is. Ami vicc vagy játék egy tizenévesnek, az nem az egy hatévesnek. A Toronyban össze vannak zárva. A hatéves is a huszonévessel. Mit lát? Mit látsz te a hatéves szemével? És mit hallasz? Elmondom, mit látsz és mit hallasz. Végighúznak a folyosón a hajadnál fogva, hiába sírsz, nekik ez „játék”, mondják, „szeretjük, ha nyüszít”. Nevelő vagy? Leköpnek, megrúgnak, késekkel dobálnak. Játék.

És mindezt látják kicsik, nagyok. Miféle pedagógiai koncepció az, ami ezt lehetővé teszi?
Élt-e már a tisztelt hölgyek/urak közül egyvalaki is együtt ezekkel a gyerekekkel? Elképzelte-e már valamelyikük, hogy a hatéves kislánya össze van zárva egy hu­szon­éves autistával, akinek vannak dührohamai is? Van-e (volt-e) hat­éves kislányuk, van-e (volt-e) autista gyermekük?

Az együttélést szó szerint kell érteni. Nem csupán arról van szó, hogy egyazon intézményben élnek a különböző korosztályok, hanem ugyanabban a csoportban is, tehát sokszor ugyanabban a szobában, de minden esetben ugyanazokban a közös helyiségekben. Könnyű elképzelni, mit látnak, mit hallanak. Egymástól nagyok és kicsik. És hogy miket csinálhatnak meg egymással. A nevelők legtöbbször behunyják a szemüket. Vagy mert belefásultak, vagy mert megszokták, vagy félnek, vagy mert így egyszerűbb. De a mentőautó és a rendőrség csaknem mindennapos vendég. Hol a balesetek miatt, hol pedig a rongálások, garázdaság, lopások, verekedések miatt. De van gyerek, akit pszichés állapota miatt kell elszállítani. Vagy mert szülni fog.

A kicsik között még vannak, akik „menthetőek” lennének. Ha nem lennének összezárva a nagyokkal. Sokan most még ártatlanok. De miben nőnek itt föl, mit fognak eltanulni? Nemegyszer a prostitúciót és a prostituálást. Na, meg azt a magatartást is, ami följelenté­sekhez, kihallgatásokhoz, bírósági tárgyalásokhoz vezet, vagy a büntetés-végrehajtás nevelő-javító „gyermekintézményeibe”. Ahol megint lesz új tanulnivalójuk.

A különböző életkorúak térbeli keverése után talán nem is oly meglepő, hogy egyazon térben élnek a különböző neműek is. Ez csak súlyosbítja a helyzetet. A különböző neműek térbeli összezártságából adódó lehetséges fizikai, pszichikai, szociálpszichológiai és egyéb következmények elemzését meghagyom a szakembereknek és a laikusok fantáziájának. Számunkra – akárcsak a különböző életkorúak esetében – most nem ez a lényeg. A kérdés a mindezt lehetővé tevő mögöttes koncepció és gyakorlat.

Honnan, kitől eredhet az a koncepció (ha az), ami ezt az együtt­élést kikényszeríti s egyben szentesíti is? Intézményvezetői döntésről van szó, vagy esetleg tovább kell menni, és magában a rendszerben kell keresni a hibát? Van a koncepció mögött valamiféle ideológia, s ha igen, miféle? Vagy – ami a legegyszerűbb – magyarázzuk mindezt a szó szerint mostoha körülményekkel. A körülmények azonban sohasem változtathatatlanok. Mint ahogy nem megváltoztathatatlan a gyakorlat sem.

Gyakorlat alatt természetesen a nevelői gyakorlatot értem. Először is annak a ténynek a tudomásulvételét, hogy itt együtt vannak „kicsik” és kamaszodó lányok, fiúk. S ha valaki óvszert kér az orvosi irodában, talán a nevelőnek a fölhasználásról is érdeklődnie kellene. Hol, mikor, kivel? Persze, mindezt diszkréten. Mert az mégsem jó, ha az ember használt óvszert vagy az óvszer kidobott tasakját leli föl az udvaron – és szó nélkül elsétál mellette. De vannak ennél lényegesebb „gyakorlati” kérdések is. Mikor részesültek ezek a „gyermekek” szexuális fölvilágosításban és kitől? Mert gyanúm szerint csak egymástól – és még jó, ha nem a „gyakorlatban”.

Bolondok tornya

II. József 1784-ben építtetett Bécsben egy ötemeletes, kör alakú épületet a birodalom bolondjainak. A Narrenturmban az elmebetegek emberi módon és emberként való kezelése azonban még sokáig csupán pár „bolond” ábrándja maradt.

false

 

Fotó: MTI/Komka Péter és Buzák Noémi

Kik is lakják a gyermekotthon tornyait? És ki, miért került ide? Életkorukat, nemüket már megismertük. De a térbeli összezártság palettája ennél sokkal színesebb – még ha e színek meglehetősen komorak is. Részletek néhány, általam írt szakvéleményből. O., 13 éves lány, akinek javasoltam az áthelyezését az intézményből. Indokaim: súlyos depresszió, szkizoid hajlamok, ön- és közveszélyes késztetések, szocializációs zavarok, érzelmek és indulatok kezelésének lehetetlensége, súlyos (nemi) identitászavar, korai érzelmi kötődés sérülése. Javasoltam továbbá a személyes pszichiátriai terápiát. L., 11 éves lány. Apja ismeretlen.

Az otthonban húgával és két bátyjával együtt lakik. Nagykorúságáig nővére is az otthon lakója volt. Most újabb kistestvére is született. Hiánypatológia, szűk megküzdési, stressz­kezelési repertoár jellemzi. Anyjához való kötődése nem alakult ki, szocializációja alacsony szintű, bizalma a gyermekek és felnőttek felé egyaránt ingatag. Képtelen érzelmei és indulatai kezelésére, agresszív és depressziós állapotok váltakoznak nála. Életkora ellenére – ki tudja, mióta – cigarettázik, ha nem jut hozzá, tör-zúz, fenyegetőzik, átkozódik, cigaretta hiányában csikkeket gyűjt az utcán. Gyakran megszökik, s azt, hogy éppen emiatt nem engedik ki, nem érti meg.

Társaival, testvéreivel szemben is gyakran alkalmaz verbális és fizikai agressziót, s ezt nevelőire is kiterjeszti, ha úgy érzi, akarata nem érvényesül. Agresszív kitörései során tör-zúz, késsel és egyéb eszközökkel dobálózik, leszaggatja a falról a képeket. Javasoltam más intézményben való elhelyezését annak ellenére, hogy ezzel elszakítanánk a testvéreitől. X., 11 éves fiú. Enyhe mentális retardáció, pánikzavar. Epizodikus, rohamokban jelentkező szorongás, gyermekkori emocionális zavar, korai kötődési zavarok. Z., 14 éves fiú. Korai kötődési zavarok, szeparációs szorongás, deviáns tünetképzés, mentális retardáció, aktivitás- és figyelemzavar.

Ennyi talán elég is.

A Torony lakói sokfélék, de egy dologban megegyeznek. Nem kellettek a családjuknak, nem kellenek a társadalomnak sem. Már ez is elgondolkodtató. De hogy a nemtörődömség odáig terjedhet, hogy összezárnak egymással autistát, gyengeelméjűt, szociopatát, pszichopatát, kis bűnözőt, kábítószerest, neurotikust, pszichotikust és olyant, aki pusztán szociális okokból került be a „rendszerbe” – ez túlmegy mindenen. Képzeljük el együttélésüket, interakcióikat, egymásra hatásukat. Ne erőlködjenek, nem fog menni! Ezt látni kell.

Oktatás

A gyermekotthonhoz belső általános iskola is tartozik. Számos tárgyhoz nincs szaktanár. Szeptembertől hétfőnként az volt a dolgom, hogy az iskolában legyek, hátha szükség lesz rám. Egyszer volt dolgom, egy nemrég érkezett tanárnőt kellett nyugtatnom, akit megtámadtak a gyerekek. Leköpdösték, megrugdosták, mert nem akarta beengedni őket a fejlesztőpedagógusi órájára, ami éppen zajlott. Kijöttek a rendőrök, a gyerekeket elvitték. A tanárnő kisírt szemmel fogadott, és még ő izgult azon, hogy vajon nem fogják-e kirúgni ezek után…

Az iskolában nem folyik oktatás. Nevelés sem. A gyerekek többet megengednek maguknak ott, mint az otthonban. Több „órát” meglátogattam. Történelemtanár kollégám óráján – akkor még itt volt – kellemesen meglepődtem. Meggondoltan és érdekesen adagolta az ismereteket, figyeltek rá, még jegyzeteltek is. Ott nem volt rendbontás. A többi óralátogatásomról ez nem mondható el. Már az is nagy eredménynek számított, ha tíz percre sikerült a „tananyaggal” elfoglalni a tanulót. És legtöbben csak azt lesték, mikor nyílik a lépcsőt elzáró rácsos ajtó, s máris fölharsant valakitől a kiáltás: „Szökés!”

Képünk illusztráció

Képünk illusztráció

 

Beszélgettem a gyerekekkel arról, mik is akarnak lenni. Rajzokat is készíttettem velük. Nincs jövőkép, nincsenek tervek. Kivéve egy-két gyengeelméjűt, igen, pont nekik vannak terveik. Kár, hogy sohasem fognak megvalósulni. Az egyik értelmi fogyatékos kislány bolti eladó szeretne lenni. Most mondjam meg neki, hogy sohasem lesz eladó belőle? Egy értelmi fogyatékos kisfiú naponta új ötlettel áll elő. Detektív, mentős, vízitűzoltó (sic!), erdőkerülő lenne, és még sok egyéb. Kérdem, miért? Mert segíteni akarok – ez az állandó válasza.

Balaton

Történelemtanár kollégámmal, pontosabban az ő vezetésével tizenkét vásott kölyköt vittünk a Balatonra kétnapos nyaralásra. Lányokat, fiúkat. Az indulás kissé körülményes volt: egy lány ikerpár, akik nem szerepeltek az utazólistán, ott toporgott motyójával a porta előtt. Nem értették meg, hogy megadott létszámra szól a szállás, a vonatjegy, a kajapénz. (Persze, nem ez volt a legnagyobb baj velük – nem véletlen, hogy nem kerültek be a nyaralók közé.) Jöttek velünk a vasútállomásra, hiába beszéltünk a kollégámmal mind a ketten. Fölszálltak a vonatra is, noha a lépcsőn elálltuk az útjukat.

Nem törődtek azzal, mi lesz, ha jön a kalauz. Hivatalosan ez szökés, jelenteni kell. Kollégám fölhívja a gyermekotthont. Mondják, intézkednek. De miért hagytuk őket fölszállni? Mit tehettünk volna? Lökjük le őket a vonatról? Útközben megtudjuk, a Balatonnál az állomáson várni fogják őket a rendőrök. Nem szóltunk nekik, különben megléptek volna valamelyik megállónál. Tényleg várták, és el is vitték őket.

Az állomásról a „táborba” menet a gyerekek bekapcsoltak valami zenét, és énekeltek végig az úton. Csodálatos két napjuk volt. Kulturált környezet, nincsenek rácsok az ablakon. Szökni senki sem akart. Csodálkoztak az étteremben, hogy pincérek hozzák nekik az általuk az étlapról kiválasztott ételt, ették a fagyit meg a jégkását, együtt jártunk le bevásárolni a reggelihez meg az uzsonnához, vacsorához. Vidámpark, biciklizés, fürdés. Nem kellett fegyelmeznünk. Ők is, mi is maradtunk volna még. Kollégámat azóta büntetésből áthelyezték máshová – túl közel került a gyerekekhez, túlságosan szerette őket. Ők is őt.

Volt egy furcsa kis közjáték is este. Míg a nagyok biciklizni mentek a kollégával – éjfélig, micsoda szabályszegés! –, a kicsik a szálláson maradtak velem. Este tíz körül lejött a társalgóba három kislány, azt mondták, félnek a szobájukban egyedül. Hadd aludjanak nálam. Kétágyas szobám volt, mondtam, ha elférnek, miért ne. Az egyik ágyon két testvér és lábtól nekik a harmadik kislány. Félóra múlva már szuszogtak, aludtak reggel tízig. Ez is szabálytalan akció volt – ha kiderül, még rám sütik, hogy pedofil vagyok.

Menekülések a süllyedő hajóról

Akiben van tisztesség, az elmenekül innét. Akiben van tisztesség, az marad. Kár, hogy nem igaz ez a szép paradoxon.

Érik az embert kellemes meglepetések is. Az iskolát az otthontól elválasztó vasrácsnál állok, odahívott az egyik fiú. Ő a rács túloldalán áll. Cigarettát kunyerál. Nem adok. Később, amikor kint rá akarok gyújtani, nem találom a cigarettámat. Persze, kilopta a zsebemből, de hogyan? A rácson át. Ügyes. Pár óra múlva két-három srác kiabál nekem. Odamegyek. Visszaadják a cigarettámat, tárcástul. Elvették tőle, és nem szívták el.

De vissza a paradoxonhoz. Ez alatt a három hónap alatt is négy-öt ember távozott: nevelők és egy művészetterapeuta. Megértem, ha valaki elmegy innét akár egy-két hét után, mert nem akar cinkos lenni, vagy valóban nem bírják az idegei. Megértem azt is, ha valaki elmegy több év után, mert nem akar cinkos lenni, vagy már nem bírják az idegei.

Képünk illusztráció

Képünk illusztráció

 

Megértem azt is, aki marad. Régieket és újakat egyaránt. Van, aki azért marad, mert belenyugodott a cinkosságba, van, aki azért, mert nem lát maga előtt más álláslehetőséget. Van, aki beleszokott vagy belefásult. Ottfelejtette önmagát.

S van, aki még hisz valamiben – hisz a megváltoztathatatlannak tűnő megváltoztathatóságában. Csalódni fog. Azután tisztességből vagy marad, vagy – ugyanúgy tisztességből – kereket old. De nem vallja be önmagának senki, hogy ugyanez a helyzet a gyerekekkel is. Akiben van tisztesség, az elmenekül innét. Akiben van tisztesség, az marad. De ez így túl felnőttes. Akiben van önérzet, az elmenekül. Akiben van önérzet, az marad. Kár, hogy ez a másik szép paradoxon sem igaz. Marad az, akinek nincs hová mennie. Akit nem vár sehol senki sem. Marad az, akinek már minden mindegy. És szökik, akinek már minden mindegy.

Büntetőügyek, balesetek, bántalmazások

Minden mindegy. A következmények is, amikbe ezek a gyerekek bele sem tudnak gondolni; nem számolnak vele, a jövő nem létezik. Hogy is létezne? Hogyan gondolkodhat előre az, aki előtt a semmi van? (Részletek egy általam írt szakértői véleményből: 2018-ban egy tizenegy éves kislánynak például három rendőrségi ügye is volt [Budapesti Rendőr-főkapitányság]. 2018 áprilisában tanúként, májusban gyanúsítottként idézték be. Augusztusban „tulajdon elleni lopás szabálysértés” miatt született határozat […]. Az eljárást büntethetőség hiánya miatt [lévén szó kiskorúról] megszüntették. Ezért és egyéb okok miatt is javasoltam a kislány eltávolítását az intézetből – de megtudtam, hogy javaslatot nem tehetek.)

Történelemtanár kollégám eltávolítása után kis híján kitört a lázadás. Két fiú megdobálta az igazgató asszony autóját – nem részletezem, hogy mikkel is. Egyiküket azonnal eltávolították az otthonból. Ez lehet, hogy garázdaság volt, de az azt kiváltó intézkedés etikailag nemkülönben garázdaság.

Lapozgatom a dossziékat. Majdnem minden másodikban rendőrségi, bírósági jegyzőkönyvek, feljelentések, idézések, végzések. Eszembe jut egy kisfiú. Én kísértem el egy pszichiátriára, mert, mint mondják, dührohama volt. Talán nem vette be a gyógyszereit. Békésen, bár csöndben jön velem. Anyja alkoholista, apja a börtönből szabadult, azt ígéri, magához veszi őt és testvéreit. Ígérget – és semmi. Nem tudom, az ő hibája-e. De a gyerek nap mint nap erre vár. Hogy hazamenjen, hazamehessen.

A pszichiáter előtt elsírja magát. „Rossz társaságba keveredtem, tudom. De meg fogok változni.” Pár hét múlva rendőrautó a gyermekotthon előtt. Meg egy autó, behorpadt karosszériával. Kérdem, mi történt? A nevelői szobában kihallgatás. Ugyanaz a fiú. „Dühös lettem, ideges voltam.” Melyik lábaddal rúgtad meg az autót? – kérdezi a rendőr. A ballal – feleli. Melyik a bal lábad? Erre fölemeli a jobbat. Rendes rendőrök, nem nevetnek. Látják, hogy a srác teljesen maga alatt van. Bejön a nevelők egyik „főnöke”. Hosszas beszédet tart a reszkető gyereknek. Az sírva fakad. „Csak még egy esélyt hadd kapjak, ígérem…” Rettenetesen sajnálom. Őszinte a megbánás. Nem tanították meg neki, hogyan bánjon az indulataival, és hogy amit tett, annak bizony lesznek következményei. Ő adta vissza a cigarettatárcámat.

Hol vannak a gyámok? Ilyenkor és egyébkor is? Mit csinálnak egyáltalán? Én gyámot még nem láttam. Lehet, hogy nem is kellett volna – nem tudom. Hallani hallottam, egyszer egyikük telefonon beszélt velem. Két fiúhoz kellett bejárnom a kórházba hónapokon át. Mindketten ugyanazért kerültek be: elgázolták őket. Egyiket sem látogatta meg egyszer sem a gyámja, én hetente többször is. Párhuzamos történetek, de nem párhuzamos végkimenetel. Az egyik azt játszotta barátjával, hogy ki tud átrohanni a Váci út hatsávos forgatagában az autók között. Nem sikerült. Tavaly december óta kómában fekszik. A másik idén augusztusban megharagudott egy társára és átrohant az úton.

Őt is elütötték, megúszta egy szeméremcsont-töréssel és egy koponyasérüléssel. Korábban mindketten együtt voltak a specen – állítólag nem túl jó viszonyban (a nagyobbik verte a kisebbet). Most a kisebbik szobájában, az íróasztalon, ott áll a másik fényképe… (Részletek kórházi naplómból: „Elmesél nekem három Benedek Elek-mesét, noha néha összekeveri a dolgokat vagy elakad, és akkor kisegítem. Mondom neki, hogy hallottam, szeret rajzolni is, vigyek-e rajzeszközöket. Kérdezem a balesetről, azt mondja, inkább lerajzolná. Úgy látom, a baleset okozta lelki traumát – amennyiben volt ilyen – már földolgozta.

Lediktálja, mi kellene neki: filctollak, zsírkréták, papír, cellux, olló. Megbeszéljük, hogy két nap múlva találkozunk. A szennyes ruhákat elviszem.” „A.-hoz hosszan beszélek, megfogom a kezét is. Az érintésre nem reagál, viszont többször úgy tűnik nekem, mintha fölvenné a szemkontaktust, és miközben beszélek, kétszer-háromszor elmosolyodik. Persze, abban nem lehetek biztos, hogy a mosoly »belülről jön«, önkéntelenül, reflexszerűen, vagy pedig nekem szól. A nővérek szerint A. vegetatív állapotban van, nem reagál a külvilágra, nemcsak, hogy nem ért, de nem is lát és hall engem. [Közben állandóan szól az ágya fölé akasztva egy rádió…] Kíváncsi vagyok, a következő látogatások során megismétlődnek vagy javulnak-e A. általam föltételezett reakciói – én bízom benne, hogy igen.)

Bántalmazások. Megszokták már. Itt ugyanaz a törvény uralkodik, mint az Iskola a határonban: a farkasok törvénye. Nem a racionalitás, nem az etika, hanem a lecsupaszított etológiai törvényszerűségek. Erősebb vagy? Neked van igazad. Bántottál? Nem mondom el. Behúzom fülem-farkam, odébb kullogok, kitérek az utadból, s ha kell valami, hát oda­adom, megteszem. Legyen az tárgy vagy a saját testem. Nem szólok róla én sem, ő sem, te sem.

Van persze finomabb változat is. „Főnök” kolléga – nem az enyém, bár ő mindenki főnökének tekinti magát – megjelenik a Toronyban. A fiúk birkóznak. Kihívja őket. Földhöz is teremti. Láthatóan elégedett. Azután aggódni kezd. „Nem kerülhetett rám poloska?” És rohan zuhanyozni. Élettere az edzőterem. Ami mindenkié. Elvben. De gyakorlatilag csak az övé. A portásnál nem írja alá, hogy fölveszi az edzőterem kulcsát. Veszekednek. Ő itt főnök – mondja. Nekem a biztonsági cég a főnököm, mondja a portás. Következő héten a portást már kirúgták. A „kisfőnök” megkér, segítsek átvinni egy szekrényt az egyik nevelőiből a másikba. Visszük. Tekintetek közt. Izzad, vörösödik. Én kb. 63 kiló vagyok. Viszem a szekrényt. Zokszó nélkül, könnyedén. Soha nem tudta megbocsátani.

Képünk illusztráció

Képünk illusztráció

 

Ebédidő. Két dologra figyelek föl, először mulatságos, de azután elgondolkodom. Leülök enni a gyerekek közé, vigyorogva összenéznek, rám bökik a szemüket. Aztán kibuggyan a nevetés. „Maga mindent késsel és villával eszik?” „A levest, azt nem” – mondom. Nem értik a viccet. Mindennap újra rácsodálkoznak a késre és a villára. Eközben legtöbbször csak piszkálják az ételt, aztán kiöntik vagy a szemetesbe, vagy a vécébe. Nem akarom kiszámolni, mennyi élelem megy így veszendőbe. És közben követelik a hamburgert, a csipszet, miegyebet.

A nyelvek ferde kalandjai

Sokat tanultam tőlük. Megtanultam, hogy a „kutya” itt az egyik szitokszó. Megtanultam, hogy a szavaknak nincsen súlya. A Balatonnál megrökönyödtek az emberek, ha hallották a gyerekeket. Történelemtanár kollégám csak legyintett, ha szóvá tették: „Mi már meg sem halljuk.” Mi már meg sem halljuk. De azért, amikor megkérdezte tőlem G., hogy él-e az édesanyám, és mondtam neki, hogy sajnos, már meghalt, azt mondta: „Akkor soha többet nem szidom az anyját. Bocsásson meg.”

A nevelők nagy része ugyanazt a „nyelvet” használja, mint növendékeik. Beleesznek kézzel az ebédbe, káromkodnak és – nyalnak, ha kell.

A gumiszoba állítólag nem létezik. Tiltja is alkalmazását a törvény. A gumiszoba mégis létezik, sőt, használják is, egyes nevelők helyeslik. Sok gondot megold. Látszólag. A gumiszoba egy bekamerázott, biztonságos dühöngő. A gumiszoba a társadalom, amely kizár, bezár, kipárnázza a falakat, hogy ha nekimész, se neki, se neked ne legyen bajod. Mert ha neked bajod lesz, abból neki is baja lenne. És a gumiszoba figyel téged. Véd és önvéd. Minden mozdulatod regisztrálva van. Önkéntelenül az állatkert jut az eszembe. A frissen befogott vagy „veszélyes” állatok a ketreceikben, ahonnan először kitörni akarnak, végül csak járnak föl-alá. De poloskák talán itt nincsenek.

Gyermek + otthon. Mit jelent a szó, hogy gyermek? Életkor vagy családi státusz. Persze, az életkor is elasztikus fogalom. Létezik pszichológiai, kronológiai és biológiai gyermekkor. Biológiailag gyermekkorú az a fiatal fiú vagy lány, aki még nem érte el a serdülőkort.

A jogban: „gyermek az a személy, aki tizennyolcadik életévét nem töltötte be, kivéve, ha a reá alkalmazandó jogszabályok értelmében nagykorúságát már korábban eléri” (Egyezmény a gyermek jogairól). A büntetőjog így szól: „Nem büntethető, aki a büntetendő cselekmény elkövetésekor a tizennegyedik életévét nem töltötte be, kivéve az ember­ölés (…), az erős felindulásban elkövetett emberölés (…), a testi sértés (…), a rablás (…) és a kifosztás (…) elkövetőjét, ha a bűncselekmény elkövetésekor a tizenkettedik életévét betöltötte, és az elkövetéskor rendelkezett a bűncselekmény következményeinek felismeréséhez szükséges belátással.” Tehát sokféle gyermekkor van, sokféleképpen lehetünk gyermekek. Ezek a lányok, fiúk vajon hogyan gyermekek? Gyer­me­kek egyáltalán? Családi státusz szerint aligha. Jogilag – igen. Meg vagyok győződve arról, hogy nem jogilag szeretnének gyermekek lenni, maradni.

És akkor az „otthon”. Hát az meg micsoda? Mondják: személyes lakóhely. Nem. Azt is jelenti: családias lakóhely. Hát nem. Továbbá: teljes ellátást biztosító intézmény. Ez sem. Vagy: társasági élet számára szolgáló intézmény. Ez sem. A definíciókat szótárakból vettem. A válaszaimat tapasztalatból.

A „gyermekotthon” pontosan leképezi társadalmunk összetételét és gondolkodásának zavarodottságát. Működését is, állapotát is. Se nem jobb, se nem rosszabb annál.

A poloskák pedig egyre csípnek. És hiszik, hogy kiirthatatlanok.

Neked ajánljuk